1998. évi XIX. törvény

a büntetőeljárásról

ELSŐ RÉSZ

I. Fejezet

ALAPVETŐ RENDELKEZÉSEK

Az eljárási feladatok megoszlása

1. § A büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül.

A büntetőeljárás a jogilag szabályozott cselekmények és jogviszonyok összessége. Azt a folyamatot öleli fel, amely a büntetőügy megindításától kezdve, egészen annak jogerős befejezéséig tart, illetve a törvény által meghatározott kivételes esetekben ezt követően is folytatható (különleges eljárások, rendkívüli jogorvoslatok). E törvény a büntetőeljárásnak a bűncselekmények felderítését és a büntetőtörvények alkalmazását biztosító szabályokról rendelkezik.

Ezt támasztja alá az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény (1993. évi XXXI. tv.) 6. Cikke is, amikor rögzíti: "Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően".

A büntetőeljárási törvény I. fejezetében a törvény alapvető rendelkezéseit tartalmazza. Az alapvető rendelkezések az eljárás néhány alapelvét, illetve az egész büntetőeljárásban irányadó egyéb szabályokat rögzít. Az alapelvek olyan, a büntetőeljárás minden szakaszában általános érvényű elvek, melyek megfogalmazzák a büntetőeljárás szerkezetének alapvető elemeit, meghatározzák a rendszerét, illetve az eljárásban résztvevők jogait és kötelességeit.

Az "alapvető rendelkezések" mintegy keretet adnak a törvény részletes szabályainak meghatározásához. Néhány alapvető elv azonban nem itt, hanem a törvénynek más, olyan rendelkezései között találhatóak, amelyek már a tényleges alkalmazásra vonatkoznak. Így a nyilvánosság, a szóbeliség, a közvetlenség alapelvének szabályai a bírósági tárgyalásra vonatkozó, míg az elfogulatlan igazságszolgáltatásra utaló elvek a kizárásra vonatkozó szabályok között helyezkednek el.

Az alapvető rendelkezések körében a törvény rendelkezik az eljárási feladatok megoszlásáról, a bíróság eljárásának alapjáról, a bírósági eljáráshoz való jogról, a bizonyítási teherről, a védelem jogáról, a hivatalból való eljárásról, az ártatlanság vélelméről, az önvádra kötelezés tilalmáról, az anyanyelv használatáról, a büntetőjogi felelősség önálló elbírálásáról, valamint a törvény hatályáról.

A büntetőeljárás során a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül. Az eljárási feladatok ilyetén való megoszlása az egész eljárás során érvényesülő szabály. Mindegyik feladatot más-más személy, illetve szerv látja el.

A vádat az ügyész, mint közvádló emeli és képviseli. Ő az, aki a büntetőeljárást megindíthatja, illetve a bíróság előtt kezdeményezheti a bűncselekmény elkövetése miatti felelősség megállapítását és valamilyen jogkövetkezmény alkalmazását. Az ügyész helyett a sértett, mint magánvádló, vagy pótmagánvádló szintén emelheti és képviselheti a vádat.

A vádlónak a bíróság előtti fellépéséhez a birtokában lévő, megalapozott bizonyítékok ismerete szükséges. A vád megalapozottságához szükséges bizonyítékokat, tényeket a vádemelést megelőzően, a nyomozó hatóságok kutatják fel és szolgáltatják a vádlónak.

A védelmet a terhelt és a védő látja el az eljárás során.

Az ítélkezés és ily módon az igazságszolgáltatás a bíróság feladata. A bírósági eljárás során a vád és védelem tevékenységére az ügyfélegyenlőség az irányadó, melynek értelmében a bíróság előtti eljárásban a vád és védelem egyenlő jogokkal rendelkezik, jogaik a bizonyítás során is egyenlőek.

A bíróság eljárásának alapja

2. § (1) A bíróság az ítélkezés során vád alapján jár el.

(2) A bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz.

1. A bírósági eljárás és az ezt lezáró ítélkezés alapját csak a vád, méghozzá a törvényes vád képezheti. További követelmény az, hogy csak a megvádolt személy büntetőjogi felelősségéről és csak a vádban megjelölt cselekményről lehet dönteni. Ez a törvényesség nélkülözhetetlen biztosítéka és egyben a védelem érvényesítésének is fontos feltétele.

A 2. § (1) bekezdésében meghatározott vádat, ezen belül a közvádat az ügyész képviseli. A vádat képviselheti még a sértett, mint magánvádló, vagy pótmagánvádló. A fiatalkorúak elleni, valamint a katonai büntetőeljárásban a vádat akkor is csak az ügyész képviselheti, ha a vád képviselete egyébként a sértett, mint magánvádló jogkörébe tartoznék.

A feljelentésnek az illetékes ügyészhez való áttételét kell elrendelni, ha a magánvádló által előterjesztett magánindítványból is kitűnik, hogy a magánvádra üldözendő bűncselekmény miatt feljelentett elkövető fiatalkorú. Ilyen esetben az eljárásnak a magánvádló vádelejtésén alapuló megszüntetése a vádelvet sérti (BH1978. 15.).

A bírói gyakorlatból ki kell emelni azt is, hogy törvényes vád hiányában nincs helye magánvádas eljárásnak az intézkedő rendőrökkel szemben, ha a hivatali visszaélés bűntette miatt az ügyész a nyomozást bűncselekmény hiányában megtagadta és a feljelentés tárgyává tett magánvádas cselekményt - a könnyű testi sértést - a feljelentettek egy és ugyanazon cselekménnyel, a sértett állítólagos bántalmazásával valósították meg, mint közvádas cselekményt (BH1995. 83.).

A vád törvényességének nélkülözhetetlen tartalmi feltétele az, hogy a büntetőeljárás bírósági szakaszának megindításához szükséges indítványt tartalmazza. Amennyiben a vád ezeket az ismérveket nem tartalmazza, a bíróság az iratokat az ügyésznek visszaküldi, illetőleg pótnyomozást rendel el. Pótnyomozás elrendelésének nincs helye olyan tényekkel kapcsolatban, amelyeket az ügyész nem tett vád tárgyává (BH1986. 11.).

2. Az 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) 2. § (2) bekezdése értelmében a vád a bíróságot két irányban is köti. Kötve van a vád tartalmához a vádemeléstől kezdődően mind a személy, mind pedig a tényállás tekintetében. Ennek értelmében a bíróság egyrészt a vádat nem terjesztheti ki, másrészt a vádat köteles kimeríteni.

A vád kiterjesztésére kizárólag az ügyész jogosult.

A vád kimerítésére irányuló kötelezettség teljesítése pedig azt jelenti, hogy a bíróság valamennyi, a vádban foglalt büntetőjogi felelősség alapjául szolgáló cselekményt elbírálja.

Nem jelenti a vádelv sérelmét, hogy a bíróság határozatában foglalt tényállás nem fedi teljesen a vádiratban - vádindítványban - foglalt tényeket, de a bűncselekmény lényeges elemét alkotó tények tekintetében annak megfelel (BH1986. 9.). A vádelv sérelmével jár, ezért nincs helye pótnyomozás elrendelésének, ha a bíróság azért küldi vissza az iratokat az ügyészhez, hogy meg nem vádolt személyekkel szemben nyomozati, eljárási cselekményeket végezzenek (BH1993. 147.).

A bírói gyakorlatból megemlítést érdemel a vádelv sérelmének azon sajátságos esete, amikor magánvádas eljárásban az ítéletben a bíróság azt állapította meg, hogy a magánvádló bűncselekményt követett el.

A vádhoz kötöttség érvényesülését, vagy annak hiányát az dönti el, hogy mi a vád tárgya. A vád tárgyát azon tények alkotják, amelyeket az ügyész a vád előterjesztésekor, mint megtörtént eseményt előad, feltéve, hogy a vádirat szövegéből ennek ellenkezője kifejezetten nem tűnik ki. A bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek és csak olyan cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz. A vád kereteit a leírt cselekmény, vagyis a vádban szereplő tényállás határozza meg. Ezt meghaladóan a bíróság nincs kötve ahhoz a jogi állásponthoz, a cselekmény jogi minősítéséhez és más indítványokhoz, amiket a vád tartalmaz.

Ha az elsőfokú bíróság az ügyész által vád tárgyává nem tett magatartás miatt is megállapítja a vádlott bűnösségét, a másodfokú bíróság részéről a hatályon kívül helyezésen túlmenően mellőzhető az iratoknak az ügyészhez megküldésére vonatkozó rendelkezés, ha az elbírált magatartás nem valósít meg bűncselekményt (BH1984. 10.). Ha az ügyész a vádiratában valamely cselekmény tekintetében a vádemelést mellőzi, e vonatkozásban a bíróság törvényes vád hiányában nem járhat el (BH1982. 41.).

Az eljárás bírósági szakaszában, ezen belül legteljesebb mértékben a bizonyítás során az alapvető ügyféli jogosultságok a vádat és a védelmet egyaránt megilletik, viszonyukra az ügyfélegyenlőség a jellemző. Ennek megfelelően az indítványok, az észrevételek, a bizonyítékok előterjesztésében, a kihallgatott tanúkhoz, más személyekhez kérdések feltételében és egyéb jogosultságokban a bíróság előtt a vád és a védelem egyenlő jogokkal rendelkezik.

Jog a bíróság eljárásához

3. § (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön.

(2) Bűncselekmény elkövetése miatt bárkinek a felelősségét megállapítani, és emiatt vele szemben büntetést kiszabni egyedül a bíróság jogosult.

Az Alkotmány 57. §-ának (1) bekezdése rögzíti, hogy a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

Ezzel összhangban rendelkezik úgy a Be. 3. § (1) bekezdése, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön. Ez érvényesül pl. akkor, amikor a törvény felhatalmazza az ügyészt arra, hogy a terheltre vonatkozó kötelezettségeket vádemelés nélkül megállapítsa (Be. 222. §-ban szabályozott vádemelés elhalasztása), s ez ellen a gyanúsított panasszal élhet.

Az Alkotmány 50. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy a Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.

Ennek felel meg a Be. 3. § (2) bekezdése. A bűnösségről és a büntetésről való döntés bírói monopóliuma fejeződik ki abban, hogy a bűncselekmény elkövetése miatt bárkinek a felelősségét megállapítani és emiatt vele szemben büntetést kiszabni egyedül a bíróság jogosult. Ezen törvényi szabályozás oka az, hogy kizárólag a bírósági eljárás biztosítja a pártatlan, igaz, és igazságos döntéshez szükséges feltételeket.

A korábban hatályos jogszabályok lehetőséget adtak az ügyésznek is két különböző büntetőjogi intézkedés alkalmazására. Lehetősége nyílott megrovás intézkedés alkalmazására a Btk. szerint akkor, ha a nyomozást a Btk. 28. §-ában meghatározott büntethetőséget kizáró, vagy a Btk. 36. §-ában meghatározott büntethetőséget megszüntető ok miatt tagadták, vagy szüntették meg. Az ügyész számára biztosított másik intézkedési lehetőség az volt, hogy a vádemelés elhalasztása esetén az ügyész megállapíthatta, hogy a gyanúsított pártfogó felügyelet alatt áll.

A Be. jelenleg hatályos szabályozása - a korábbi lehetőségekkel szemben - az ügyésznek biztosítja azt a lehetőséget, hogy a csekélyebb súlyú ügyekben a vádemelést, mindenféle további szankció megállapítása nélkül teljes egészében mellőzze. Joga nyílik az ügyésznek arra, hogy határozatában a gyanúsítottat magatartási szabályok megtartására, vagy más kötelezettségek teljesítésére kötelezhesse. A magatartási szabályok megtartását illetve a kötelezettségek teljesítését a pártfogó ellenőrzi és segíti.

Mindezen törvényi rendelkezés garanciális biztosítékát fogalmazza meg a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló, 1997. évi LXVI. törvény 1. §-a, amely kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a bíróságok gyakorolják. Ugyanilyen garanciális biztosítékot rögzít ezen törvény 3. §-a, amikor úgy rendelkezik, hogy a bírák függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók, és nem utasíthatók. Ugyancsak garanciális biztosítékot képez az Alkotmány 50. § (3) bekezdése, amely szerint a bírák függetlenek, és a törvénynek vannak alárendelve.

A bizonyítási teher

4. § A vád bizonyítása a vádlót terheli. A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.

1. A törvényi szabályozás egyes szakaszainak összevetéséből megállapítható, hogy a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok szoros összefüggésben vannak az ártatlanság vélelmének alapvető rendelkezésével.

Az a rendelkezés, miszerint a vád bizonyítása a vádlót terheli, egyben azt is jelenti, hogy az ártatlanság vélelmét a vádlónak kell megdöntenie, neki kell a bíróság előtt bizonyítania, hogy a vádlott bűnös. Ez a bizonyítási teher fő szabályként kell, hogy érvényesüljön, mivel általában a vádlott nem kötelezhető arra, hogy saját ártatlanságát bebizonyítsa. Az ügyész, mint közvádló bizonyítási kötelezettségének terjedelme a büntetőjogi felelősségre vonás eldöntéséhez szükséges tények körében határozható meg, amely egyaránt felöleli a bűnösség és az ártatlanság megállapítására vonatkozó adatokat, tényeket.

A büntetőeljárásban az ügyészt, mint közvádlót terhelő bizonyítási teher alól két kivétel ismeretes. Az egyik a rágalmazás esetében a valóság bizonyításának szabályaiban lelhető fel, amikor is a bizonyítási teher megfordul, a másik pedig a magánvádló bizonyítási kötelezettsége.

Valóság bizonyításának a magánvádas bűncselekmények körében akkor van helye, ha a becsület csorbítására alkalmas tény állítását, híresztelését, illetőleg az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát közérdek, vagy bárkinek jogos érdeke indokolttá teszi [Btk. 182. § (1)]. Minthogy a rágalmazás a való tények állítása, híresztelése esetében is megállapítható, a valóság bizonyítása esetében az ártatlanság vélelméből folyó bizonyítási főszabály olyan vonatkozásban "megfordul", hogy a közérdek, vagy bárkinek a jogos (magán) érdeke fennállása esetén nem a magánvádlót terheli annak kötelezettsége, hogy az elkövető által állított (híresztelt) tény valóságtartalma ellentétes az objektív valósággal, hanem a vádlott köteles bizonyítani az általa állított (híresztelt) tény valóságtartalmát (BH1998. 412.).

A magánvádló bizonyítási kötelezettsége a magánvádas eljárásban érvényesül [Be. 494. § (1)]. A bíróság azonban ezekben az ügyekben is köteles szükség esetén a bizonyítás kiegészítése iránt hivatalból intézkedni, illetve a törvényi feltételek megléte esetén a nyomozást elrendelni.

2. Az ártatlanság vélelméből következik az in dubio pro reo elv, miszerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. A terhelt büntetőjogi felelőssége csak akkor állapítható meg jogerős bírói ítéletben, ha az kétséget kizáró módon bizonyított. Ellenkező esetben a vádlott felmentésére kell, hogy sor kerüljön.

A büntetőügyekben eljáró hatóságoknak, így a vádlónak is, a törvényben rögzített feladata a tényállás alapos és hiánytalan tisztázása. A tényállás nem más, mint a büntetőjogi felelősség elbírálása szempontjából jelentős tények összessége. A tényállás alapos tisztázása azt a követelményt fejezi ki, hogy a hatóságok a megállapításaikat bizonyítékokra építsék, azokkal támasszák alá, mégpedig a tényállás minden lényeges elemét. Így, ha döntő körülményre nézve a bizonyítási adatok ellentmondóak, az ellentétes bizonyítékok alátámasztására, vagy elvetésére alkalmas bizonyítást a bíróságnak hivatalból is el kell rendelnie (BH1978. 417.).

Ugyanígy: a jogos védelmi helyzet hivatalból vizsgálandó, az ezzel kapcsolatos bizonyítási teher nem hárítható át a terheltre (BH1981. 317.).

A vád bizonyítása során további kötelezettség azon okok és körülmények felderítése is, amelyek a bűncselekmény elkövetését közvetlenül lehetővé tették. Ezen, a bűncselekmény tényállásán kívül eső, de azzal szoros, okozati kapcsolatban lévő tények, melyeknek egy konkrét bűncselekmény megvalósításában jelentős szerepük volt, illetve újabb bűncselekmény megvalósulásában a jövőben ilyen szerepük lehet.

A vádlót terhelő bizonyítási kötelezettség jelenti egyrészről a bizonyítási eszközök felderítését, biztosítását és felhasználását, másrészről a bizonyításban való tevőleges közreműködést.

3. A vád bizonyítása során, a bizonyítás és a bizonyítékok értékelésének szabadsága kell, hogy érvényesüljön. Ennek értelmében a hatóságok a bizonyítási eszközök és bizonyítékok felhasználásáról szabadon döntenek. Ebben őket kizárólag az köti, hogy a felderítésre váró tényállás szempontjából mi a jelentős adat, vagy tény. A bizonyítékok értékelésének szabadsága folytán a bizonyítási eszközök és bizonyítékok egyenként és összességükben kerülnek értékelésre, és elbírálásra. Így nem kell feltétlenül elfogadni a vallomás azon részét valósnak, amelyre nézve más, ellenkező bizonyíték nincs (FBK. 1996/5.).

A szabad bizonyítás elvéből következik az is, hogy a hamis vádolásra történő figyelmeztetés elmaradása nem rekeszti ki a vádlott vallomását az értékelhető bizonyítékok köréből, hiszen a vádlott-társak terhelő vallomása bizonyítékként értékelhető abban az esetben is, ha kihallgatásuk alkalmával a Be. 117. § (4) bekezdésében meghatározott figyelmeztetést elmulasztották.

A szabad bizonyítás és a bizonyítékok szabad értékelésének elvét elfogadva a Be. rendelkezései nem tartalmaznak olyan korlátozást, hogy egyéb bizonyíték hiányában egy tanú vallomása bűnösség megállapítására nem lenne alkalmas, éppen ezért téves az arra alapított felmentő ítélet, hogy egyetlen tanú vallomása alapján a vádlott bűnössége nem állapítható meg (BH1987. 391.).

A szabad értékelés a büntetőeljárásban mindenfajta bizonyítékra kiterjed. Így a szeszesitaltól befolyásolt állapotban történt járművezetés tényére, és az ennek alapján kiszámított alkoholértékre vonatkozóan a kísérleti jelleggel alkalmazott levegő befúvásos méréssel működő műszer (SIEMENS ALCOMAT) - mint bizonyítási eszköz - által szolgáltatott és az igazságügyi orvosszakértő véleményével alátámasztott adat az ittas járművezetés vétségében való bűnösség megállapítására alapul szolgálhat (BH1994. 645.).

A vád bizonyítása során a tényállás megállapítására alkalmas valamennyi bizonyítási eszköz és bizonyíték a büntetőeljárásban korlátozás nélkül felhasználható. Ezen elv figyelembe vételével foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság a BK. 165. számú állásfoglalásában, amikor a szaktanácsadói tevékenység eredményének a bírósági bizonyításban történő felhasználásával foglalkozik. A BK. 164. számú állásfoglalás pedig kimondja, hogy az okiratra vonatkozó szabályok szerint kell felhasználni azt az írásbeli "szakvéleményt", amelyet nem hatósági kirendelés alapján terjesztettek elő. A hatóság az ilyen vélemény kiállítóját eseti szakértőként kirendelheti.

A védelem joga

5. § (1) A terheltet megilleti a védelem joga.

(2) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzék. E jogot korlátozni, illetőleg bárkinek a szabadságát elvonni csak az e törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján lehet.

(3) A terhelt személyesen védekezhet, és a védelmét az eljárás bármely szakaszában védő is elláthatja. A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság biztosítja, hogy az, akivel szemben a büntetőeljárást folytatják, az e törvényben meghatározott módon védekezhessék.

(4) A védő eljárása az e törvényben meghatározott esetekben kötelező.

1. Az Alkotmány 57. § (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. Ezzel van összhangban a Be. 5. § (1) bekezdése. A védelemhez való jogosultságból következik, hogy a terhelt a büntetőeljárás során védekezése érdekében szabadon gyakorolhatja jogait. A vele szemben érvényesített büntetőigényt megismerheti, arról álláspontját kifejtheti, a javára szóló körülményeket előadhatja, a hatóság tevékenységével kapcsolatos észrevételeit, indítványait előterjesztheti.

A védelemhez való jog mellett a törvény kötelezi is a hatóságokat, hogy azt a terhelt javára biztosítsák. A "védekezés" kifejezés a büntetőeljárásban minden olyan tevékenység, amely nyilatkozat, indítvány megtételében fejeződik ki, a vele szemben marasztaló álláspontokkal ellentétben. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.

Az 5. § (2) bekezdése értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzék. A büntetőeljárás megindulása önmagában nem jelentheti a terhelt személyi szabadságának elvonását. E jogot korlátozni, illetőleg bárkinek a szabadságát elvonni, csak az e törvényben meghatározott okból, és a törvényben meghatározott eljárás alapján lehet. (Lásd.: Be. VIII. Fejezet I-IV. Címek és 162. §)

Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint - összhangban a Polgári és politikai jogok nemzetközi Egyezségokmánya 9. Cikk 1. pontjával, valamint az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 5. Cikk 1. pontjával - a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.

2. A büntetőeljárási jog a kényszerintézkedések folytán korlátozza az állampolgári jogokat. A kényszerintézkedések olyan eljárási cselekmények, amelyekkel az eljáró hatóságok az eljárás alá vont személy vonatkozásában az egyes állampolgári jogok érvényesülését korlátozhatják. E körben korlátozás alá eshet a személyi szabadsághoz való jog, a személyi sérthetetlenséghez való jog, a levéltitokhoz való jog, a magánlakás tiszteletben tartásának joga és a tulajdonhoz való jog.

A büntetőeljárási kényszerintézkedés feltételeit és alkalmazásuk módját az eljárási törvény rendelkezései az állampolgári jogok figyelembevételével részletesen meghatározzák. A büntetőeljárás során az eljáró hatóságok különös gonddal kötelesek ügyelni a kényszerintézkedések törvényességére. E körben kötelesek az elrendelés, az alkalmazás módjára vonatkozó rendelkezések betartását és betartatását biztosítani, illetve folyamatosan figyelni, hogy a kényszerintézkedés fenntartása feltétlenül szükséges-e a továbbiakban is. A kényszerintézkedések törvényességének biztosítéka a jogorvoslatok elbírálása.

A Be. 5. § (3) bekezdése értelmében a terhelt személyesen védekezhet, és a védelmét az eljárás bármely szakaszában védő is elláthatja. A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság biztosítja, hogy az, akivel szemben a büntetőeljárást folytatják, az e törvényben meghatározott módon védekezhessék.

Az eljáró hatóságok a védelem jogának kötelesek érvényt szerezni. E jog megsértése, vagy korlátozása az ügy érdemi elbírálására jelentős súlyú befolyással rendelkező eljárási szabálysértés. Abban az esetben, ha a törvény értelmében a védő részvétele kötelező, és kirendelt védő a tárgyaláson nem jelenik meg, a bíróságnak tisztáznia kell, hogy a vádlott más védőt kíván-e meghatalmazni. Meghatalmazott védő hiányában a bíróság végzéssel védőt rendel ki, mely végzésből - több vádlott esetében - egyértelműen ki kell tűnnie, hogy a védő melyik vádlottnak a védelmét látja el. Ezek elmulasztása olyan feltételen eljárási szabálysértés, amely az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését eredményezi.(BH1996. 189.)

Az ítélet hatályon kívül helyezését eredményező eljárási szabálysértés valósul meg akkor is, ha olyan ügyben, amelyben a védő részvétele nem kötelező, meghatalmazott védőként olyan ügyvéd járt el, akit az Ügyvédi Kamara törölt a sorából. (BH1998. 165.)

A védelem jogának érvényesítésében jelentős helye van azon törvényi rendelkezéseknek, amely a terhelt szabad védőválasztására, illetve hivatalból a védő bevonásának jogára vonatkoznak. Így a sorkatonai szolgálatot teljesítő vádlott részére, a bonyolult megítélésű ügyben indokolt védő kirendelése. (BH1981. 54.)

A fiatalkorú terhelt ügyében a vádirat benyújtása előtt, a kényszerintézkedéssel kapcsolatos meghallgatás a védő részvétele nélkül nem tartható meg, a védő távollétében a terhelt meghallgatása alapján hozott végzés esetén a másodfokú bíróságnak a határozatot hatályon kívül kell helyeznie. (BH1997. 12.)

A Be. 5. § (4) bekezdése arról rendelkezik, hogy a védő eljárása az e törvényben meghatározott esetekben kötelező. Ennek eseteit részletesen a Be. 46. §-a szabályozza.

A védő személyével, a büntetőeljárásban való részvételével, feladataival a Be. 44-50. §-a foglalkozik részletesen.

A hivatalból való eljárás, a büntetőeljárás megindítása és a büntetőeljárás akadályai

6. § (1) A bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy az e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetőleg az eljárást lefolytassa.

(2) Büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján, és csak az ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel.

(3) Büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha

a) a cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem a terhelt (feljelentett személy) követte el,

b) nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a bűncselekményt a terhelt (feljelentett személy) követte el,

c) - az e törvényben meghatározott kivételekkel - büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok áll fenn,

d) a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a Negyedik Részben, valamint a XXVIII. Fejezet II. és III. Címében meghatározott eljárások esetét.

(4) A Negyedik Részben meghatározott eljárásokat (rendkívüli jogorvoslat), kivéve a (3) bekezdés d) pontja az irányadó akkor is, ha az elkövető egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, a bíróság azonban - a vád szerinti minősítésnek megfelelően - nem a vádirati tényállás szerint megállapítható valamennyi bűncselekmény miatt állapítja meg a terhelt bűnösségét.

(5) Azzal szemben, akinek a felelősségét a bíróság szabálysértési eljárásban hozott határozatával állapította meg, azonos tényállás mellett büntetőeljárás - a szabálysértésekről szóló törvényben meghatározott perújítási eljárás lefolytatása előtt - nem indítható.

1. A hivatalból való eljárás elvének a követelménye valamennyi, a büntetőügyekben eljáró hatóságra egyaránt irányadó, azonban az egyes büntetőeljárási hatóságok feladatait, kötelezettségeit eltérő tartalommal határozza meg. A Be. 6. § (1) bekezdésében a törvény rendelkezik arról, hogy a bíróságnak az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy az e törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetőleg az eljárást lefolytassa.

Általános nyomozó hatósági jogkörrel a rendőrség van felruházva, azonban a Be. 36. § (2) bekezdésében szabályozott bűncselekmény kategóriákban a nyomozást a Vám- és Pénzügyőrség, a Be. 36 § (3) bekezdésében szabályozott bűncselekmény kategóriákban a Határőrség, míg a Be. 36. § (4) bekezdésében szabályozott esetekben a hajó, illetve a légi jármű parancsnoka végzi el. A nyomozó hatóságok feladata a bűncselekmények időszerű, alapos felderítése, valamint az elbírálásukhoz szükséges eljárási cselekmények elvégzése. Az e szempontok figyelembevételével elvégzett nyomozás alapján a vád emeléséről az ügyész dönt.

A törvényben megállapított feltételek esetén büntetőeljárás megindítása, illetőleg az officialitás elve alapján a már megindult eljárás lefolytatása a bíróságnak kötelessége. A vádemelést követően tehát a bíróság köteles az eljárást lefolytatni, a vádban foglaltak felől dönteni. A bíróság a felek tárgyalási jogait biztosítja, de a felek indítványainak, nyilatkozatainak nincs kötőerejük. A bíróság gondoskodik a szükséges bizonyításról. A másodfokú bírósági eljárásban ugyancsak érvényesül a hivatalból való eljárás elve, a megfellebbezett határozatok felülvizsgálatát, a határozatok meghozatalát érintő kötelezettségekben.

A hivatalból való eljárás alapelve alól korlátozó kivételeket az anyagi jogi szabályok, vagy a büntetőeljárási törvény határoznak meg. Így a törvény magánszemélyt, vagy más hatóságot jogosít fel a büntetőigény érvényesítésének szükségességével kapcsolatos döntésre. Ide tartozik a magánindítvány, a kívánat és a feljelentés.

A büntetőeljárási törvény szerint a hivatalból való eljárás elvét korlátozza a feljelentés visszavonása, a vádelejtés, illetve a vélelmezett vádelejtés.

A korlátozások második csoportjába tartoznak azok, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a büntetőügyekben eljáró hatóságok a büntetőigény érvényesítésének mellőzéséről dönthessenek. Ez azt jelenti, hogy a súlyosabb bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából csekélyebb bűncselekmény miatt a nyomozást, a vádemelést, illetve a bírósági bizonyítást mellőzzék. [Be. 187. § (1), 220-221. §, 332. § (2), 377. §]

A büntetőeljárás lefolytatására a hivatalból való eljárás elvén túlmenően a törvény a sértettnek is lehetőséget biztosít. Meghatározott esetekben pót-magánvádlóként léphet fel a sértett, ha az ügyész a vádat elejtette, az ügyész, vagy a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette [Be. 53. § (1)].

2. A 6. § (2) bekezdése értelmében büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján és csak az ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel.

A büntetőeljárásnak a törvényben meghatározott feltételeit az eljárás megindítására jogosult és kötelezett hatóságokra, valamint az eljárás megindításának törvényes rendjére vonatkozó előírások összessége alkotja. A büntetőeljárás megindítása a bűnüldözői funkciót teljesítő hatóságok feladata, míg magánvádas eljárásban ez a feladat a sértettet terheli. E hatóságok határoznak a nyomozásnak, illetve a bírósági eljárásnak a megindításáról.

A büntetőeljárást a törvényben megszabott rendben kell megindítani. A bírósági szakaszt meg kell, hogy előzze a nyomozati szakasz, amely lényegében kettős feladatkört lát el. Egyrészt előkészíti és megalapozza a bírósági eljárás eredményes lefolytatását, másrészt lehetőséget teremt azon ügyek kiszűrésére, amelyek esetében a büntetőjogi felelősségre vonás feltételei nem állapíthatóak meg, illetve az kizárt, vagy szükségtelen.

A magánvádas ügyekben a bírósági eljárást nem előzi meg nyomozati szakasz még abban az esetben sem, ha a bizonyítékok felderítése érdekében a bíróság nyomozást rendel el. Ennek elvégzésével ugyanis a bíróság a rendőrséget bízza meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a bíróság a magánvádas ügyben sem veheti át a bűnüldöző hatóság funkcióját, nincs a büntetőeljárás megindításával kapcsolatosan a nyomozó hatósághoz, vagy az ügyészhez hasonló feladata.

A büntetőeljárás akadályai nem különböznek a szerint, hogy a nyomozási, vagy a bírósági szakaszban merülnek fel. A nyomozás megtagadása, a nyomozás, vagy az eljárás megszüntetése, illetve felmentő ítélet meghozatala az eredménye a felsorolt akadályoknak.

3. A 6. § (3) bekezdése rögzíti azon eseteket, amikor büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, majd felmentő ítéletet kell hozni. Ilyen esetet képez az, ha a cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem a terhelt (feljelentett személy) követte el, valamint ha nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a bűncselekményt a terhelt (feljelentett személy) követte el. Az e törvényben meghatározott kitételekkel ugyanez a helyzet abban az esetben is, ha büntethetőséget kizáró, vagy megszüntető ok áll fenn, illetve ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták. Ezen utóbbi eset alól kivételt képez a Be. Negyedik Részében szabályozott perújítási eljárás, felülvizsgálati eljárás, jogorvoslati eljárás a törvényesség érdekében, valamint a jogegységi eljárás. Ugyancsak kivételt képez a Be. XXVIII. fejezetének II. Címében meghatározott különleges eljárások, illetve a III. Címében meghatározott kártalanítási és visszatérítési eljárás is.

Ezen törvényi szabályozással összhangban rendelkezik a Be. 174. § a feljelentés elutasításáról, a Be. 190. § a nyomozás megszüntetéséről, a Be. 267. § a tárgyalás előkészítése során történő eljárás megszüntetéséről, a Be. 331. § a felmentő ítélet meghozataláról, valamint a Be. 332. § az első fokú bíróság eljárást megszüntető végzéséről.

4. A Be. 6. § (4) bekezdése értelmében a Be. Negyedik Részben meghatározott eljárásokat - melyek a rendkívüli eljárások körét képezik - kivéve a (3) bekezdés d) pontja - vagyis, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták - az irányadó akkor is, ha az elkövető egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, a bíróság azonban - a vád szerinti minősítésnek megfelelően - nem a vádirati tényállás szerint megállapítható valamennyi bűncselekmény miatt állapítja meg a terhelt bűnösségét. A Be.-nek a különleges eljárásokat tartalmazó fejezete az eljárás jogerős befejezését követően felmerült bizonyos nem érdemi, a büntetőjogi felelősséget nem érintő kérdésekben való egyszerűbb eljárási formákat teremti meg.

A különleges eljárások formálisan ugyancsak büntetőeljárások, melyeket annak ellenére folytatnak le, hogy az eljárást lezáró ügydöntő határozat már jogerőre emelkedett. A Be. 6. § (4) bekezdése szorosan összefügg a vádelv helyes értelmezésével, de emellett a terhelt jogos érdekeinek védelmét is szolgálja akkor, amikor azt az elvet képviseli, miszerint az állam büntető hatalmát érvényesítő bíróság és ügyész tévedése nem róható az elkövető terhére.

5. A Be. 6. § (5) bekezdése alapján azzal szemben, akinek a felelősségét a bíróság szabálysértési eljárásban hozott határozatával állapította meg, azonos tényállás mellett büntetőeljárás - a szabálysértésekről szóló törvényben meghatározott perújítási eljárás lefolytatása előtt - nem indítható.

Ezen törvényi rendelkezés alapját az képezi, hogy a szabálysértési ügyben hozott bírósági határozat ugyanolyan jogerőhatással bír, mint bármely más bírósági határozat.

Szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 11. fejezete szabályozza e körben a perújítás kérdéseit.

Az ártatlanság vélelme

7. § Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg.

Az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 6. Cikkének 2. pontja kimondja, hogy minden, bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg a bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.

Ezzel összhangban az Alkotmány 57. § (2) bekezdése rögzíti, hogy a Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, míg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.

Ezen rendelkezések szerint tehát a terhelt mindaddig, amíg a büntetőeljárás törvényes rendjében a bíróság jogerősen el nem ítéli, nem bűnös, és a bűnösség megállapításával együtt járó jogi következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet jogerőre emelkedéséig nem befolyásolhatják. Az ártatlanság vélelme azt is jelenti, hogy elfogulatlan, pártatlan bírót és bírósági eljárást feltételez, és egyben meghatározza a vádlottnak, mint jogokkal felruházott alanynak a jogi helyzetét is.

Az ártatlanság vélelmének alapelvéből következik az is, hogy az ártatlannak vélelmezett terhelt bűnösségét kétséget kizáró módon kell bizonyítani. Ez a feladat a büntetőügyekben eljáró hatóságokat terheli. Tekintettel arra, hogy a büntetőeljárásban a bizonyítási teher a hatóságokra hárul, ez azt is jelenti, hogy a terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. A bizonyítási kötelezettség valamennyi, a büntetőügyben eljáró hatóságot terheli.

A bizonyítási kötelezettség terjedelme a büntetőjogi felelősségre vonás eldöntéséhez szükséges tények körében határozható meg, amely egyaránt felöleli a bűnösség és az ártatlanság megállapítására vonatkozó valamennyi adatot és tényt.

A büntetőeljárásban a hatóságokat terhelő bizonyítási teher alól mindössze két kivétel ismeretes. Az egyik a valóság bizonyítása, a másik a magánvádló bizonyítási kötelezettsége.

Valóság bizonyításának a magánvádas bűncselekmények körében akkor van helye, ha a becsület csorbítására alkalmas tény állítását, híresztelését, illetőleg az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát közérdek, vagy bárkinek a jogos érdeke indokolttá teszi [Btk. 182. § (1)].

A magánvádló bizonyítási kötelezettsége a Be. 494. § (1) bekezdése értelmében a magánvádas eljárásban érvényesül. A bíróság azonban ezekben az ügyekben is köteles szükség esetén a bizonyítás kiegészítése iránt hivatalból intézkedni, illetve a törvényi feltételek megléte esetén a nyomozást elrendelni.

Az ártatlanság vélelméből következik tehát, hogy a vád bizonyítása fő szabályként mindig a vádlót terheli. Ez a bizonyítási teher általában nem fordítható meg. Minthogy a rágalmazás a való tények állítása, híresztelése esetében is megállapítható, a valóság bizonyítása esetében az ártatlanság vélelméből folyó bizonyítási fő szabály olyan vonatkozásban "megfordul", hogy a közérdek, vagy bárkinek a jogos magánérdeke fennállása esetén nem a magánvádlót terheli annak a kötelezettsége, hogy az elkövető által állított, híresztelt tény valóságtartalma ellentétes az objektív valósággal, hanem a vádlott köteles bizonyítani az általa állított, híresztelt tény valóságtartalmát (BH1998. 412.).

Az ártatlanság vélelmének alapelve folytán a terhelt büntetőjogi felelősségét csak akkor állapíthatja meg jogerős bírói ítélet, ha az kétséget kizáró módon bizonyított.

Az önvádra kötelezés tilalma

8. § Senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson.

Az önvádra kötelezés tilalma értelmében senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson. Ez a tilalom kiegészíti egyrészt az ártatlanság vélelmét, tekintettel arra, hogy az ártatlannak vélelmezett terhelt bűnösségét a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak kell bizonyítani, méghozzá kétséget kizáró módon. A terhelt semmilyen formában nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására sem.

Az önvádra kötelezés tilalma kiegészíti másrészt azt a Be. 4. §-ában rögzített kötelezettséget, miszerint a vád bizonyítása a vádlót terheli.

Az e szakaszhoz fűzött miniszteri indokolás szerint az önvádra kötelezés tilalma a vallomástétel szabadságát és a bizonyítékok szolgáltatásában a közreműködés megtagadásának a jogát hivatott biztosítani nemcsak a terhelt, hanem más személyek, különösen a tanúk számára is.

A Be. 8. §-ban rögzített tilalomhoz kapcsolódóan mondja ki a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontja azt, hogy a tanúvallomást megtagadhatja az, aki magát, vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésekben.

Terhelő vallomás, vádolás alatt bármely, valamely bűncselekménnyel összefüggésbe hozható kijelentést kell érteni.

Ez a tilalom az egész eljárás során biztosítja a terhelt számára az önvádolás alóli mentességet azzal, hogy a részére kedvező, mentő körülmények saját maga általi előadását sem teszi kötelezővé.

A tanút az ilyen mentesség megilleti abban az esetben is, ha az ellene korábban indult büntetőeljárást megszüntették, cselekményét jogerősen elbírálták, vagy vele szemben közkegyelmi rendelkezést alkalmaztak.

A miniszteri indokolás kifejti azt is, hogy az önvádra kötelezés tilalma a vallomástétel kikényszerítésére is kiterjed. Ez a tilalom azonban a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat házkutatással, motozással, a hatóság általi megszerezhetőségére nem terjed ki.

Az anyanyelv használata

9. § (1) A büntetőeljárás nyelve a magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet hátrány.

(2) A büntetőeljárásban mind szóban, mind írásban mindenki az anyanyelvét, törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés alapján, az abban meghatározott körben regionális vagy kisebbségi nyelvét vagy - ha a magyar nyelvet nem ismeri - az általa ismertként megjelölt más nyelvet használhatja.

(3) Annak a határozatnak és más hivatalos iratnak a lefordításáról, amelyet e törvény szerint kézbesíteni kell, az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság gondoskodik, amelyik a határozatot meghozta, illetőleg a hivatalos iratot kibocsátotta.

1. Az anyanyelv használatának elve is a törvény előtti egyenlőség kifejeződéseként jelenik meg.

Az Alkotmány 68. § (2) bekezdése rögzíti amikor kimondja, hogy a Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket, biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.

A Be. 9. § (1) bekezdése szerint a büntetőeljárás nyelve a magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt azonban senkit sem érhet hátrány. Az anyanyelv használatának joga a magyar nyelv ismeretétől függetlenül az eljárás minden olyan alanyát megilleti, aki nem magyar anyanyelvű. A magyar anyanyelvet beszélő, de írni, olvasni nem tudó idegen anyanyelvű terhelt előtt a magyar nyelven történt kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv ismertetésénél hatósági tanú alkalmazható. [Be. 183. § (1)]

A Be. 9. § (2) bekezdése értelmében a büntetőeljárásban mind szóban, mind írásban mindenki az anyanyelvét, törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés alapján, az abban meghatározott körben, regionális, vagy kisebbségi nyelvét, vagy - ha a magyar nyelvet nem ismeri - az általa ismertként megjelölt más nyelvet használhatja.

Ha a vádlott a magyar nyelvet nem ismeri, a vádirat e vádlottra vonatkozó részét a vádlott anyanyelvére, regionális, vagy kisebbségi nyelvére, illetőleg kérésére az általa korábban ismertként megjelölt, az eljárásban korábban használt más nyelvre le kell fordítani és azt így kell a bírósághoz benyújtani. [Be. 219. § (3)]

Nem sérti a védelem és az anyanyelv használatának az alapelvét, ha az előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában hozott végzés tartalmát a nem magyar anyanyelvű gyanúsítottnak a tolmács szóban lefordítja, ugyanakkor azonban írásbeli fordítást nem készít a részükre. (BH1998. 11.)

Ha a vádlott a magyar nyelvet nem ismeri, vagy pedig nem tud megfelelően magyarul, kötelező az eljárásban védőt és tolmácsot a részére kirendelni. Ha nem magyar anyanyelvű személy az eljárás során az anyanyelvét - törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés alapján, az abban meghatározott körben - regionális, vagy kisebbségi nyelvét kívánja használni, tolmácsot kell igénybe venni. Ha az anyanyelv használata aránytalan nehézségbe ütközne, a magyar nyelvet nem ismerő személy által ismertként megjelölt más nyelv használatát kell tolmács útján biztosítani. (Be. 46. § c), 114. §)

Ha a vádlott nem magyar anyanyelvű, akkor is használhatja saját anyanyelvét, ha tud magyarul. Azt, hogy a saját anyanyelvét kívánja használni, az eljárás bármely szakaszában kijelentheti, és ettől kezdődően kell tolmácsról gondoskodni, de védő kirendelése ez okból nem kötelező. (BH1989. 10.)

A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 1. § (2) bekezdése értelmében nemzeti kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos csoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok, és a lakosság többi részétől - többek között - saját nyelve és kultúrája különbözteti meg. E törvény 13. §-a értelmében pedig a kisebbséghez tartozó személynek joga van anyanyelvének, történelmének, kultúrájának, hagyományainak megismeréséhez, ápolásához, gyarapításához, továbbadásához, illetve részt venni az anyanyelvi oktatásban. E törvényi szabályozás megvalósítására utal a 9. § azon rendelkezése, hogy a büntetőeljárásban mindenki használhatja a kisebbségi nyelvét is. Ez azt jelenti, hogy az eljárás folyik az adott nemzeti kisebbség nyelvén. Amikor tehát a bíróság is e nyelvet használja, és nem vesz igénybe tolmácsot, csak akkor, ha valamelyik vádlotton kívül kihallgatott személy nem ismeri a nemzeti kisebbségi nyelvet.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája rendelkezéseiben biztosítja, hogy az eljárásban résztvevő személyek saját regionális, vagy kisebbségi nyelvüket használják, továbbá, hogy az indítványok, az írásos és szóbeli bizonyítékok ne minősülhessenek kizárólag azon az alapon elfogadhatatlanoknak, hogy regionális, vagy kisebbségi nyelven készültek, valamint, hogy az eljáráshoz kapcsolódó okmányokat kérelemre a regionális, vagy kisebbségi nyelveken is kiállítják, ha szükséges, tolmácsok és fordítások igénybevételével úgy, hogy az ne jelentsen az érdekelteknek külön költséget.

A Strasbourgban, 1992. november 5-én létrehozott Regionális, vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának kihirdetéséről szóló 1999. évi XL törvény 3. §-a értelmében a Magyar Köztársaság kötelezettséget vállalt arra, hogy a horvát, német, román, szerb, szlovák és szlovén nyelvek vonatkozásában a büntetőeljárásokban biztosítja a Kartában rögzített jogokat. A Karta 1. Cikke értelmében a regionális, vagy kisebbségi nyelvek kifejezés alatt azon nyelvek értendők, amelyeket valamely állam adott területén az állam olyan polgárai hagyományosan használnak, akik az állam fennmaradó népességénél számszerűen kisebb csoportot alkotnak, és amelyek különböznek ezen állam hivatalos nyelvétől, nyelveitől, azonban ez nem foglalja magában sem az állam hivatalos nyelvének dialektusait, sem a bevándorlók nyelveit. A regionális, vagy kisebbségi nyelv használatának területén az a földrajzi körzet értendő, ahol ez a nyelv olyan számú személy kifejezési eszköze, amely indokolja a jelen Karta által előírt különböző védelmi és ösztönző intézkedések meghozatalát. A területhez nem köthető nyelveken az állam polgárai által beszélt olyan nyelvek értendők, amelyek különböznek az állam lakosságának többi része által beszélt nyelvtől, vagy nyelvektől, de amelyeket, bár az állam területén hagyományosan beszélik, nem lehetett egy külön földrajzi körzethez kapcsolni.

A Karta 9. Cikke 1/A. pontja kimondja, hogy az olyan igazságszolgáltatási kerületekben, amely regionális, vagy kisebbségi nyelvet használó személyek száma indokolja, hogy e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, és azzal a feltétellel, hogy a jelen bekezdés által nyújtott lehetőségek kihasználását nem minősíti a bíró az igazságszolgáltatás rendes ügymenetét akadályozónak, vállalják, hogy a büntetőeljárásokban biztosítják, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok az egyik fél kérelmére az eljárást a regionális, vagy kisebbségi nyelveken folytassák, és/vagy garantálják a vádlott jogát, hogy saját regionális, vagy kisebbségi nyelvét használja, és/vagy biztosítják, hogy az indítványok, az írásos és szóbeli bizonyítékok ne minősülhessenek pusztán azon az alapon elfogadhatatlanoknak, hogy a regionális, vagy kisebbségi nyelven készültek és/vagy az igazságszolgáltatási eljáráshoz kapcsolódó okmányokat kérelemre a regionális, vagy kisebbségi nyelveken is kiállítják, ha szükséges tolmácsok és fordítások igénybevételével úgy, hogy az ne jelentsen az érdekelteknek külön költséget.

A Karta 9. Cikk 3. pontja rögzíti, hogy a felek vállalják, hogy kisebbségi, vagy regionális nyelveken hozzáférhetővé teszik a legfontosabb állami törvényszövegeket, valamint azokat, amelyek különösen érintik e nyelvek használóit, feltéve, hogy e szövegek másként nem hozzáférhetők.

3. A Be. 9. § (3) bekezdése rendelkezik arról, hogy annak a határozatnak és más hivatalos iratnak a lefordításáról, amelyet e törvény szerint kézbesíteni kell, az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság gondoskodik, amelyik a határozatot meghozta, illetőleg a hivatalos iratot kibocsátotta. Vagyis a lefordítási kötelezettség nem az irat kézbesítéséhez, hanem az irat, határozat kibocsátásához került hozzárendelésre. Így pl. az ügyészség a vádirat, vádindítvány benyújtásakor mellékeli annak fordítását is.

A büntetőjogi felelősség önálló elbírálása

10. § Abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el és milyen bűncselekményt, a bíróságot, az ügyészt, a nyomozó hatóságot nem köti a más eljárásban, így különösen a polgári eljárásban, a szabálysértési vagy a fegyelmi eljárásban hozott határozat, illetőleg az abban megállapított tényállás.

A büntetőjogi felelősség önálló elbírálása értelmében abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el, és milyen bűncselekményt, a bíróságot, az ügyészt, a nyomozó hatóságot, nem köti a más eljárásban, így különösen a polgári eljárásban, a szabálysértési, vagy a fegyelmi eljárásban hozott határozat, illetőleg az abban megállapított tényállás. Ez azt jelenti, hogy a büntetőjogi felelősség ténybeli és jogi alapja felől csak az erre feljogosított és kötelezett bíróság határozhat jogerősen, vagyis azt a kérdést, hogy történt-e bűncselekmény és annak ki az elkövetője, kizárólag a bíróság a büntetőeljárása során jogosult eldönteni. Ez irányadó abban az esetben is, ha az ügyben más hatóság, akár a büntetőjogi felelősség alapjául szolgáló tényállás egészéről, akár annak egy részéről már érdemben határozott. Abban az esetben azonban, ha ezen kérdések eldöntésének előfeltétele valamely előzetes kérdés más hatóság által történő elbírálása, a törvényben meghatározott esetekben [Be. 188. § (1) d), 266. § (1)] a büntetőeljárás felfüggesztésére kerül sor.

Nem köti a büntetőbíróságot a polgári perben hozott az az ítélet, amely a terhelt és a sértett között létrejött jogügyletet nem bizományosi szerződésnek, hanem adásvételnek tekintette. (BH1997. 62.)

A Bk 54. számú állásfoglalás mondja ki azt, hogy a szabálysértés tárgyában a szabálysértési hatóság által hozott határozat nem zárja ki a büntetőeljárás megindítását.

A büntetőjogi felelősség önálló elbírálásának elvéből nem következik azonban az, hogy a már korábban lefolytatott polgári per, szabálysértési, fegyelmi eljárás eredménye, vagyis az ilyen eljárások során keletkezett jogerős határozatok a büntetőeljárási bizonyítás köréből kirekeszthetők lennének. A büntető ügyekben eljáró hatóságok a bizonyítási eljárás során - okirati bizonyítási eszközként - más eljárás iratait, határozatait beszerezhetik és felhasználhatják, mint bizonyítékot.

A személyi állapotra vonatkozó jogviszonyok felől a polgári perben hozott jogerős határozat a büntető ügyekben eljáró hatóságokat köti. Természetesen nem vezethet eredményre a büntetőeljárásban polgári jogi igény érvényesítése, ha azt polgári eljárásban már jogerősen elbírálták. Változatlan tényállás és jogi minősítés esetén a korábban szabálysértési hatóság által törvényes hatáskörben meghozott határozat a büntető ügyekben eljáró hatóságokat is köti.

A törvény hatálya

11. § (1) A büntetőeljárást a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő törvény szerint kell lefolytatni.

(2) A magyar büntető joghatóság alá tartozó ügyekben [a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 3. és 4. §] az eljárást e törvény szerint kell lefolytatni.

1. Az eljárási törvény időbeli hatályának szabályai több vonatkozásban nem azonosak az anyagi jog hasonló rendelkezéseivel.

A Büntetőeljárási törvénynek nincs visszaható hatálya. Vagyis a büntetőeljárást mindig a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő törvény szerint kell lefolytatni, függetlenül attól, hogy a cselekményt a törvény hatályba lépése előtt, vagy után követték-e el.

Az eljárási törvény területi és személyi hatálya viszont már a büntetőtörvény rendelkezéseinek megfelelő.

2. A területi hatály alapján a Be. hatálya a belföldön, vagy a belfölddel egy tekintet alá eső területen elkövetett bűncselekményekre terjed ki. Ennek megfelelően a magyar törvényt kell alkalmazni a belföldön elkövetett bűncselekményre, valamint magyar állampolgár külföldön elkövetett olyan cselekményére, amely a magyar törvény szerint bűncselekmény. Ugyancsak a magyar törvény kell, hogy alkalmazásra kerüljön a Magyar Köztársaság határain kívül tartózkodó magyar hajón, vagy magyar légi járművön elkövetett bűncselekményre is. (Btk. 3. §)

3. A büntetőeljárási törvény személyi hatálya alá tartozik minden magyar állampolgár, függetlenül attól, hogy a bűncselekményt mely ország területén valósította meg, valamint attól is, hogy az elkövetés helye szerinti országban hatályban lévő törvény szerint magatartása bűncselekménynek minősül-e. A magyar eljárási törvényt kell alkalmazni abban az esetben is, ha nem magyar állampolgár külföldön követ el bűncselekményt és az a magyar törvény szerint bűncselekmény és az elkövetés helyének törvénye szerint is büntetendő; Az állam elleni bűncselekmény tekintet nélkül arra, hogy az elkövetés helyének törvénye szerint büntetendő-e, illetve az emberiség elleni, vagy olyan egyéb bűncselekmény, amelynek üldözését nemzetközi szerződés írja elő. Ezekben az esetekben a büntetőeljárás megindításáról a Legfőbb Ügyész határoz. (Btk. 4. §)

II. Fejezet

A BÍRÓSÁG

A bíróság feladata

12. § (1) A bíróság feladata az igazságszolgáltatás.

(2) Bíróság dönt - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - a szabadságelvonással, illetve szabadságkorlátozással járó kényszerintézkedésekről.

(3) A bíróság az e törvényben meghatározott más feladatokat is ellát.

(4) A vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - a nyomozási bíró látja el.

1. Az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 6. Cikke rögzíti, hogy mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.

Az Alkotmány X. fejezete rögzíti a bíróságokra vonatkozó legalapvetőbb szabályokat a bíróságok szervezetére és működésének alapelveire vonatkozó elvi jelentőségű rendelkezéseket.

A bíróságok szervezetére és igazgatására vonatkozó, részletes szabályokat tartalmazó, 1997. évi LXVI. tv. 16. §-a értelmében a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a következő bíróságok gyakorolják: a Legfelsőbb Bíróság, az Ítélőtáblák, a Megyei Bíróságok (a fővárosban a Fővárosi Bíróság), a Városi és Kerületi Bíróságok, valamint a Munkaügyi Bíróság. (Az Ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének meghatározásáról az 2002. évi XXII tv. rendelkezik)

A Be. 12. § (1) bekezdése értelmében az igazságszolgáltatás a bíróság feladata, e körben a terhelt büntetőjogi felelősségéről a büntető ügyekben eljáró bíróságok döntenek.

2. A 12. § (2) bekezdése értelmében a bíróság dönt a szabadságelvonással, illetve szabadságkorlátozással járó kényszerintézkedésekről, és ez alól csak e törvény eltérő rendelkezése jelenthet kivételt.

A Polgári és politikai jogok nemzetközi Egyezségokmánya 9. Cikk 1. pontja valamint az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 5. Cikk 1. pontja által előírtak figyelembevételével az Alkotmány 55. § (1)-(2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről, vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.

Ezen magasabb szintű jogi szabályokkal összhangban a büntetőeljárási jog az állampolgári jogokat korlátozza, kényszerintézkedések folytán. A kényszerintézkedések, mint eljárási cselekmények révén, az eljáró hatóságok, így a bíróság, az eljárásba bevont személy vonatkozásában korlátozhatják az egyes állampolgári jogok érvényesülését. Az eljárási törvény e kényszerintézkedések feltételeit és alkalmazásuk módját az állampolgári jogok figyelembevételével határozza meg. A büntetőeljárás során a bíróság különös gonddal köteles ügyelni az alkalmazott kényszerintézkedések törvényességére. E körben a bíróságok kötelesek az elrendelésre, az alkalmazás módjára vonatkozó rendelkezések betartására és betartatására, illetve annak folyamatos figyelésére, hogy a kényszerintézkedés fenntartása a továbbiakban is feltétlenül szükséges és indokolt-e.

A büntetőeljárás során alkalmazható kényszerintézkedések közül a 12. § (2) bekezdése a szabadság elvonással, illetve szabadság korlátozással járó kényszerintézkedéseket utalja a bíróság döntési jogköre alá. A büntetőeljárás bírósági szakasza során a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos minden döntés a bíróság feladata.

A törvény értelmében a bíróság kell, hogy döntsön az elmeállapot megfigyelésének elrendeléséről [Be. 107. § (1)], az előzetes letartóztatás elrendeléséről [130. § (1)], a lakhelyelhagyási tilalom elrendeléséről [137. § (3)], az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendeléséről [140. § (1)], az útlevél elvételéről [146. § (1)-(2)], az óvadék elfogadásáról [147. § (1)], bizonyos esetekben a lefoglalásról [151. § (3), 153. § (2)] és a zár alá vételről [159. § (1)]. Ezek a feladatok az eljárás egész menete alatt a bíróságokat terhelik.

3. A 12. § (3) rendelkezik arról, hogy a bíróság a Büntetőeljárási törvényben meghatározott más feladatokat is ellát.

Ilyen feladat lehet egyrészt a Be. IX. Fejezet VI. Címében szabályozott tevékenységi kör, mely a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályokat tartalmazza. E körben a törvény 207. § (1) bekezdése mondja ki azt, hogy a vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait első fokon a megyei bíróság elnöke által kijelölt helyi bírósági bíró (nyomozási bíró) látja el.

Ugyancsak a 12. § (3) bekezdésében feltüntetett más feladatnak tekintendő a Be. XXIX. Fejezet II. Címében meghatározott feladatcsoport, mely a bíróság feladatait határozza meg a végrehajtás során.

A 12. § (4) bekezdése értelmében a vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait a nyomozási bíró látja el, kivételt képez ez alól, ha a törvény ettől eltérően rendelkezik. Ilyen eltérő rendelkezést tartalmaz a Be. 215. § (3) bekezdése, amikor kimondja, hogy a nyomozási bíró határozata elleni fellebbezést a megyei bíróság másodfokú tanácsa bírálja el. Ugyancsak kivételt jelent a fő szabály alól a Be. 268. § (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően az az eset, ha a vádirat benyújtása után a vádlott, vagy védője a különösen védett tanhoz kérdés feltevését indítványozta. Ekkor ugyanis - amennyiben a bíróság elrendeli - ugyancsak a nyomozási bíró hallgatja ki ismételten a különösen védett tanút.

Az eljáró bíróságok

13. § (1) Első fokon a helyi bíróság és a megyei bíróság jár el.

(2) Másodfokon jár el

a) a megyei bíróság a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben,

b) az ítélőtábla a megyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben,

c) ha e törvény az ítélőtábla határozata elleni fellebbezést lehetővé teszi, a Legfelsőbb Bíróság az ítélőtábla hatáskörébe tartozó ügyekben.

(3) Az e törvényben meghatározott esetekben az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben az egyesbíró, illetve a tanács elnöke helyett önálló aláírási joggal bírósági titkár is eljárhat. A bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági titkár eljárására kell alkalmazni.

(4) Külön jogszabályban meghatározott esetekben, önálló aláírási joggal, tárgyaláson kívül - a bíró irányítása és felügyelete mellett - bírósági ügyintéző is eljárhat. A bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági ügyintéző eljárására kell alkalmazni.

1. Az (1) bekezdés értelmében első fokon a helyi bíróság és a megyei bíróság jár el.

A helyi bíróságok - vagyis a városi és kerületi bíróságok - első fokon járnak el. A helyi bíróságokon meghatározott jellegű ügyek intézésére csoportok létesíthetőek. A törvényben meghatározott ügyekben a megyei bíróságok ugyancsak első fokon járnak el. A megyei bíróságon tanácsok, csoportok és büntető, polgári és gazdasági, valamint közigazgatási kollégiumok működnek. A kollégiumok összevontan is működhetnek. törvény által meghatározott ügyekben első fokon - a kijelölt megyei bíróságokon és illetékességi területtel - katonai tanácsok járnak el.

Azt, hogy első fokon mely ügyekben jár el a helyi, illetve megyei szintű bíróság, e törvénynek a bíróságok hatáskörére vonatkozó szabályai döntik el. A Be. 15. § értelmében első fokon a helyi bíróság hatáskörébe tartozik azoknak a bűncselekményeknek az elbírálása, amelyeket e törvény nem utal a megyei bíróság hatáskörébe. A Be. 16. § pedig részletesen ismerteti azon bűncselekmény kategóriákat, amelyek a megyei bíróság hatáskörébe tartoznak.

2. A 13. § (2) bekezdése értelmében másodfokon jár el a megyei bíróság ha a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben, amikor is másodfokon elbírálja a helyi bíróságok határozatai ellen bejelentett fellebbezéseket. Ugyancsak másodfokon jár el az ítélőtábla, a megyei bíróságok első fokú hatáskörébe tartozó ügyekben, vagyis másodfokon elbírálja a megyei bíróságok első fokú határozatai ellen bejelentett fellebbezéseket. Abban az esetben, ha a Büntetőeljárási törvény az ítélőtábla határozata elleni fellebbezést lehetővé teszi, akkor a Legfelsőbb Bíróság az ítélőtábla hatáskörébe tartozó ügyekben ugyancsak másodfokon jár el. Ezek a nem ügydöntő végzésekre korlátozódnak, illetve a perújítási eljárás esetén fordulhatnak elő.

Az eljáró bíróságok vonatkozásában e törvény az előzőekben ismertetett szabályozáson kívül további előírásokat is alkalmaz. A Be. 397. § (1) bekezdése kimondja, hogy a perújítás megengedhetőségének kérdésében, ha az alapügyben a helyi bíróság járt el első fokon, a megyei bíróság, ha a megyei bíróság járt el első fokon, az ítélőtábla dönt. A 414. § (1) bekezdése értelmében a felülvizsgálati indítványt - egy kivétellel - a Legfelsőbb Bíróság tanácsa, ha pedig az a Legfelsőbb Bíróság határozata ellen irányul, a Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos bíróból álló tanácsa bírálja el. Ha a felülvizsgálati indítványt a Be. 405. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott eljárási szabálysértés miatt nyújtották be, az első fokon jogerőre emelkedett ügydöntő bírósági határozat ellen, a felülvizsgálati indítványt az ítélőtábla tanácsa bírálja el. A Be. 441. § (2) bekezdése értelmében a jogegységi indítványt a Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos bíróból álló jogegységi tanácsa bírálja el. A Be. 555. § (2) bekezdés b) pontja pedig kimondja, hogy a különleges eljárások során - eltérő rendelkezés hiányában - az a bíróság jár el, amely a különleges eljárást megelőzően az ügyben (alapügy) első fokon ügydöntő határozatot hozott.

3. A Be. 13. § (3) bekezdése nyújt lehetőséget arra, hogy az e törvényben meghatározott esetekben az első fokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben az egyesbíró, illetve a tanács elnöke helyett önálló aláírási joggal bírósági titkár is eljárhat. Értelemszerűen a bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági titkár eljárására alkalmazni kell.

4. A Be. 13. §-ának (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy külön jogszabályban meghatározott esetekben, önálló aláírási joggal, tárgyaláson kívül - a bíró irányítása és felügyelete mellett - bírósági ügyintéző is eljárhat. A bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetekben a bírósági ügyintéző eljárására is alkalmazni kell. A Be. 604. § (1) bekezdés c) pontja a kormányt hatalmazza fel e külön jogszabály megalkotására.

A bíróság összetétele

14. § (1) A helyi bíróság

a) egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban jár el, ha a bűncselekményre a törvény nyolcévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel,

b) ülnökök közreműködése nélkül (egyesbíróként) jár el az a) pont alá nem tartozó esetben.

(2) A megyei bíróság mint elsőfokú bíróság - ha e törvény másképp nem rendelkezik - egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban jár el.

(3) A helyi bíróság az (1) bekezdés b) pontja esetében egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban is eljárhat, ha megállapítja, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény a vádirati minősítéstől eltérően hogyan minősülhet.

(4) A megyei bíróság mint elsőfokú bíróság - az e törvényben meghatározott esetekben - két hivatásos bíróból és három ülnökből álló tanácsban járhat el.

(5) A másodfokú bíróság, az ítélőtábla és - ha e törvény másképp nem rendelkezik - a Legfelsőbb Bíróság három hivatásos bíróból álló tanácsban jár el.

(6) Az egyesbíró és a tanács elnöke hivatásos bíró; az ítélkezésben a hivatásos bíró és az ülnökök jogai, kötelességei azonosak.

(7) A 17. § (5) és (6) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetén első fokon a tanács elnöke (egyesbíró), másodfokon a tanács egyik tagja az Országos Igazságszolgáltatási Tanács által kijelölt bíró.

1. Az Alkotmány 46. § (1)-(2) bekezdése kimondja, hogy a bíróság - ha a törvény másképpen nem rendelkezik - tanácsban ítélkezik. A törvény által meghatározott ügyekben és módon nem hivatásos bírák is részt vesznek az ítélkezésben.

Ezen legmagasabb szintű szabályozással összhangban a Bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló, 1997. évi LXVI. tv. 15. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a bíróság egyesbíróként, vagy tanácsban jár el. Az ítélkezésben - törvény által meghatározott ügyekben és módon - ülnökök is részt vesznek. Az ülnöknek az ítélkezésben a hivatásos bíróval azonos jogai és kötelezettségei vannak.

E rendelkezések büntetőeljárásbeli érvényesülését szolgálja a Be. 14. § (1) bekezdés a) pontja, amely fő szabályként úgy rendelkezik, hogy a helyi bíróság egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban jár el, - ha a bűncselekményre a törvény nyolc évi, vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, valamint - az e jogszabályhelyen nevesített bűncselekmények miatt folytatott ügyben: ezek a lelkiismereti és vallásszabadság megsértése, a nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás, a nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértés és a szolgálati titoksértés.

E fő szabály alóli kivételeket határozza meg a 14. § (1) bekezdés b) pontja, amikor lehetőséget ad arra, hogy a helyi bíróság ülnökök közreműködése nélkül (egyesbíróként) járjon el, a 14. § (1) bekezdés a) pontja alá nem tartozó esetekben.

2. A 14. § (2) bekezdése értelmében a megyei bíróság, mint első fokú bíróság egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban jár el. Kivételt ez alól csak az képez, ha a törvény másképp rendelkezik. Ilyen rendelkezéseket tartalmaz a Be. 472. § (2) bekezdése, amikor is az ott meghatározott esetben lehetőséget nyújt arra, hogy katonai büntetőeljárásban első fokon egyesbíróként járjon el a bíróság. Ugyancsak a bíróság ülnökök közreműködése nélkül egyesbíróként jár el, a Be. 555. § (2) bekezdés c) pontja értelmében, eltérő rendelkezés hiányában a különleges eljárások során.

A 14. § (3) bekezdése lehetőséget nyújt arra - ha a bíróság megállapítja, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény a vádirati minősítéstől eltérően hogyan minősülhet --hogy a helyi bíróság ne ülnökök közreműködése nélkül, egyesbíróként, hanem egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban járjon el.

A 14. § (4) bekezdése értelmében a megyei bíróság, mint első fokú bíróság az e törvényben meghatározott esetekben, két hivatásos bíróból és három ülnökből álló tanácsban járhat el. Erre ad lehetőséget a Be. 271. §-a, amikor kimondja, hogy az ott meghatározott esetekben a megyei bíróság elrendelheti, hogy az ügyet két hivatásos bíróból és három ülnökből álló tanács tárgyalja, másrészt a Be. 274. § (1) bekezdés II. fordulata, amikor lehetőséget ad arra, hogy a tanács elnöke elrendelje, hogy az ügyet öttagú tanács tárgyalja.

3. A 14. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a másodfokú bíróság, az ítélőtábla és - ha e törvény másként nem rendelkezik - a Legfelsőbb Bíróság három hivatásos bíróból álló tanácsban jár el.

Ettől eltérő szabályt állapít meg a Legfelsőbb Bíróság eljárására a Be. 414. § (1) bekezdése amikor kimondja, hogy a felülvizsgálati indítványt a Legfelsőbb Bíróság tanácsa, ha pedig az a Legfelsőbb Bíróság határozata ellen irányul, a Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos bíróból álló tanácsa bírálja el. Ugyancsak eltérő szabályozást állapít meg a Legfelsőbb Bíróság eljárására a Be. 441. § (2) bekezdése, amikor úgy rendelkezik, hogy a jogegységi indítványt a Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos bíróból álló jogegységi tanácsa bírálja el.

4. Az Alkotmány 46. § (3) bekezdése mondja ki, hogy egyesbíróként és a tanács elnökeként csak hivatásos bíró járhat el. Ehhez kapcsolódóan a Bíróságok Szervezetéről és Igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 15. § (2) bekezdése ugyancsak rendelkezik arról, hogy egyesbíróként és a tanács elnökeként csak hivatásos bíró járhat el.

Ezzel összhangban mondja ki a Be. 14. § (6) bekezdése azt, hogy az egyesbíró és tanácselnök hivatásos bíró. Rendelkezik egyben e bekezdés arról is, hogy az ítélkezésben a hivatásos bíró és az ülnökök jogai, kötelességei azonosak.

5. A Be. 14. § (7) bekezdése rögzíti, hogy a 17. § (5) és (6) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetén első fokon a tanács elnöke (egyesbíró), másodfokon a tanács egyik tagja az Országos Igazságszolgáltatási Tanács által kijelölt bíró. A 17. § (5) és (6) bekezdése e körben azokat a helyi bírósági hatáskörbe tartozó bűncselekményeket sorolja föl, amelyek elbírálása során a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság kizárólagos illetékessége érvényesül. Ezen ügycsoportok elbírálásában az a hivatásos bíró vehet részt, akinek személyéhez, szaktudásához kapcsolódó többlet az ezen ügyek szakszerű elbírálására - a kizárólagosságon felül - biztosítékot jelent.

Az elsőfokú bíróság hatásköre

15. § Első fokon a helyi bíróság hatáskörébe tartozik azoknak a bűncselekményeknek az elbírálása, amelyeket e törvény nem utal a megyei bíróság hatáskörébe.

A négyszintű bírósági szervezetben is a hatályos Be. azt a főszabályt fogalmazza meg, mely szerint a Magyar Köztársaságban az általános hatáskörű bíróságok a helyi bíróságok.

A megfogalmazás negatív módon történik, amikor is kimondja a törvény, hogy a helyi bíróságok hatáskörébe tartoznak azok az ügyek, amelyeket a törvény nem utal megyei bírósági hatáskörbe.

A megyei bírósági hatáskörbe tartozó ügyeket a 16. § jelöli meg.

16. § (1) A megyei bíróság hatáskörébe tartoznak

a) azok a bűncselekmények, amelyekre a törvény tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását is lehetővé teszi; valamint

b) az állam elleni bűncselekmények (Btk. X. Fejezet);

c) az emberiség elleni bűncselekmények (Btk. XI. Fejezet);

d) az emberölésre irányuló előkészület, a gondatlanságból elkövetett emberölés [Btk. 166. § (3) és (4) bek.], az erős felindulásban elkövetett emberölés (Btk. 167. §), az életveszélyt (halált) okozó testi sértés [Btk. 170. § (5) bek. és (6) bek. harmadik fordulata], az emberrablás (Btk. 175/A. §), az emberkereskedelem (Btk. 175/B. §), az egészségügyi beavatkozás, az orvostudományi kutatás rendje és az egészségügyi önrendelkezés elleni bűncselekmények (Btk. XII. Fejezet II. Cím);

e) a választás, a népszavazás és a népi kezdeményezés rendje elleni bűncselekmény (Btk. 211. §), az államtitok és a szolgálati titok megsértése (Btk. XV. Fejezet III. Cím), a hivatali bűncselekmények (Btk. XV. Fejezet IV. Cím), a nemzetközileg védett személy elleni erőszak (Btk. 232. §), a fogolyzendülés (Btk. 246. §), a nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény (Btk. 249/B. §), a közélet (nemzetközi közélet) tisztasága elleni bűncselekmények (Btk. XV. Fejezet VII. és VIII. Cím);

f) a terrorcselekmény (Btk. 261. §), a nemzetközi jogi kötelezettség megszegése (Btk. 261/A. §), a légijármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése (Btk. 262. §), a bűnszervezetben részvétel (Btk. 263/C. §);

g) a nemzetközileg ellenőrzött termékek és technológiák forgalmára vonatkozó kötelezettség megszegése (Btk. 287. §), a bennfentes értékpapír-kereskedelem (Btk. 299/A. §), a tőkebefektetési csalás (Btk. 299/B. §), a piramisjáték szervezése (Btk. 299/C. §), a pénzmosás (Btk. 303. §), a pénzhamisítás (Btk. 304. §) és a bélyeghamisítás (Btk. 307. §);

h) a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó bűncselekmények.

(2) Ha a terhelt különböző bíróságok hatáskörébe tartozó bűncselekményeket követett el, a megyei bíróság jár el.

A 15. § a bíróságok általános hatáskörét fogalmazza meg, amikor kimondja, hogy mindazon ügyek elbírálása helyi bírósági hatáskörbe tartozik, amelyek elbírálását a törvény nem utalja a megyei bíróság hatáskörébe.

A Be. 16. §-a tartalmazza azt a tételes felsorolást, mely az általános szabály alóli kivételeket jelenti, az 1973. évi I. törvényhez képest jelentősen módosítva a kört.

A felsorolásból az az elv tűnik ki, mely szerint a kivételek körébe egyrészről a legsúlyosabb, másrészről a legfontosabb érdekeket sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények tartoznak.

Az eljárásjogi törvény a megyei bíróság elsőfokú hatáskörébe tartozó ügyek meghatározásánál figyelembe vette, hogy a bíróság szervezetére vonatkozó törvények 1998-hoz képest változtak. Figyelembe vette azt is, hogy a törvény fenntartja az egyfokú jogorvoslati rendszert, valamint a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság kizárólagos illetékességébe tartozó bűncselekmények rendszerét.

Mindezek alapján a hatályos rendelkezések a megyei elsőfokú hatáskörbe tartozó bűncselekmények körét a korábbi rendelkezésekhez képest az alábbi bűncselekményekkel bővítik.

A jellegzetesen elhatárolási problémákat felvető, gondatlanságból elkövetett életveszélyt okozó testi sértés miatti eljárás ez oknál fogva indokolt, hogy megyei bírósági hatáskörbe kerül.

A választás rendje, a fogolyzendülés s más, a módosítással az (1) bekezdés e) pontjába tartozó bűncselekmények esetében a jogalkotó e cselekmények jelentősen a közéletet sértő tulajdonságára volt tekintettel. Új bűncselekményként került a Btk.-ba "a nemzetközileg védett személy elleni erőszak." A bűncselekmény jellege folytán indokolt, hogy elbírálása megyei első fokú bíróság hatáskörébe tartozzon.

A nemzetközi közélet tisztasága elleni bűncselekményekkel összefüggésben vált indokolttá a szolgálati titoksértést is a megyei bíróság hatáskörébe utalni. A Btk. 262. §-ának megnevezése "légi jármű hatalomba kerítése "helyett" légi jármű vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése" megnevezésre változott, így szükségessé vált a 16. § (1) bekezdés f) pontjának technikai módosítása.

A nemzetközi jogi kötelezettség megszegése a nemzetközi kötelezettségvállalással összefüggésben került a megyei bíróság hatáskörébe.

A katonai szolgálati viszony sajátossága indokolja a magasabb hatáskörű bírósági eljárást, és a külön eljárásként való szabályozását.

Azokban az esetekben, amikor a hatáskör a bűncselekmény minősítésének, a minősítés pedig a bizonyítás eredményének függvénye, és az ellentmondásos bizonyítékok értékelése csak a tárgyaláson felvett bizonyítás során lehetséges, indokolt, hogy első fokon a megyei bíróság járjon el. (BH1993. 488.)

Megyei bírósági hatáskörbe tartozó bűncselekmény elkövetése miatt elrendelt próbára bocsátás megszüntetéséről a megyei bíróságnak kell rendelkeznie. (BK 149. számú állásfoglalás IV. pont; BH1991. 383.) 2005. január hó 1. napján lép hatályba a 16. §. (1) bekezdés h) pontja, amelynek értelmében a különösen nagy, vagy azt meghaladó vagyon elleni és gazdasági bűncselekmények megyei bíróság első fokú hatáskörébe fognak tartozni.

A katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó bűncselekmények kapcsán utalni kell a Be. 471. § (1) bekezdésére, mely szerint ilyen esetben első fokon a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvényben kijelölt megyei bíróság katonai tanácsa jár el.

Általában érvényesítendő szabály, hogy ha egy terhelttel szemben több bűncselekmény elkövetése miatt folyik büntetőeljárás, célszerű, ha ezek miatti felelősségre vonásra egy eljárásban kerül sor. Előfordul, hogy egy terhelt különböző cselekményei elbírálására különböző szintű bíróságoknak lenne hatásköre. Ekkor irányadó a jelen szabály, mely szerint a különböző bíróságok hatáskörébe tartozó bűncselekmények miatt a magasabb hatáskörű, vagyis a megyei szintű bíróság jár el, abból az elvből kiindulva, hogy a többen a kevesebb bennfoglaltatik. E szabály érvényesül akkor is, ha a megyei bíróság katonai tanácsa nem katonával szemben személyi összefüggés alapján eljárva próbára bocsátást alkalmaz, majd a próbára bocsátás tartama alatt elkövetett cselekmény miatt a terhelttel szemben a városi bíróság előtt újabb büntetőeljárás indult. Ha ilyen esetben a próbára bocsátás megszüntetéséről a helyi bíróság rendelkezik, az ítélete hatályon kívül helyezését a megyei bíróság katonai tanácsának új eljárás lefolytatására utasítása teszi indokolttá. (BH1997. 167., BH1995. 13.)

Az elsőfokú bíróság illetékessége

17. § (1) Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, az eljárásra az a bíróság illetékes, amelynek a területén a bűncselekményt elkövették. A bíróságok illetékességi területét a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény határozza meg.

(2) Ha a bűncselekményt több bíróság területén követték el, vagy az elkövetés helye nem állapítható meg, az azonos hatáskörű bíróságok közül az jár el, amelyik az ügyben - a nyomozási bíró eljárását ide nem értve - korábban intézkedett (megelőzés). Ha az elkövetés helye a tárgyalás megkezdése előtt ismertté válik, az eljárást az ügyész, a terhelt, a védő, a pótmagánvádló vagy a magánvádló indítványára az a bíróság folytatja, amelynek a területén a bűncselekményt elkövették.

(3) Az eljárásra az a bíróság is illetékes, amelynek területén a terhelt lakik, ha az ügyész, a magánvádló vagy - ha e törvény másként nem rendelkezik - a pótmagánvádló ott emel vádat.

(4) Több terhelt esetében a terheltek egyikére illetékes bíróság a többi terhelttel szemben is eljárhat, ha ez a hatáskörét nem haladja meg. Ha több ilyen bíróság van, a megelőzés az irányadó.

(5) A foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés (Btk. 171. §), a közlekedési bűncselekmények (Btk. XIII. Fejezet) - kivéve az ittas vagy bódult állapotban elkövetett járművezetést [Btk. 188. § (1) bek.] és a járművezetés tiltott átengedését [Btk. 189. § (1) bek.] -, a közlekedés körében elkövetett, de nem a Btk. XIII. Fejezetében meghatározott bűncselekmény, a kiskorú veszélyeztetése (Btk. 195. §), a közveszélyokozás (Btk. 259. §), valamint a közérdekű üzem működésének megzavarása (Btk. 260. §) esetén a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság jár el. E bíróságok illetékessége e bűncselekmények miatt a megye, illetőleg a főváros területére terjed ki.

(6) Visszaélés radioaktív anyaggal (Btk. 264. §), visszaélés nukleáris létesítmény üzemeltetésével (Btk. 264/A. §), visszaélés atomenergia alkalmazásával (Btk. 264/B. §), és a gazdasági bűncselekmények (Btk. XVII. Fejezet) esetén - kivéve a pénzügyi bűncselekményeket (Btk. XVII. Fejezet III. Cím) - a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság jár el. E bíróságok illetékessége e bűncselekmények miatt a megye, illetőleg a főváros területére terjed ki.

(7) Ha a terhelt különböző bíróságok illetékessége alá tartozó bűncselekményeket követett el, az a bíróság jár el, amely valamelyik bűncselekmény elbírálására az (5)-(6) bekezdés szerint illetékes.

(8) Az elkövetőre illetékes bíróság illetékessége a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed.

A bíróságok illetékességére vonatkozó szabályok azok, amelyek alapján eldől, hogy a hatásköri szabályok alapján rögzített szinten eljáró több bíróság közül melyik lesz az, amelyik az adott konkrét ügyben eljár.

1. Eljárási törvényünk értelmében az általános illetékességi ok a bűncselekmény elkövetésének helyszíne, vagyis - amennyiben eltérő rendelkezés nem érvényesül - az a bíróság jár el, amelynek illetékességi területén az adott bűncselekményt elkövették.

A bíróság illetékességi területéről azonban a Be. 17. § nem szól. Ezt pótolja az (1) bekezdés kiegészítése azzal a mondattal, hogy a bíróságok illetékességi területét a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény határozza meg. E rendelkezés felvétele azért volt indokolt, hogy a jogkereső állampolgárok eligazítást találjanak arra nézve, mely jogszabály határozza meg valamely bíróság illetékességi területét.

Az elkövetés helyén azt a helyet kell érteni, ahol a törvény különös részében meghatározott törvényi tényálláshoz tartozó bármely elkövetési magatartást megvalósították. Ebből a szempontból nincs jelentősége például az eredmény bekövetkezése helyének. Folytatólagos elkövetés esetén bármely résztevékenység kifejtésének helyszíne irányadó lehet, míg mulasztásos bűncselekmény esetén az bír jelentőséggel, hogy a vádlottnak a rá nézve kötelezően előírt tevékenységet hol kellett volna kifejtenie. A bírói gyakorlat is számos esetre ad iránymutatást arra vonatkozóan, hogy az egyes cselekmények elkövetése esetén mit kell az elkövetés helyének tekinteni.

A BH2000. 289. kimondja, ha az elkövető az eljárás alapjául szolgáló bűncselekményeket részben nem fiatalkorú, részben mint felnőtt korú valósította meg, a büntetőeljárást az általános - nem pedig a fiatalkorúakra vonatkozó - illetékességi rendelkezések szerint kell lefolytatni.

Tartás elmulasztása esetén a fizetés teljesítésére meghatározott hely az irányadó (BH1978. 373.). Levél útján elkövetett becsületsértésnél és rágalmazásnál a kézbesítés helye irányadó (BJD 1744., 4402.), ugyanez a helyzet, ha csalásnál a sértett tévedésbe ejtése levél útján történik (BJD 6725.), sajtó útján megvalósított rágalmazás esetén viszont a sajtótermék megjelenésének helye minősül az elkövetés helyének (BJD 5367.) A 3/2000. büntető jogegységi határozat szerint a vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása iránti eljárásban nem a gyanúsított fogva tartásának helye szerinti bíróság, hanem az általános szabályok szerinti bíróság az illetékes.

2. Előfordulhat, hogy adott bűncselekmény elkövetési helye nem határolható be egy bíróság illetékességi területére, de az is, hogy az elkövetés helye nem állapítható meg. Ezekre az esetekre tartalmaz rendelkezést a (2) bekezdés, amely szerint ilyen esetben a megelőzés szabályai lesznek az irányadók. Ilyenkor az azonos hatáskörű bíróságok közül az jár el, amelyik korábban intézkedett az ügyben, ide nem értve a nyomozási bíró eljárását.

Előfordulhat azonban ilyen esetben, hogy az elkövetés helye még az első fokú tárgyalás kitűzése előtt ismertté válik. Ilyen esetben a megelőzés szabálya alapján eljáró bíróság hivatalból nem rendelkezhet az ügy áttétele felől, de ha az ügyész, a terhelt, a védő, a pótmagánvádló, a magánvádló ezt indítványozza, az elkövetés helye szerint illetékes bíróságnak kell eljárnia, és az áttétel nem mellőzhető.

A (3) bekezdés a vádemelés helyét is a bíróság illetékességét meghatározó körülményként határozza meg, a Be. 17. §-nak korábbi négy bekezdésétől azonban annyitól eltér, hogy a pótmagánvádlóval kapcsolatos illetékességi szabály csak akkor érvényesül, ha a törvény biztosítja a pótmagánvádlónak a más bíróságon történő vádemelést. A hatályos Be. 312. § (3) bekezdése erre a vádelejtés folytán átvett pótmagánvád esetén már nem ad lehetőséget. Ez következik a pergazdaságossági szempontokból.

Az (5) bekezdés kiegészül a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetéssel, a közveszély okozással, kiskorú veszélyeztetésével és a közérdekű üzem működésének megzavarásával, ezeknek a bűncselekményeknek az esetében az (5) bekezdés a korábbi szabályozással azonos illetékességi szabályt állapít meg.

A Be. 17. § (6) bekezdésének korábban hatályos szövege a fiatalkorúak helyi bírósági hatáskörbe tartozó ügyében határozta meg a megyei bíróság székhelyén lévő bíróság, a Fővárosi Bíróság területén pedig a Pesti Központi Kerületi Bíróság különös illetékességét. Ezt az illetékességi szabályt a Be. a fiatalkorúak elleni büntetőeljárás külön szabályait megállapító XX. fejezetébe helyezte át. A (6) bekezdés a radioaktív anyaggal visszaélés, a nukleáris létesítmény üzemeltetésével visszaélés, az atomenergia alkalmazásával visszaélés és - a pénzügyi bűncselekmények kivételével - a Btk. XVII. fejezetében foglalt gazdasági bűncselekmények esetén állapítja meg a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság, illetve a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság különös illetékességét.

A törvény 17. § (8) bekezdése az érdemben helytálló és gyakorlati szempontból is helyes rendelkezést tartalmaz, amely szerint az elkövetőre illetékes bíróság illetékessége a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed.

3. A kizárólagos illetékességi ok a törvényben szabályozott legerősebb illetékességi szabály, ami azt jelenti, hogy a körébe tartozó bűncselekmények esetén az eljárás lefolytatására egyetlen bíróságnak van illetékessége. Kizárólagos illetékessége a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróságnak, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróságnak van.

A Be. - szakítva az első fokú eljárásjogi törvény rendelkezéseivel - megszüntette a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességét, így a megyei bíróság hatáskörébe tartozó valamennyi ügyben [Be. 16. § (1)], így tehát az állam elleni bűncselekmények közül a hazaárulás, hűtlenség, kémkedés, e bűncselekmények feljelentésének elmulasztása miatt is, úgyszintén a légi jármű hatalomba kerítése miatt, bármelyik megyei bíróság eljárhat.

A Be. a kizárólagos illetékességet a felnőtt korú terheltek esetében - eltérően a korábbi eljárásjogi törvénytől - egyértelműen határozza meg. E szabályokat [Be. 17. § (5)] az eljárás bármely szakában figyelembe kell venni, és ha nem e megjelölt bíróság előtt folyik az eljárás, az ügyet át kell tenni [Be. 308. § (1)]. E szabály kategorikus jellegének a hangsúlyozása végett idézzük fel, hogy korábban a tárgyalás megkezdése után e szabály már nem érvényesült, tehát pl. deviza-bűncselekmény miatt, ha már a bíróság érdemben a tárgyalást megkezdte, nem volt helye áttételnek. Egyedül a fiatalkorúak ügyeiben és a Fővárosi Bíróság említett esetében érvényesült ténylegesen a kizárólagos illetékesség.

A Be. nem ad már lehetőséget az ügyésznek, hogy saját döntésétől tegye függővé a vádemelés helyét.

18. § (1) A Magyar Köztársaság határain kívül elkövetett bűncselekmény elbírálására az a bíróság illetékes, amelynek a területén a terhelt lakik, vagy tartózkodik, ennek hiányában az a bíróság, amelynek a területén fogva tartják.

(2) Ha a terhelt a bűncselekményt a Magyar Köztársaság határain kívül követte el, és az eljárást a távollétében folytatják, az a bíróság illetékes, amelynek a területén a terhelt utoljára lakott, vagy tartózkodott.

A Btk.-nak a törvény területi és személyi hatályáról szóló 3-4. §-ai értelmében a Magyar Köztársaság határain kívül (tehát külföldön vagy a Magyar Köztársaság határain kívül tartózkodó magyar hajón vagy légi járművön) elkövetett bizonyos bűncselekmények a magyar büntetőtörvénykönyv hatálya alá tartoznak. Amennyiben ezen bűncselekmények elkövetése miatt a büntetőeljárás lefolytatására Magyarországon kerül sor, az elbírálásra illetékes bíróságra az általános illetékességi szabály (tehát az elkövetés helye) természetesen nem irányadó.

Az (1) bekezdés azt az esetet szabályozza, amikor a cselekmény elbírálásakor a terhelt Magyarországon tartózkodik, míg a (2) bekezdés azt, amikor az eljárást a terhelt távollétében folytatják le. Az előbbi esetben az illetékesség alapja a terhelt lakóhelye vagy tartózkodási helye, ennek hiányában pedig az a hely, ahol őt fogva tartják, míg az utóbbi esetben az utolsó lakhely vagy tartózkodási hely az irányadó. Megjegyzendő, hogy ezen illetékességi szabályok is a kizárólagos illetékességre vonatkozó szabályokkal egybevetve értelmezendők.

A hatáskör és az illetékesség vizsgálata

19. § A bíróság a hatáskörét és az illetékességét hivatalból vizsgálja.

A hatásköri és illetékességi szabályok megtartása elemi igazságszolgáltatási érdek.

A 19. § a bíróság kötelességévé teszi, hogy hatáskörüket és illetékességüket hivatalból vizsgálják. A hatáskör vagy illetékesség hiányának megállapítása sohasem eredményezheti az eljárás mechanikus befejezését, a nemleges álláspontra jutó bíróság az ügy iratait minden esetben köteles megküldeni az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnak.

Itt is utalunk arra, hogy a tárgyalás megkezdése után az eljárás bármely szakaszában amennyiben kiderül, hogy az ügy elbírálása az eljáró bíróság hatáskörét meghaladja, vagy katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozik, mindenkor áttételnek van helye.

Az illetékesség hiánya a tárgyalás megkezdését követően csak a kizárólagos illetékesség [Be. 17. § (5-6)] esetében teszi kötelezővé az áttételt.

A fentiekről lásd a Be. 308. §-ához fűzött magyarázatot.

Az eljáró bíróság kijelölése

20. § (1) A bíróságok között felmerült hatásköri vagy illetékességi összeütközés esetében az eljáró bíróságot az ügyész indítványának beszerzése után ki kell jelölni.

(2) A kijelölésről

a) a megyei bíróság másodfokú tanácsa határoz, ha az összeütközés a területén levő helyi bíróságok között,

b) az ítélőtábla határoz, ha a hatásköri összeütközés a területén lévő megyei bíróság és helyi bíróság között, avagy az illetékességi összeütközés a területén lévő megyei bíróságok vagy a területén lévő különböző megyei bíróságokhoz tartozó helyi bíróságok között,

c) a Legfelsőbb Bíróság határoz, ha a hatásköri összeütközés a különböző ítélőtáblákhoz tartozó megyei bíróságok és helyi bíróságok, a megyei bíróság katonai tanácsa és a megyei bíróság más tanácsa, illetőleg más megyei bíróság, a megyei bíróság és az ítélőtábla, a Fővárosi Ítélőtábla katonai tanácsa és a Fővárosi Ítélőtábla más tanácsa, illetőleg más ítélőtábla, a Legfelsőbb Bíróság és az ítélőtábla, avagy az illetékességi összeütközés az ítélőtáblák vagy különböző ítélőtáblákhoz tartozó megyei bíróságok, illetőleg helyi bíróságok között

merült fel.

(3) Az eljáró bíróságot a Legfelsőbb Bíróság jelöli ki akkor is, ha az illetékességet meghatározó körülmények nem állapíthatók meg.

A büntetőügyekben eljáró hatóságok a hatáskörüket és az illetékességüket hivatalból vizsgálják. Nem kizárt, hogy a szóba jöhető bíróságok a hatásköri és illetékességi szabályokat úgy értelmezik, hogy az ügyre nincs hatáskörük vagy illetékességük, de előfordulhat ennek ellenkezőjeként az, hogy több bíróság is a saját hatáskörébe, illetve illetékességére tartozónak véli az ügyet. Az előbbi a negatív, az utóbbi a pozitív hatásköri, illetve illetékességi összeütközés.

Nem eredményez negatív illetékességi összeütközést és ezért nem merül fel az eljáró bíróság kijelölésének szükségessége, ha az a bíróság, amely előtt az ügy korábban indult, az egyesítés tárgyában nemleges döntést hoz (BH1983. 352., BH1985. 304.).

Az (1)-(2) bekezdés a bíróságok között felmerült hatásköri és illetékességi összeütközések elintézésének a szabályait tartalmazza. E szerint ilyen esetben az eljáró bíróságot ki kell jelölni.

A bíróság kijelölésére vonatkozó szabályokat a hatályos bírósági szervezeti törvény rendelkezéseire figyelemmel kell alkalmazni.

Ennek megfelelően a kijelölésről a megyei bíróság másodfokú tanácsa határoz, ha az illetékességi összeütközés a területén lévő helyi bíróságok között merült fel. A 20. § (2) bekezdésének b) pontja az ítélőtábla hatáskörébe utalja a megyei bíróság és a helyi bíróság között felmerült hatásköri összeütközést, valamint a megyei bíróságok vagy a különböző megyei bíróságok területén lévő helyi bíróságok között felmerült illetékességi összeütközés elbírálását.

A c) pont szerint a kijelölésről a Legfelsőbb Bíróság határoz, a megyei bíróság katonai tanácsa és a megyei bíróság más tanácsa, illetőleg más megyei bíróság között, a megyei bíróság és az Ítélőtábla, az Ítélőtábla Katonai Tanácsa és az Ítélőtábla és más tanácsa, illetőleg az Ítélőtábla és a Legfelsőbb Bíróság között felmerült hatásköri összeütközés esetén.

Az eljáró bíróság kijelölése tanácsülésen történik, azt megelőzően az ügyészi indítványt be kell szerezni. Az ügyészi indítvány megtételére a kijelölés tárgyában eljáró bíróság területén működő ügyész jogosult. Más bíróság kijelölése iránti eljárásban hozott határozat ellen nincs helye felülvizsgálati indítványnak (BH1994. 13.).

A bíró kizárása

21. § (1) Bíróként nem járhat el,

a) aki az ügyben mint ügyész vagy a nyomozó hatóság tagja járt el, valamint az ügyben eljárt vagy eljáró ügyésznek vagy a nyomozó hatóság tagjának a hozzátartozója,

b) aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél, feljelentő vagy mint ezek képviselője vesz, vagy vett részt, valamint aki ezek hozzátartozója,

c) aki az ügyben mint tanú vagy szakértő, illetőleg szaktanácsadó vesz, vagy vett részt,

d) aki az ügyben külön törvény alapján titkos információgyűjtés engedélyezéséről döntött, tekintet nélkül arra, hogy a titkos információgyűjtéssel szerzett adatokat a büntetőeljárásban felhasználták-e,

e) akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható.

(2) Az (1) bekezdés rendelkezései a nyomozási bíróra is irányadók.

(3) Az (1) bekezdésben szabályozott eseteken kívül

a) a bíróság további eljárásából ki van zárva, aki az ügyben nyomozási bíróként járt el,

b) a másodfokú eljárásból ki van zárva az a bíró, aki az ügy első fokú elbírálásában részt vett,

c) a hatályon kívül helyezés folytán megismételt első fokú, illetőleg másodfokú eljárásból ki van zárva az a bíró is, aki a hatályon kívül helyező határozat, illetőleg a megalapozatlansága miatt hatályon kívül helyezett határozat meghozatalában részt vett,

d) a rendkívüli jogorvoslati eljárásból ki van zárva az a bíró, aki a rendkívüli jogorvoslattal megtámadott határozat meghozatalában részt vett.

(4) A (3) bekezdés esetén az ügy elbírálásából ki van zárva az a bíró is, akinek hozzátartozója vett részt a megtámadott határozat meghozatalában.

(5) A (3) bekezdés d) pontja esetén nem kizárási ok, ha az alapügyben a bíró olyan határozat meghozatalában vett részt, amelyet a rendkívüli jogorvoslati indítvány nem érint.

Az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 6. Cikke értelmében mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja és hozzon határozatot. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése a fenti rendelkezéssel egybehangzóan kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság, igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

Mindezen előírásoknak megfelelően a Be. 21-27. §-ai rendelkeznek a bíró pártatlanságának biztosítása érdekében a bíró kizárásáról.

1. A 21. § (1) bekezdés a) pontja kizárja a bírókénti eljárás lehetőségéből azt, aki az ügyben, mint ügyész, vagy nyomozó hatóság tagja járt el, valamint az ügyben eljárt, vagy eljáró ügyésznek, vagy a nyomozó hatóság tagjának a hozzátartozója. Ez a szabályozás az ülnökökre is vonatkozik.

Feltétlen eljárási szabálysértés valósul meg és az első fokon jogerőre emelkedett ítélet hatályon kívül helyezésének van helye, ha az ügyben pótnyomozást elrendelő ügyész és az ítélet meghozatalában résztvevő bíró házastársak. Ugyancsak eljárási szabálysértés, ha a másodfokú tanács elnökének hozzátartozója a nyomozó hatóság tagjaként járt el az ügyben. A perújítási eljárásból ki van zárva az a népi ülnök, aki a perújítással megtámadott határozat meghozatalában részt vett. (BH1997. 66., BH1990. 295., BH1995. 451.)

Az (1) bekezdés b) pontja kizárja azt, aki az ügyben, mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél, feljelentő, vagy mint ezek képviselője vesz, vagy vett részt, valamint aki ezek hozzátartozója. A kizárási ok az egész eljárás teljes idejére vonatkozik, vagyis abban az esetben is meg kell állapítani, ha a kizárási okkal érintett személy az eljárás korábbi szakaszában vett részt.

Az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését eredményező eljárási szabálysértés, ha a feleségét férje ügyében tolmácsként veszik igénybe. Ugyancsak, ha a másodfokú bíróságon a tanács tagjaként eljáró bíró az ügyben szereplő egyik terhelt védőjének az édesapja. (BH1993. 82., BH1986. 98.) Az előzetes letartóztatás tárgyában hozandó végzés meghozatalából is kizárt az a bíró, akinek hozzátartozója az ügyben a nyomozás szakától kezdődően védőként jár el. (BH1978. 276.)

Az (1) bekezdés c) pontja szerint az ügyben nem járhat el, aki az ügyben, mint tanú, vagy szakértő, illetőleg szaktanácsadó vesz, vagy vett részt, tekintettel arra, hogy ezen személyek az eljárás során, mint bizonyítási eszközöket szolgáltató személyek jelenítődnek meg.

Nem járhat el szakértőként és véleménye bizonyítékként nem vehető figyelembe annak, akinek a hozzátartozója az eljárás során védőként járt el. (BH1988. 396.)

A jelbeszédet nem ismerő siketnéma tanúként kihallgatása során a tanú hozzátartozóját tolmácsként nem lehet igénybe venni. Az így felvett tanúvallomást a bizonyítékok köréből ki kell rekeszteni. Ilyen esetben a siketnéma tolmács igénybevételével azt kell tisztázni, hogy írásbeli érintkezés útján lehetséges-e a kihallgatása, ha pedig írni, olvasni sem tud, ez a tanú vallomástételének el nem hárítható akadálya, mód van azonban a tanú hozzátartozójának tanúkénti kihallgatására arra nézve, amit vele a siketnéma közölt. (BH1998. 473.)

Az (1) bekezdés d) pontja értelmében nem járhat el aki az ügyben külön törvény alapján titkos információgyűjtés engedélyezéséről döntött, tekintet nélkül arra, hogy a titkos információgyűjtéssel szerzett adatokat a büntetőeljárásban felhasználták-e.

A titkos információgyűjtés az ember egyéni jogaiba történő erőteljes beavatkozást jelent. Ez az oka annak, hogy a törvény a titkos információgyűjtést, mint tevékenység végzését bíró, illetve meghatározott esetekben az igazságügy miniszter engedélyéhez köti. Titkos információgyűjtést kizárólag a külön törvényben meghatározott szervezetek végezhetik felderítési és bűnüldözési célból. Ilyen külön törvény a rendőrségről szóló, 1994. évi XXXIV. tv., a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. tv., a honvédelemről szóló 1993. évi CX tv., valamint a vámjogról, vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról szóló 1995. évi C. tv.

A titkos információgyűjtést engedélyező bírók e tevékenységük mellett ítélkező feladatokat is ellátnak. Az engedélyezési eljárás során tudomásukra jutott adatok - még akkor is, hogy ha a később elbírálandó büntetőügyben nem kerülnek felhasználásra - befolyásolhatják a bíró pártatlanságát, mivel egy adott ügyben eljáró bíró, ezen ügy elbírálása során csak azokat a körülményeket kell, hogy vizsgálja, amelyek a konkrétan elbírálandó ügyre vonatkoznak. Ez teszi indokolttá azt, hogy aki a titkos információgyűjtés engedélyezéséről döntött, bíróként nem járhat el.

Az (1) bekezdés e) pontja értelmében az sem járhat el bíróként akitől az ügy tárgyilagos, részlehajlás nélküli megítélése egyéb okból nem várható el.

Az elfogultság azonban csak konkrét, alapos ok fennforgása esetén állapítható meg, ezért a bíróság kizárására irányuló kérelem elutasításának van helye, ha a vádlott - konkrét és alapos ok megjelölésének hiányában - általánosságban utal az eljáró bíróság elfogultságára. (BH1994. 14.)

A másodfokú bíróság kizárására irányuló kérelem elutasításának van helye, ha a meghatalmazott védők a megyei bírósági tanácselnöknek a tárgyalás vezetésével kapcsolatos jogszerű ténykedését kifogásolják. (BH1993. 599.)

Az elfogultság megítélésével kapcsolatban még az alábbi eseteket kell az ítélkezési gyakorlatból kiemelni: A bírósági tárgyaláson a tanács elnökével szemben a vádlott részéről tanúsított tiszteletlen magatartás esetén a vádlott és a tanács tagjai által bejelentett elfogultsági kifogás nem alapozza meg az eljárásból a bírák kizárását. A tiszteletlen magatartást tanúsító vádlottal szemben a tanács elnökének az eljárási törvényben biztosított intézkedésekkel kell élnie. (BH1993. 222.) A fegyveres erők és testületek tagjai ellen indított büntetőeljárásban az a körülmény, hogy a bíró szükségszerűen hivatali kapcsolatban állt a megvádolt személlyel, nem alapozza meg a bíró kizárására vonatkozó bejelentést és más bíróság kijelölését. (BH1995. 15.)

Önmagában az a tény, hogy a másodfokú bíróság eljárási szabálysértést valósított meg, az eljárás megismétlése esetén nem teszi a másodfokú tagjait elfogulttá. (BH1990. 371.)

Nem alapozza meg a megyei bíróság bíráinak elfogultságát az a körülmény, hogy a vádlottal szemben korábban már eljártak és számára kedvezőtlen határozatot hoztak. (BH1989. 391.) A vádemelés előtti szakban az előzetes letartóztatás kérdésében határozatot hozó bíró nincs kizárva az ügy érdemi elbírálásából. (BH1995. 266.)

Az esetleges eljárási késedelem önmagában nem alapozza meg az eljáró bíró - és különösen az eljáró bíróság összes bírájának - kizárása iránti kérelmet. (BH1998. 474.)

Az eljáró bíróság ellen ismételten és alaptalanul kizárási indítványt előterjesztő vádlottal szemben - a kizárás megtagadásával egyidejűleg - indokolt rendbírság kiszabása. (BH1999.12.)

2. A Be. 207. § (1) bekezdése értelmében a vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait első fokon a megyei bíróság elnöke által kijelölt helyi bírósági bíró, a nyomozási bíró látja el. Éppen ezért a Be. 21. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az (1) bekezdés rendelkezései a nyomozási bíróra is irányadóak. Ennek értelmében nyomozási bíróként az (1) bekezdésben megjelöltek ugyancsak nem járhatnak el.

A Be. 21. § (3) bekezdése az (1) és (2) bekezdésben rögzítetteken túlmenően rendelkezik a bíró kizárásáról.

A (3) bekezdés a) pontja értelmében az ügy pártatlan, részlehajlás nélküli, tárgyilagos megítélése érdekében a bíróság további eljárásból ki van zárva aki az ügyben nyomozási bíróként járt el.

A (3) bekezdés b) pontja rendelkezik arról, hogy a másodfokú eljárásból ki van zárva az a bíró, aki az ügy első fokú elbírálásában részt vett. Az ügy első fokú elbírálásában részt vett bíró a saját meggyőződését már az első fokú eljárás során kialakította, ezért nem várható el tőle a további eljárás során az elbíráláshoz szükséges tárgyilagosság. Elbíráláson nem csak az érdemi határozat hozatalát, hanem az azt megelőző bírósági eljárást is érteni kell. Nem tartoznak azonban az elbírálás fogalmának körébe az ügy érdemére nem vonatkozó eljárási cselekmények és az ügyviteli jellegű intézkedések.

Első fokú érdemi tárgyaláson eljárt bíró akkor is kizárt a másodfokú eljárásból, ha az első fokú ítélet meghozatalában nem vett részt. (BH1977. 371.)

E körben kell megemlíteni azt a sajátos jogesetet, amely szerint az 1992. évi XI. törvényen alapuló semmisé nyilvánítási eljárásból ki van zárva az a bíró, aki az alapügyben a határozat meghozatalában részt vett. (BH1993. 14.)

A (3) bekezdés c) pontja a hatályon kívül helyezés folytán megismételt első fokú, illetőleg másodfokú eljárásra vonatkozóan rögzíti, hogy ezen eljárásból ki van zárva az a bíró is, aki a hatályon kívül helyező határozat, illetőleg a megalapozatlansága miatt hatályon kívül helyezett határozat meghozatalában részt vett. Amennyiben a bíró a másodfokú eljárás során valamilyen eljárási cselekményt végzett, de a határozat meghozatalában, illetve a megalapozatlansága miatt hatályon kívül helyezett határozat meghozatalában nem vett részt, természetesen a megismételt eljárásból nincs kizárva.

A (3) bekezdés d) pontja szerint a rendkívüli jogorvoslati eljárásból ki van zárva az a bíró, aki a rendkívüli jogorvoslattal megtámadott határozat meghozatalában részt vett. A perújítási eljárásban viszont nem kizárt annak a bírónak a részvétele, aki a korábbi perújítási eljárásban, a megengedhetőség kérdésében való döntés meghozatalában részt vett. (BH1986. 313.)

A perújítási eljárás eredményeként hozott, és első fokon jogerőre emelkedett ítélet hatályon kívül helyezése feltétlen eljárási szabálysértés miatt, mivel a perújítási eljárás során hozott határozat meghozatalában ugyanaz a hivatásos bíró vett részt, aki az alapügyben hozott, perújítással megtámadott határozatot egyesbíróként meghozta. (BH2001. 516.)

Eljárhat az ügyben az a bíró is, aki az alapügyben eljárt, de csupán olyan határozat hozatalában vett részt, amelyet a perújítási indítvány, vagy kérelem nem érint. Ugyanez vonatkozik a perújítás elrendelését követő új eljárásra is. (BK. 37. állásfoglalás)

A (3) bekezdés d) pontjában rögzített szabályok az ülnökökre is érvényesek. Ennek megfelelően feltétlenül hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértés valósul meg pl., ha a perújítás megengedhetősége kérdésében való határozat meghozatalában ugyanazok az ülnökök vettek részt, akik az alapügyben hozott határozat létrejöttében is közreműködtek. (BH1993. 409.) A perújítási eljárásból ki van zárva az a népi ülnök, aki a perújítással megtámadott határozat meghozatalában részt vett. (BH1995. 451.) Hasonló értelmű állást foglal el a Legfelsőbb Bíróság a BH1999. 244. számú jogesetében, amikor kimondja, hogy a perújítási eljárás során hozott határozatnak a felülvizsgálati eljárás során feltétlen eljárási szabálysértés okából történő hatályon kívül helyezését eredményezi, ha a perújítási eljárás során hozott határozat meghozatalában ugyanaz a népi ülnök vett részt, aki az alapeljárás során hozott érdemi határozat meghozatalánál is eljárt.

Az, hogy a kizárási okot mindig konkrétan, az adott folyamatban lévő ügyben kell vizsgálni, és a jövőre nézve ebben nem lehet állást foglalni, jól példázza az a döntés, amely szerint az a körülmény, hogy a terhelt korábbi büntetőügyében a bírák kizárására vonatkozó rendelkezés folytán a Legfelsőbb Bíróság azonos hatáskörű, más városi bíróságot jelölt ki, egymagában nem eredményezheti azt, hogy ugyanazon terhelt újabb büntetőügyében is a korábbi városi bíróság járjon el, a bírák kizárására vonatkozó rendelkezések alkalmazásának indokoltságát ugyanis mindegyik büntetőügyben külön-külön kell vizsgálni. (BH1994. 586.)

A 21. § (4) bekezdésében történt szabályozás értelmében a (3) bekezdésben szabályozott esetekben az ügy elbírálásából ki van zárva az a bíró is, akinek hozzátartozója vett részt a megtámadott határozat meghozatalában.

Feltétlen eljárási szabálysértés valósul meg, és a felülvizsgálati eljárásban az első fokon jogerőre emelkedett ítélet hatályon kívül helyezésének van helye, ha az ügyben pótnyomozást elrendelő ügyész és az ítélet meghozatalában részt vett bíró házastársak. (BH1997. 66.)

A 21. § (5) bekezdése rögzíti, hogy a rendkívüli jogorvoslati eljárás [21. § (3) bekezdés d)] nem kizárási ok, ha az alapügyben a bíró olyan határozat meghozatalában vett részt, amelyet a rendkívüli jogorvoslati indítvány nem érint.

22. § Nem járhat el az ügyben - a Legfelsőbb Bíróság kivételével - az a bíróság, amelynek elnökével, illetőleg elnökhelyettesével szemben a 21. § (1) bekezdésének a)-c) pontjában meghatározott kizárási ok merült fel.

A 22. §-ban történt szabályozás a Be. 21. § (1) bekezdés a)-c) pontjában rögzített kizárási okokra vonatkozik. Amennyiben ezen okok valamelyike a bíróság elnökével, vagy elnökhelyettesével szemben merül fel, úgy az adott ügyben az egész bíróság nem járhat el. Ezen szabály alól kivételt a törvény maga szabályozza, amikor a Legfelsőbb Bíróságot és az ítélőtáblát nevesíti. Ennek oka, hogy a Legfelsőbb Bíróság, illetve az ítélőtábla ilyetén való kizárása esetén nem létezik más, az eljárásra hatáskörrel rendelkező bíróság.

23. § (1) A bíró a vele szemben felmerült kizárási okot, a tanács elnöke a tanács tagjával szemben felmerült és a tudomására jutott kizárási okot köteles a bíróság elnökének haladéktalanul bejelenteni.

(2) A kizárási okot az ügyész, a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, valamint ezek képviselője is bejelentheti.

(3) A (2) bekezdésben megjelölt személy a 21. § (1) bekezdésének e) pontjában szabályozott kizárási okot a tárgyalás megkezdése után csak akkor érvényesítheti, ha valószínűsíti, hogy a bejelentés alapjául szolgáló tényről a tárgyalás megkezdése után szerzett tudomást, és ha azt nyomban bejelenti.

(4) A bíróság elnöke a tudomására jutott kizárási ok miatt a bíró kizárását hivatalból kezdeményezi.

A törvény a bíró, illetve a tanács elnökének kötelességévé teszi, hogy a bíró a vele szemben felmerült kizárási okot, a tanács elnöke a tanács tagjával szemben felmerült és a tudomására jutott kizárási okot a bíróság elnökének haladéktalanul, miután erről tudomást szerzett, bejelentse. A bejelentési kötelezettség elmulasztásának és így a kizárás elmaradásának eljárási következménye az, hogy a Be. 373. § II/B. pontja alapján a másodfokú bíróság tanácsülésen hatályon kívül helyezi az első fokú bíróság ítéletét, és az első fokú bíróságot új eljárásra utasítja, miután az ítélet meghozatalában a törvény szerint kizárt, vagy olyan bíró vett részt, ki nem volt mindvégig jelen a tárgyaláson.

A Be. 23. § (2) bekezdése részletesen meghatározza a kizárási ok bejelentésére jogosultak körét. Ennek megfelelően a kizárási okot az ügyész, a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, valamint ezek képviselője is bejelentheti.

Az ügyésznek ez a joga a nyomozás során, a nyomozás felügyeleti jogköréből, a bírósági eljárásban pedig a vádképviseleti jogából következik. Az eljárásban részt vevő személyek közül azokat indokolt a kizárási ok bejelentésére feljogosítani, akiknél ez jogaik védelme szempontjából garanciális feltétel, illetve védőként, valamint a büntetőeljárásban részt vevő és e törvényhelyen nevesített személyek képviselőiként járnak el. Más személy kizárási okot nem jelenthet be.

Kizárási okot általában az eljárás bármely szakaszában be lehet jelenteni. Korlátozást csak a Be. 23. § (3) bekezdése jelent, mely szerint a (2) bekezdésben megjelölt személy a Be. 21. § (1) bekezdésének e) pontjában szabályozott kizárási okot - akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható - bejelentési jogával a tárgyalás megkezdéséig élhet. A tárgyalás megkezdése után e jogát csak akkor érvényesítheti, ha valószínűsíti, hogy a bejelentés alapjául szolgáló tényről a tárgyalás megkezdése után szerzett tudomást, és ha ezt nyomban bejelenti.

Mindebből következik, hogy egyéb kizárási okra hivatkozással a felsorolt személyek, illetve a bíró az egyéb okból való elfogultság címén is bármikor tehetnek kizárásra irányuló bejelentést.

A kizárás kezdeményezésének nem feltétele a bíró, a tanács elnöke, vagy a kizárási okot bejelenteni jogosult személyeknek a bejelentése. A 23. § (4) bekezdése értelmében a bíróság elnöke a tudomására jutott, a Be. 21. §-ban meghatározott kizárási ok miatt a bíró kizárását hivatalból kezdeményezi.

24. § (1) A bíró az ügyben a kizárási ok bejelentésétől kezdve nem járhat el, ha a kizárási okot maga vagy rá vonatkozóan a tanács elnöke jelenti be.

(2) Az (1) bekezdésben foglaltakat kivéve a bíró a bejelentés elintézéséig az ügyben eljárhat, de az ügydöntő határozat meghozatalában nem vehet részt.

(3) A bíró a (2) bekezdésben meghatározott korlátozás nélkül járhat el, ha a bejelentő a kizárás megtagadása után a 21. § (1) és (3) bekezdésének ugyanazon pontjára alapított újabb bejelentést tesz a bíró kizárása iránt.

(4) A bíróság elnöke intézkedik más bíró kijelölése iránt, ha a bíró a kizárási okot maga vagy rá vonatkozóan a tanács elnöke jelentette be, vagy a bíró a kizárásához hozzájárult. Ebben az esetben a kizárásról nem kell külön határozatot hozni.

(5) Ha a kizárás iránti bejelentés a (4) bekezdésben szabályozott módon nem intézhető el, azt a bíróság más tanácsa bírálja el.

(6) A 22. §-ban szabályozott esetben, vagy ha a bíróságnak nincs olyan tanácsa, amelyre a kizárási ok nem vonatkozik, a kizárásról a másodfokú bíróság, ha pedig a kizárás iránti bejelentés a megyei bíróságra mint másodfokú bíróságra, vagy arra is vonatkozik, az ítélőtábla határoz. Ha a kizárási ok az ítélőtáblára, vagy arra is vonatkozik, a kizárásról a Legfelsőbb Bíróság határoz. Ha a kizárás iránti bejelentésnek helyt adnak, az eljáró bíróság kijelölésére a 20. § irányadó.

(7) A kizárásról a bíróság tanácsülésen határoz. Ha a kizárás iránti bejelentést nem a bíró tette, be kell szerezni a bíró nyilatkozatát.

(8) A kizárást kimondó határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye, a kizárás megtagadását az ügydöntő határozat elleni jogorvoslatban lehet sérelmezni.

1. A 24. § a kizárási jog bejelentésével kapcsolatosan határoz meg általános jellegű jogkövetkezményeket. A 24. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy a bíró az ügyben a kizárási jog bejelentésétől kezdve nem járhat el, ha a kizárási okot maga, vagy rá vonatkozóan a tanács elnöke jelenti be. Ez természetes következménye az önmagával szemben tett, vagy rá vonatkozóan a tanács elnöke által tett bejelentésnek. Az igazságszolgáltatás pártatlanságához fűződő érdek megkívánja, hogy ne végezzen eljárási cselekményt az, aki önmagát kizártnak tekinti, valamint az sem, akit saját tanácsának elnöke tekint kizártnak.

E törvényhely értelmében a bíró a kizárási ok bejelentésétől kezdve nem járhat el. E rendelkezés alapját az Alkotmánybíróság 17/2001. (VI. 1.) AB határozata képezi, mely szerint abban az esetben, ha a bíró a kizárási okot maga jelenti be, alkotmányos követelmény, hogy a bíró a bejelentése megtétele után az ügyben ne járhasson el.

A (2) bekezdés értelmében az (1) bekezdésben foglaltakat kivéve a bíró a bejelentés elintézéséig az ügyben eljárhat, de az ügydöntő határozat meghozatalában nem vehet részt. E szabályozásnak ugyancsak garanciális indokai vannak és lényegében arra az esetre vonatkozik, ha a kizárási okot nem maga a bíró, vagy rá vonatkozóan nem a tanács elnöke jelentette be.

A (3) bekezdés rendelkezik arról, hogy a bíró a (2) bekezdésben meghatározott korlátozás nélkül járhat el, ha a bejelentő a kizárás megtagadása után ugyanazon okra [a Be. 21. § (1) és (3) bekezdésén belül] hivatkozva tesz újabb bejelentést a bíró kizárása iránt.

Ennek a rendelkezésnek az alapján nyílik lehetőség arra, hogy az eljárás időtartama indokolatlanul ne húzódjon el. Ekkor ugyanis a bíró nemcsak eljárhat az ügyben a bejelentés elintézéséig, de részt vehet az ügydöntő határozat meghozatalában is. Ellenkező esetben az ugyanazon pontra alapított újabb bejelentés lényegesen késleltetné, megakasztaná az eljárás menetét.

2. A bíró kizárása iránti bejelentést a bíróság elnöke intézheti el, vagy bírósági határozatot kell hozni az ügyben.

Igazgatási úton történő elintézésre kerül sor a Be. 24. § (4) bekezdése értelmében akkor, ha a kizárási okot maga a bíró, vagy rá vonatkozóan a tanács elnöke jelentette be, vagy a bíró a kizáráshoz hozzájárult. Ilyenkor a bíróság elnöke megvizsgálja a bejelentést és állást foglal annak valósága felől. Helyt adás esetén nem kell külön határozatot hozni a kizárásról. Az igazgatási út ebben az esetben azt jelenti, hogy a bíróság elnöke intézkedik más bíró kijelölése iránt. Ha a kérelmet alaptalannak találja, azt ő el nem utasíthatja.

Az (5) bekezdés a kizárás iránti bejelentésnek bírósági úton történő elbírálásáról rendelkezik akkor, ha a kizárás iránti bejelentés a (4) bekezdésben szabályozott módon nem intézhető el. Abban az esetben tehát, ha az érintett bíró a kizáráshoz nem járul hozzá, vagy a bíróság elnöke nem látja megalapozottnak a bejelentést, a bíróság egy másik tanácsa dönt a kizárás kérdéséről.

3. Amennyiben a kizárási ok bejelentése a Be. 21. § (1) bekezdés a)-c) pontjaiban szabályozott kizárási ok felmerülése folytán a bíróság elnökére, vagy a bíróság valamennyi bírójára vonatkozik, úgy a kizárásról a másodfokú bíróság határozhat. Abban az esetben, ha a kizárás iránti bejelentés a másodfokú bíróságra, vagy arra is vonatkozik, akkor a kizárásról az ítélőtábla határoz.

Ha a kizárás iránti bejelentésnek helyt adnak, az eljáró bíróság kijelölésére a Be. 20. § irányadó.

A bíróság egyik bíráját érintő elfogultsági kifogás - egyéb körülmények hiányában - sorozatos kizárási kérelmek esetén sem alapozza meg az egész bíróság kizárását; az alaptalan és sorozatos kizárási kérelmek nem vezethetnek más bíróság kijelöléséhez. (BH1998. 68.)

A 24. § (7) bekezdése értelmében a kizárásról a bíróság tanácsülésen határoz. A tanácsülésen csak a bíróság tagjai és a jegyzőkönyvvezető vehet részt. Annak a bírónak a nyilatkozatát, akire a kizárás iránti bejelentés vonatkozik, csak akkor kell beszerezni, ha a bejelentést nem ő tette. Ekkor már érdemben kell, hogy nyilatkozzék a vele szemben felmerült kizárási ok vonatkozásában.

A (8) bekezdés értelmében, ha a bíróság a bíró kizárását kimondta, ezen határozat ellen jogorvoslatnak helye nincs. A kizárás megtagadását pedig az ügydöntő határozat elleni jogorvoslat során, eljárási szabálysértésként lehet sérelmezni.

25. § Ha a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél vagy a képviselőjük az ügyben ugyanazon bíró ellen ismételten alaptalanul jelent be kizárási okot, a kizárást megtagadó határozatban rendbírsággal sújtható.

A 25. § a bejelentési jogosultsággal való visszaélés esetére helyez eljárási szankciót, -rendbírság kiszabásának a lehetőségét - kilátásba, amikor kimondja, hogy ha a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, vagy a képviselőjük az ügyben ugyanazon bíró ellen ismételten, alaptalanul jelent be kizárási okot, a kizárást megtagadó határozatban rendbírsággal sújtható.

A kizárási ok nyilvánvalóan alaptalan bejelentése zaklatja egyrészt a hatóság tagjait, másrészt az eljárást indokolatlanul meghosszabbíthatja és ezzel késlelteti az eljárás menetét.

Amennyiben a védő - mint a jogban jártas személy - nyilvánvalóan alaptalanul terjeszti elő a bíróság kizárására irányuló kérelmét, a védőt megillető jogok rosszhiszemű gyakorlása folytán a kizárásra irányuló alaptalan kérelem elutasításán túlmenően rendbírsággal sújtása is indokolt. (BH1995. 693.)

A rendbírság kiszabásának feltétele a kizárási oknak ugyanazon bíró ellen történő, ismételten alaptalan bejelentése. A bejelentés nyilvánvalóan alaptalannak általában akkor tekinthető, ha a megalapozatlansága különösebb elemzés nélkül megállapítható. Így például a védőnek az ügyben eljáró bíróság tanácsának elnökére vonatkozó, az eljárási szabályok többszörös megsértésére alapozott elfogultsági kifogása nem tekinthető nyilvánvalóan alaptalannak pusztán amiatt, hogy nem került sor a bíró kizárására. (BH1995. 559.)

Annak az érdekében, hogy a kizárási indítvány megtételére jogosultak ezen jogukkal élni tudjanak, a Be. 281. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tanács elnöke a tárgyalás megnyitását követően közli a bíróság tagjai, a jegyzőkönyvvezető, az ügyész és a védő nevét. Ezek az adatok a bíróság eljárásáról készült jegyzőkönyvekben is kell, hogy szerepeljenek.

A rendbírság a kizárást megtagadó határozatban szabható ki. A rendbírság kiszabása ellen bejelentett fellebbezésnek halasztó hatálya van.

A kialakult bírói gyakorlat is - a törvényi szabályozásnak megfelelően - arra az álláspontra helyezkedik, hogy a nyilvánvalóan alaptalan, vagy ismételten alaptalan kizárási kérelem esetén rendbírság kiszabásának van helye. (BH1998. 68.)

26. § (1) A bíró kizárására vonatkozó rendelkezések az ülnökre is irányadók.

(2) A nyomozási bíró kizárására a 23-25. § rendelkezéseit kell alkalmazni; a nyomozási bíró azonban, ha a vele szemben bejelentett ok alapján a kizárásához nem járult hozzá, az ügyben a bejelentés elintézéséig eljárhat.

A Be. 14. § (6) bekezdése értelmében az ítélkezésben a hivatásos bíró és az ülnökök jogai, kötelességei azonosak. Ennek megfelelően nemcsak a hivatásos bíróval szemben kell követelményként támasztani a pártatlanságot, hanem az ülnökökkel szemben is. Erre figyelemmel rendelkezik úgy a 26. § (1) bekezdése, hogy a bíró kizárására vonatkozó rendelkezések az ülnökre is irányadóak.

A kizárási ok bejelentésének elmulasztásáért, vagy késedelmes teljesítéséért az ülnökök vonatkozásában visszahívásukra kerülhet sor.

Feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértés valósul meg, ha pl. a perújítás megengedhetősége kérdésében való határozat meghozatalában ugyanazok az ülnökök vettek részt, akik az alapügyben hozott határozat létrejöttében is közreműködtek. (BH1993. 409.)

A Be. 26. § (2) bekezdése a nyomozási bíró kizárással kapcsolatos eljárásra a Be. 23-25. §-ban foglalt szabályokat rendeli alkalmazni. A bíró kizárásának általános szabályaival szemben ugyanakkor kimondja, hogy a nyomozási bíró abban az esetben, ha a vele szemben bejelentett ok alapján a kizárásához nem járult hozzá, az ügyben a bejelentés elintézéséig eljárhat, tekintettel arra, hogy a nyomozási bírónak az ügyet véglegesen lezáró döntési jogköre nincs.

27. § A bíró kizárására vonatkozó szabályok irányadók a bírósági titkár, a jegyzőkönyvvezető és a bírósági ügyintéző kizárására is.

A büntetőeljárásban közreműködő bírósági titkár, a jegyzőkönyvvezető és a bírósági ügyintéző, noha nem részesek a határozatok meghozatalában, fontos tevékenységet végeznek. Éppen ezért a Be. 27. § rögzíti, hogy a bíró kizárására vonatkozó szabályok irányadóak a bírósági titkár, a jegyzőkönyvvezető és a bírósági ügyintéző kizárására is. Ezen személyek - akárcsak a bíró - kötelesek haladéktalanul bejelenteni a velük szemben fennálló kizárási okot. A kizárási okok valamelyikének esetleges meglétét a bíró, az ülnök, a jegyzőkönyvvezető, a bírósági titkár, és a bírósági ügyintéző vonatkozásában az eljárás bármely szakaszában be lehet jelenteni.

A 27. §-ban megjelölt személyekre vonatkozó törvényi rendelkezések azon a fontos követelményen alapulnak, hogy munkájuk során pontosan és tárgyilagosan rögzítsék az egész bírósági eljárást, illetve vegyenek részt a bíróság tevékenységében.

III. Fejezet

AZ ÜGYÉSZ

Az ügyész feladata

28. § (1) Az ügyész a közvádló. Az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye.

(2) Az ügyész azokat a jogokat gyakorolja, amelyek azt az ügyészséget illetik, ahol az ügyész működik.

(3) Az ügyész a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet vagy nyomoz.

(4) Ha a nyomozó hatóság önállóan végez nyomozást vagy egyes nyomozási cselekményeket [35. § (2) bek.], az ügyész felügyel arra, hogy azt e törvény rendelkezéseit megtartva végezzék, az eljárásban részt vevő személyek a jogaikat érvényesíthessék. Ennek érdekében az ügyész

a) nyomozást rendelhet el, annak lefolytatásával a nyomozó hatóságot bízhatja meg, a nyomozó hatóságot - annak illetékességi területén - nyomozási cselekmények végzésére vagy további nyomozásra, a nyomozásnak az általa megjelölt határidőn belüli befejezésére utasíthatja,

b) a nyomozási cselekményeknél jelen lehet, a nyomozás irataiba betekinthet, azokat magához kérheti,

c) a nyomozó hatóság határozatát megváltoztathatja vagy hatályon kívül helyezheti, a nyomozó hatóság határozata ellen a hozzá megküldött panaszokat elbírálja,

d) a feljelentést elutasíthatja, a nyomozást megszüntetheti, a nyomozó hatóságot a nyomozás megszüntetésére utasíthatja,

e) az eljárást magához vonhatja.

(5) Ha az ügyész nyomoz, bármely nyomozó hatóságot - annak illetékességi területén - nyomozási cselekmény elvégzésére utasíthatja, a legfőbb ügyész az ügy ügyészségi nyomozása során más nyomozó hatóságok tagjait az országos vezető egyetértésével igénybe veheti.

(6) Az ügyész ellenőrzi a büntetőeljárás során elrendelt, a személyes szabadság elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedések törvényes végrehajtását.

(7) Az ügyész az e törvényben meghatározott feltételek esetén vádat emel, és a bíróság előtt - a magánvád és a pótmagánvád esetét kivéve - a vádat képviseli, vagy dönt a vádemelés elhalasztásáról, illetőleg részbeni mellőzéséről. Az ügyész a vádat elejtheti vagy módosíthatja. Az ügyész az ügy iratait a bírósági eljárásban megtekintheti, és indítványtételi jog illeti meg az ügyben felmerült minden olyan kérdésben, amelyben a bíróság dönt.

Az Alkotmány 51. § (2) bekezdése értelmében az ügyészség törvényben meghatározott jogokat gyakorol a nyomozással összefüggésben, képviseli a vádat a bírósági eljárásban, továbbá felügyeletet gyakorol a büntetés végrehajtás törvényessége felett.

A Magyar Köztársaság Ügyészségéről szóló, a 2001. évi XXXI. törvénnyel módosított 1972. évi V. törvény részletesen rendelkezik az ügyészség feladatáról. E szerint az ügyészség gondoskodik az állampolgárok jogainak védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő, vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.

Az ügyészi szervezet felépítését a Magyar Köztársaság Elnökének 143/1997. (IX. 30.) KE határozata rögzíti.

1. Ezen jogi szabályozással összhangban a Be. 28. § részletesen meghatározza az ügyész büntetőeljárásbeli feladatait.

A 28. § (1) bekezdése rögzíti, hogy az ügyész a közvádló. Az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye. Ezen rendelkezések azt is jelentik, hogy a vád bizonyítása a vádlót terheli, az ő feladata a vádlott bűnösségét a bíróság előtt bizonyítani. Ezen főszabály értelmében az ügyésznek, mint közvádlónak a feladata a büntetőjogi felelősségre vonás elbírálásához nélkülözhetetlen tények teljes körű bizonyítása.

A 28. § (1) bekezdése értelmében az ügyésznek ugyancsak feladata, mint közvádlónak a tényállás alapos, és hiánytalan tisztázása. A tényállás körébe tartoznak mindazon tények, melyeknek a büntetőjogi felelősség eldöntése vonatkozásában jelentőségük van. A tényállás alapos tisztázásával nyílik lehetőség arra, hogy a tényállás minden lényeges eleme egyértelmű bizonyítékok alapján kerüljön megállapításra. A vád bizonyítása során valamennyi, a tényállás megállapítására alkalmas bizonyítási eszköz és bizonyíték felhasználható, méghozzá korlátozás nélkül.

2. A Be. 28. § (2) bekezdése értelmében az ügyész azokat a jogokat gyakorolja, amelyek azt az ügyészséget illetik, ahol az ügyész működik. Ennek megfelelően az ügyész közreműködik a Magyar Köztársaság törvényeinek érvényre juttatásában, az alkotmányos felügyelet ellátásában, a törvényesség védelmében. Ennek keretében védi a társadalom valamennyi szervezete, az állam, minden állami szerv, és az állampolgárok jogszabályban biztosított jogait; fellép az Alkotmány, a törvények, az egyéb jogszabályok és az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek megtartása érdekében; üldözi a tudomására jutott bűncselekményeket; részt vesz az állampolgárok jogtudatának fejlesztésében, a törvények és egyéb jogszabályok iránti tisztelet erősítésében, a jogsértések, a bűnözés megelőzésében. Mindezen feladatok érdekében az ügyészség és így az ügyész is, a törvényben meghatározott ügyekben nyomoz, felügyeletet gyakorol a bűnügyi nyomozások törvényessége felett, törvényességi felügyeletet lát el a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló jogszabályi rendelkezések megtartása felett, közreműködik a büntetés végrehajtással kapcsolatos bírósági eljárásban, közreműködik abban, hogy a bírósági eljárásban a törvényeket helyesen alkalmazzák, elősegíti, hogy az állami szervek, a bíróságon kívüli jogalkalmazó szervek, a társadalom valamennyi szervezete, valamint az állampolgárok a jogszabályok rendelkezéseit megtartsák.

3. Az ügyész közvádlói feladatának betöltése érdekében a Be. 28. § (3) bekezdése lehetőséget nyújt az ügyész részére azzal, hogy az ügyész a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztessen, vagy nyomozzon. Az ügyész bizonyítási kötelezettsége kiterjed mind a bűnösség, mind az ártatlanság megállapítására utaló adatok, tények felderítésére. Az ügyész, mint közvádló a bizonyítási kötelezettsége alól csak két esetben mentesül. Az első esetben a bizonyítási teher megfordulására akkor kerül sor, amikor a rágalmazónak lehetősége nyílik a valóság bizonyítására. A másik eset a magánvádas eljárás, amikor is a bizonyítási kötelezettség a magánvádlót terheli.

Itt jegyezzük meg, hogy a módosított Btk. 77/B. § (1) bekezdés b) pontjában írt rendelkezés nem illik teljes mértékben a bizonyítási teher megfordulásának körébe. Vagyonelkobzást kell elrendelni arra a vagyonra, amelyet az elkövető bűnszervezetben való részvételének ideje alatt szerzett. Ha a vagyon törvényes eredetét az elkövető bizonyítja, nincs helye elkobzásnak. Látható, hogy az ügyészt terhelő bizonyítás fennáll, hiszen annak bizonyítása, hogy az adott vagyon szerzése a bűnszervezetben való részvétel idejére esik, az ügyész feladata.

4. A Be. 28. § (4) bekezdése értelmében, ha a nyomozó hatóság önállóan végez nyomozást, vagy egyes nyomozási cselekményeket, az ügyész felügyel arra, hogy azt e törvény rendelkezéseit megtartva végezzék, az eljárásban résztvevő személyek a jogaikat érvényesíthessék. Mindezek érdekében az ügyész elrendelhet nyomozást, a nyomozás lefolytatásával a nyomozó hatóságot bízhatja meg, a nyomozó hatóságot, annak illetékességi területén, nyomozási cselekmények végzésére, vagy további nyomozásra, a nyomozásnak az általa megjelölt határidőn belüli befejezésére utasíthatja. Az ügyész jelen lehet nyomozási cselekményeknél, betekinthet a nyomozás irataiba, illetve azokat magához kérheti, megváltoztathatja, vagy hatályon kívül helyezheti a nyomozó hatóság határozatát. A nyomozó hatóság határozata ellen a hozzá megküldött panaszokat elbírálja, elutasíthatja a feljelentést, megszüntetheti a nyomozást, a nyomozás megszüntetésére utasíthatja a nyomozó hatóságot. Az eljárást teljes egészében magához vonhatja.

5. A Be. 28. § (5) bekezdése értelmében, ha az ügyész nyomoz, bármely nyomozó hatóságot, annak illetékességi területén, nyomozási cselekmény elvégzésére utasíthatja, a Legfőbb Ügyész az ügy ügyészségi nyomozása során más nyomozó hatóság tagjait az országos vezető egyetértésével igénybe veheti.

6. A Be. 28. § (6) bekezdése az ügyésznek a büntetés végrehajtás törvényessége feletti ellenőrzési jogát biztosítja a büntetőeljárás során elrendelt kényszerintézkedések törvényes végrehajtását illetően, amikor úgy rendelkezik, hogy az ügyész ellenőrzi a büntetőeljárás során elrendelt, a személyes szabadság elvonásával, vagy korlátozásával járó kényszerintézkedések törvényes végrehajtását.

Ennek keretében az ügyész felülvizsgálhatja az őrizetbe vétel elrendelésének törvényességét. Az ügyész, a büntetések, intézkedések, a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedések végrehajtása törvényességi felügyelete, és a büntetés végrehajtással kapcsolatos bírósági eljárásban való ügyészi közreműködés révén bármely időpontban ellenőrizheti az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás, a kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés, az idegenrendészeti őrizet, a szabálysértési, és pénzbírságot helyettesítő elzárás, valamint a nyomozó hatóságok előállító helyiségeiben foganatosított személyes szabadság korlátozás törvényességét. A büntetés végrehajtási szerveknél a nyomozó hatóságoknál megtekintheti a fogva tartás körülményeit, és rendjét szabályozó utasításokat, a fogva tartási iratokat. Ellenőrizheti a javítóintézetekben az előzetes letartóztatás foganatosításának, valamint a javítóintézeti nevelés végrehajtásának törvényességét. Ellenőrizheti az illetékes szerveknél a büntetések és intézkedések végrehajtására vonatkozó jogszabályok megtartását. E körben többek között ellenőrizheti a lakhelyelhagyási tilalom keretében elrendelt házi őrizet és az idegenrendészeti közösségi szálláshelyeken a kijelölt kötelező tartózkodás foganatosításának törvényességét. Meghallgathatja a fogva tartottakat, illetve felülvizsgálhatja a büntetőügyben hozott határozatok végrehajtásával kapcsolatos panaszokat. Ellenőrizheti a fogva tartottakkal való bánásmód törvényességét, a végrehajtás alatt állók jogvédelmére vonatkozó rendelkezések érvényességét.

Ha az ügyész a bíróság büntetés-végrehajtási, igazgatási tevékenységével összefüggésben intézkedésre okot adó körülményt észlel, a jogszabályi rendelkezés érvényesülésének biztosítása érdekében a megyei bíróság elnökének intézkedését kezdeményezi. Felügyeleti jogkörében az ügyész a végrehajtás bármely kérdésében vizsgálatot tarthat, illetve az ellenőrzött szervet vizsgálat tartására kérheti fel. A végrehajtásra illetékes szervek vezetőitől az ügyészi iratok és adatok rendelkezésre bocsátását, illetőleg megküldését, továbbá felvilágosítás adását kérheti. A végrehajtási szerveknél általános érvényű rendelkezés kiadását, módosítását, vagy hatályon kívül helyezését kezdeményezheti.

7. A Be. 28. § (7) bekezdése az ügyésznek a vádemeléssel, valamint a bíróság előtti vádképviselettel kapcsolatos jogait sorolja fel, mintegy összefoglalva a Be. más rendelkezéseiből kiolvasható, az ügyészt megillető jogokat. Ezen rendelkezés szerint az ügyész az e törvényben meghatározott feltételek esetén vádat emel, és a bíróság előtt - a magánvád és a pótmagánvád esetét kivéve - a vádat képviseli, vagy dönt a vádemelés elhalasztásáról, illetve részbeni mellőzéséről. Az ügyész a vádat elejtheti, vagy módosíthatja.

Az ügyésznek a vádemeléssel kapcsolatos feladatait részletesen a Be. X. Fejezete tartalmazza. Amíg az ügyész a nyomozási szakban elsődlegesen ügydöntő hatóság, addig működését a bírósági szakaszban elsődlegesen az ügyféli jogosultságok jellemzik. A nyomozás befejezését követően a közvádas ügyekben az ügyész dönt arról, hogy a bírósági eljárásra egyáltalán sor kerül-e, tekintettel arra, hogy bírósági eljárásba csak törvényes ügyészi vád alapján nyílik lehetőség. Annak eldöntése pedig, hogy a vádemelés előfeltételei fennállnak-e, kizárólag az ügyész jogosítványa. Amennyiben az ügyész vádat emel - a magánvád és a pótmagánvád esetét kivéve - a bíróság előtt a vádat képviseli, és e körben megilleti a vád elejtésének, vagy módosításának jogosultsága is.

Az ügyész közvádlói szerepéből következik a (7) bekezdésben megfogalmazott azon előírás, miszerint az ügyész az ügy iratait a bírósági eljárásban megtekintheti, és indítványtételi jog illeti meg az ügyben felmerült minden olyan kérdésben, amelyben a bíróság dönt. Az ügyész ezen jogosultsága kiterjed a nyomozás során felmerülő, bírósági hatáskörbe tartozó döntések szükségessége esetén is.

29. § Kizárólag az ügyészség végzi a nyomozást a következő bűncselekmények miatt:

a) a közjogi tisztség betöltésén alapuló mentességet élvező személy [551. § (1) bek.], a nemzetközi jogon alapuló mentességet élvező személy [553. § (1) bek.] által elkövetett bűncselekmény, a sérelmükre elkövetett hivatalos személy elleni erőszak, a működésükkel kapcsolatban ellenük elkövetett más bűncselekmény, továbbá a nemzetközileg védett személy elleni erőszak (Btk. 232. §),

b) a bíró, az ügyész, a bírósági és ügyészségi titkár, fogalmazó és ügyintéző, az ügyészségi nyomozó, az önálló és a megyei bírósági végrehajtó és végrehajtó-helyettes, a közjegyző és a közjegyzőhelyettes, a rendőrség hivatásos állományú tagja ellen elkövetett emberölés, hivatalos személy ellen elkövetett emberrablás, hivatalos személy elleni erőszak, hivatalos személy ellen, hivatalos eljárása alatt elkövetett rablás [Btk. 166. § (2) bek. e) pont, Btk. 175/A. § (2) bek. c) pont, Btk. 229. §, Btk. 321. § (3) bek. d) pont, (4) bek. b)-c) pont],

c) a rendőrség hivatásos állományú tagjának kivételével a b) pontban felsoroltak által elkövetett bármilyen bűncselekmény, valamint az ülnöknek az igazságszolgáltatással összefüggésben elkövetett bűncselekménye,

d) a b) pontban felsoroltak vonatkozásában elkövetett vesztegetés [Btk. 253. § (1)-(2) bek.], a vezető beosztású vagy a fontosabb ügyekben intézkedésre hivatott más hivatalos személy által elkövetett vesztegetés [Btk. 250. § (2) bek. a) pont és (3) bek. második tétele], a vesztegetésnek a Btk. 255. §-a szerinti alakzata, a vesztegetés feljelentésének elmulasztása (Btk. 255/B. §) és a befolyással üzérkedés [Btk. 256. § (1) és (2) bek.],

e) a rendőrség és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja által elkövetett, nem katonai büntetőeljárásra tartozó bűncselekmény, a Vám- és Pénzügyőrség hivatásos állományú tagja, továbbá a pénzügyi nyomozó által elkövetett bármilyen bűncselekmény,

f) az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények (Btk. XV. Fejezet V. Cím) közül a hamis vád (Btk. 233-236. §), a hatóság félrevezetése (Btk. 237. §), a hamis tanúzás (Btk. 238-241. §), a hamis tanúzásra felhívás (Btk. 242. §), a hatósági eljárás akadályozása (Btk. 242/A. §), a mentő körülmény elhallgatása (Btk. 243. §), a hivatalos személy eljárása során elkövetett bűnpártolás [Btk. 244. § (3) bek. b) pont], az ügyvédi visszaélés (Btk. 247. §), a zugírászat (Btk. 248. §), a nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény (Btk. 249/B. §),

g) a külföldi hivatalos személy (Btk. 137. § 3. pontja) ellen elkövetett bűncselekmények, valamint a nemzetközi közélet tisztasága ellen elkövetett bűncselekmények (Btk. XV. Fejezet VIII. Cím).

A Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló, 1972. évi V. tv. 7. §-a értelmében az ügyész köteles biztosítani minden, tudomására jutott bűncselekmény következetes üldözését, továbbá, hogy senkit törvényellenesen ne vonjanak büntetőjogi felelősségre, ne fosszanak meg személyi szabadságától, senkit törvénytelen jogfosztás, korlátozás, vagy zaklatás ne érjen.

Ezen feladatok teljesítése érdekében is az ügyészség a törvényben meghatározott ügyekben nyomoz, illetve felügyeletet gyakorol a bűnügyi nyomozások törvényessége felett.

A nyomozás törvényességének felügyelete során az ügyész a törvényesség szempontjából felülvizsgálhatja a nyomozószerveknek a feljelentés tárgyában és a nyomozások során tett intézkedéseit; felülvizsgálhatja az őrizetbe vétel elrendelésének törvényességét; elbírálja a nyomozás során hozott határozatok ellen, intézkedések, és intézkedések elmulasztása miatt előterjesztett panaszokat; nyomozást, vagy pótnyomozást rendelhet el; gondoskodik a nyomozás megtagadásáról, vagy megszüntetéséről, vagy pedig az ügyben vádat emel; egyes nyomozási cselekményeket maga végezhet, vagy azok lefolytatására a nyomozó szerveket utasíthatja, egyes bűnügyeket a nyomozást folytató szervtől magához vonhat; a bűnözés elleni küzdelem érdekében összehangolt intézkedéseket kezdeményezhet a nyomozó, vagy más érdekelt szerveknél.

A Be. 29. §-a részletesen meghatározza azon bűncselekményeket, amelyek miatt a nyomozást kizárólag az ügyészség végzi. Ezt - a miniszteri indokolás értelmében - az elkövetett bűncselekmény jellege, az elkövetéssel gyanúsítható terhelt személye, illetve a sértett személye indokolja. Ezekben az esetekben nemcsak az egyes nyomozási cselekmények elrendelése, azok feletti törvényességi felügyelet, hanem a nyomozási cselekmények végzése is az ügyészség kötelezettsége.

Az ügyészség hatásköre és illetékessége

30. § (1) Az ügyészség hatáskörét és illetékességét általában annak a bíróságnak a hatásköre és illetékessége határozza meg, amely mellett működik. Az ügyészség szervezetét külön törvény alapján a legfőbb ügyész határozza meg.

(2) A különböző ügyészségek illetékességébe tartozó bűncselekmények esetében az az ügyészség jár el, amelyik az ügyben korábban intézkedett.

(3) A legfőbb ügyész vagy a fellebbviteli főügyész, illetőleg a megyei főügyész rendelkezése alapján az ügyész olyan ügyben is eljárhat, amelyre a hatásköre, illetőleg az illetékessége egyébként nem terjed ki.

(4) Az ügyészségek között felmerült hatásköri vagy illetékességi összeütközés esetén az eljáró ügyészséget a felettes ügyész jelöli ki.

Az ügyészség hatáskörét és illetékességét illetően az eljárási törvény részletes, tételes szabályozást nem ad, csak utaló rendelkezést tartalmaz. E szerint a Be. 30. § (1) bekezdése fő szabályként rögzíti, hogy az ügyészség hatáskörét és illetékességét általában annak a bíróságnak a hatásköre és illetékessége határozza meg, amely mellett működik.

Az ügyészi szervezetet a Legfőbb Ügyész vezeti, és irányítja. Az ügyészek a Legfőbb Ügyésznek alárendelten működnek. A 30. § (1) bekezdése értelmében az ügyészség szervezetét külön törvény alapján a Legfőbb Ügyész határozza meg. Ennek értelmében a Magyar Köztársaság ügyészi szervezeteit a Magyar Köztársaság Legfőbb Ügyészsége, a Fellebbviteli Főügyészség, a megyei főügyészségek, illetőleg a Fővárosi Főügyészség, a helyi ügyészségek, a Katonai Főügyészség, a Katonai Fellebbviteli Ügyészség, és a területi katonai ügyészségek képezik.

A (2) bekezdés rendelkezik arról az esetről, ha egy terhelt különböző ügyészségek illetékességébe tartozó bűncselekményeket követett el. Ebben az esetben a megelőzés lesz az irányadó szempont, vagyis az ügyben az az ügyészség jár el, amelyik az adott ügyben korábban intézkedett.

Célszerűségi szempontok a fő szabálytól való eltérést indokolttá tehetik. Ennek megfelelően, az ügyészi szervezet sajátosságait figyelembe véve rendelkezik a (3) bekezdés amikor kimondja, hogy a legfőbb ügyész, vagy a fellebbviteli főügyész, illetőleg a megyei főügyész rendelkezése alapján az ügyész olyan ügyben is eljárhat, amelyre a hatásköre, illetőleg az illetékessége egyébként nem terjed ki.

A (4) bekezdés az ügyészségek között felmerült hatásköri, vagy illetékességi összeütközés esetére kimondja, hogy az eljáró ügyészséget az összeütközésbe került ügyészségek felettes ügyésze jelöli ki.

Az ügyész kizárása

31. § (1) A büntetőügyben ügyészként nem járhat el,

a) aki az ügyben mint bíró járt el, valamint az ügyben eljárt vagy eljáró bíró hozzátartozója,

b) aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél, feljelentő vagy mint képviselőjük vesz, vagy vett részt, illetőleg ezek hozzátartozója,

c) aki az ügyben mint tanú vagy szakértő, valamint szaktanácsadó vesz, vagy vett részt,

d) akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható.

(2) A perújítási eljárásból ki van zárva az az ügyész, aki az alapügyben a nyomozást teljesítette, egyes nyomozási cselekményeket végzett, vádat emelt, illetőleg a vádat képviselte.

(3) Nem kizárási ok, ha az ügyész a hivatali hatáskörében tudomására jutott bűncselekmény miatt tett feljelentést.

(4) Nem járhat el az ügyben - a Legfőbb Ügyészség kivételével - az az ügyészség, amelynek a vezetőjével vagy vezető helyettesével szemben az (1) bekezdés a) vagy b) pontjában szabályozott kizárási ok merült fel.

(5) Ha az (1) bekezdés a) és b) pontjában szabályozott kizárási ok a megyei főügyésszel vagy főügyész-helyettessel szemben merült fel, a megyei főügyészség területén lévő helyi ügyészség az ügyben nem járhat el.

1. Az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 6. Cikke, és ezzel összhangban az Alkotmány 57. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság, igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az e körben kívánalomként meghatározott pártatlanság, elfogulatlanság és tárgyilagosság megléte nemcsak a bíró, hanem az ügyész esetében is indokolt.

Ezen követelménynek megfelelően a törvény 31-34. §-a rendelkezik az ügyész pártatlanságának a biztosítása érdekében az ügyész kizárásáról. A kizárási ok az egész eljárás teljes idejére vonatkozik, vagyis abban az esetben is meg kell állapítani, ha a kizárási okkal érintett személy az eljárás korábbi szakaszában vett részt.

A 31. § (1) bekezdés a) pontja kizárja az ügyészkénti eljárás lehetőségét annak, aki az ügyben, mint bíró járt el, valamint az ügyben eljárt, vagy eljáró bíró hozzátartozója.

Feltétlen eljárási szabálysértés valósul meg és az első fokon jogerőre emelkedett ítélet hatályon kívül helyezésének van helye, ha az ügyben pótnyomozást elrendelő ügyész és az ítélet meghozatalában résztvevő bíró házastársak. (BH1997. 66.)

Az (1) bekezdés b) pontja kizárja azt, aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél, feljelentő, vagy mint képviselőjük vesz, vagy vett részt, illetőleg ezek hozzátartozója.

Az (1) bekezdés c) pontja szerint az ügyben nem járhat el, aki az ügyben mint tanú, vagy szakértő, valamint szaktanácsadó vesz, vagy vett részt. Ennek oka, hogy az itt megjelölt személyek az eljárás során, bizonyítási eszközöket szolgáltató személyekként jelenítődnek meg. Aggályossá tenné az ügyész elfogulatlanságát, ha esetleg saját maga szolgáltatna - mint az e jogszabályhelyen megjelölt személyek valamelyike - az ügyben a terhelt ellen bizonyítási eszközt.

Az (1) bekezdés d) pontja értelmében az sem járhat el ügyészként, akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható. Az elfogultság ebben az esetben azonban csak konkrét, alapos ok fennforgása esetén állapítható meg az ügyésszel szemben. A kizárási okot mindig az adott, folyamatban lévő ügyben kell vizsgálni. A jövőre nézve ebben a kérdésben nem lehet előre állást foglalni.

2. A (2) bekezdés szerint a perújítási eljárásból ki van zárva az az ügyész, aki az alapügyben a nyomozást teljesítette, egyes nyomozási cselekményeket végzett, vádat emelt, illetőleg a vádat képviselte.

A BK. 81. számú állásfoglalás is rögzíti, hogy a perújítás során elrendelt nyomozásból ki van zárva az az ügyész, aki az alapeljárásban a nyomozást teljesítette, vagy egyes nyomozási cselekményeket végzett. Nem tartoznak ide az ügyész részéről végzett egyes adminisztratív ténykedések (iratok beszerzése, megkeresések, stb.). Azt a kérdést, hogy az alapügyben a nyomozást teljesítő, egyes nyomozási cselekményeket végző, vádat emelő, vádat képviselő ügyésztől a perújítási nyomozásban az ügy elfogulatlan megítélése várható-e, vagy sem, mindig körültekintő, eseti értékelés alapján kell eldönteni. Amennyiben az alapügyben eljárt ügyész azonos az adott ügyészség vezetőjével, ez nem eredményezi az ugyanazon szervnél működő valamennyi ügyésznek a perújítási eljárásból való kizárását.

A (4) bekezdésben történt szabályozás értelmében akkor, ha az (1) bekezdés a) és b) pontjában rögzített kizárási okok az ügyészség vezetőjével, vagy vezető helyettesével szemben merülnek fel, úgy az adott ügyben az egész ügyészség nem járhat el. Ezen szabály alóli kivételt a törvény maga szabályozza, amikor a Legfőbb Ügyészséget és a Fellebbviteli Főügyészséget nevesíti. Ennek oka, hogy a Legfőbb Ügyészség és a Fellebbviteli Főügyészség ilyetén való kizárása esetén nem létezik más, az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező ügyészség.

3. A Be. 31. § (5) bekezdése értelmében az (1) bekezdés a) és b) pontjában szabályozott kizárási oknak a megyei főügyésszel, vagy főügyész helyettessel szemben felmerülése esetén a megyei főügyészség területén lévő helyi ügyészséget is kizárja az ügyben való eljárásból.

32. § (1) Az ügyész a vele szemben felmerült kizárási okot köteles az ügyészség vezetőjének haladéktalanul bejelenteni. A kizárási ok bejelentésétől kezdve az ügyész az ügyben nem járhat el.

(2) A kizárási okot a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a magánfél, valamint a sértett, a magánvádló és a magánfél képviselője is bejelentheti.

(3) Az ügyészség vezetője a tudomására jutott kizárási ok miatt az ügyész kizárását hivatalból kezdeményezi.

(4) Ha az ügyész a kizárási okot nem maga jelentette be, a bejelentés elintézéséig az ügyben eljárhat, de - a 31. § (1) bekezdésének d) pontjában szabályozott kizárási ok kivételével - a feljelentést nem utasíthatja el, a nyomozást nem szüntetheti meg, kényszerintézkedést nem alkalmazhat, vádat nem emelhet, és a vádat nem képviselheti.

(5) Az ügyész kizárásáról az ügyészség vezetője, az ügyészség vezetőjének kizárásáról a felettes ügyészség vezetője határoz.

A kizárási okot az ügyész vonatkozásában az eljárás bármely szakaszában be lehet jelenteni.

A Be. 32. § (1) bekezdése az ügyész kötelességévé teszi, hogy a vele szemben felmerült kizárási okot az ügyészség vezetőjének haladéktalanul bejelentse. Az eljárás elfogulatlanságának, törvényességének biztosítása érdekében rendelkezik úgy e jogszabályhely arról is, hogy a kizárási ok bejelentésétől kezdve az ügyész az ügyben nem járhat el.

A Be. 32. § (2) bekezdése részletesen meghatározza a kizárási ok bejelentésére jogosultak körét. Ennek megfelelően a kizárási okot a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a magánfél, valamint a sértett, a magánvádló és a magánfél képviselője is bejelentheti. Az eljárásban résztvevő személyek közül azokat indokolt a kizárási ok bejelentésére feljogosítani, akiknél ez jogaik védelme szempontjából garanciális feltétel. Illetve védőként, valamint a büntetőeljárásban résztvevő és e törvényhelyen nevesített személyek képviselőiként járnak el. Más személy az ügyésszel szemben kizárási okot nem jelenthet be.

A kizárási kezdeményezésnek nem feltétele az ügyész, vagy a kizárási okot bejelenteni jogosult személyeknek a bejelentése. A Be. 32. § (3) bekezdése értelmében az ügyészség vezetője a tudomására jutott kizárási ok miatt az ügyész kizárását hivatalból kezdeményezi.

A Be. 32. § (4) bekezdése értelmében, amikor a kizárási okot nem az ügyész maga jelentette be, az ügyész a bejelentés elintézéséig az ügyben eljárhat, de a feljelentést nem utasíthatja el, a nyomozást nem szüntetheti meg, kényszerintézkedést nem alkalmazhat, vádat nem emelhet és a vádat, nem képviselheti. Ez alól kivételt kizárólag a Be. 31. § (1) bekezdés d) pontjában szabályozott kizárási ok miatti bejelentés képez. Vagyis, ha az ügyész ellen bejelentett kizárási ok azon alapul, hogy az ügyésztől az elfogulatlan megítélés egyéb okból nem várható el, az előbbiekben részletezett megszorítások az adott ügyészt nem érintik.

A Be. 32. § (5) bekezdése szabályozza az ügyész kizárásával kapcsolatos döntési jogkört. Ennek értelmében az ügyész kizárásáról az ügyészség vezetője, az ügyészség vezetőjének kizárásáról a felettes ügyészség vezetője határoz.

33. § (1) Az ügyész a 32. § (4) bekezdésében szabályozott korlátozás nélkül járhat el, ha a bejelentő a kizárás megtagadása után az ügyész kizárása iránt a 31. § (1) bekezdésének ugyanazon pontjára, illetve (2) bekezdésére alapított újabb bejelentést tesz.

(2) Ha a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, vagy a sértett, a magánvádló, illetőleg a magánfél képviselője az ügyben ugyanazon ügyész ellen ismételten alaptalanul jelent be kizárási okot, a kizárást megtagadó határozatban rendbírsággal sújtható.

A Be. 33. § (1) bekezdése szerint az ügyész a Be. 32. § (4) bekezdésében szabályozott korlátozás nélkül járhat el, ha a bejelentő a kizárás megtagadása után az ügyész kizárása iránt a Be. 31. § (1) bekezdésének ugyanazon pontjára, illetve a (2) bekezdésre alapítva teszi meg újabb bejelentését.

Ennek a rendelkezésnek az alapján nyílik lehetőség arra, hogy az eljárás időtartama ne húzódjon el indokolatlanul, ne szenvedjen az eljárás késedelmet. Ebben az esetben ugyanis az ügyész nem csak eljárhat az ügyben a bejelentés elintézéséig, de a feljelentést elutasíthatja, megszüntetheti a nyomozást, alkalmazhat kényszerintézkedést, vádat emelhet és vádat képviselhet. Ellenkező értelmű törvényi rendelkezés esetén ugyanis az ugyanazon pontra alapított újabb, az ügyész kizárására vonatkozó bejelentés az eljárás menetét megakasztaná, vagy lényegesen késleltetné.

A Be. 33. § (2) bekezdése a bejelentési jogosultsággal való visszaélés esetére helyez eljárási szankciót - rendbírság kiszabásának a lehetőségét - kilátásba, amikor kimondja, hogy ha a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, vagy a sértett, a magánvádló, illetőleg a magánfél képviselője az ügyben ugyanazon ügyész ellen ismételten alaptalanul jelent be kizárási okot, a kizárást megtagadó határozatban rendbírsággal sújtható.

A kizárási ok nyilvánvalóan alaptalan bejelentése zaklatja egyrészt a hatóság tagjait, másrészt az eljárást indokolatlanul meghosszabbíthatja, és ezzel késlelteti az eljárás menetét. A kialakult gyakorlat értelmében a nyilvánvalóan, egyértelműen alaptalanul előterjesztett kizárásra irányuló kérelme esetén a védőt megillető jogok rosszhiszemű gyakorlása folytán a kizárásra irányuló alaptalan kérelem elutasításán túlmenően rendbírsággal is sújtható.

A rendbírság kiszabásának feltétele a kizárási oknak ugyanazon ügyész ellen történő, ismételt nyilvánvalóan alaptalan bejelentése. Ilyennek általában akkor tekinthető a bejelentés, ha a ha megalapozatlansága különösebb elemzés nélkül is megállapítható.

Annak érdekében, hogy a kizárási indítvány megtételére jogosultak ezen jogukkal élni tudjanak, a Be. 281. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tanács elnöke a tárgyalás megnyitását követően közli a bíróság tagjai, a jegyzőkönyvvezető, az ügyész és a védő nevét. Ezek az adatok a bíróság eljárásáról készült jegyzőkönyvben is kell, hogy szerepeljenek.

A rendbírság a kizárást megtagadó határozatban szabható ki.

34. § Az ügyész kizárására vonatkozó szabályok irányadók az ügyészségi titkár és a jegyzőkönyvvezető kizárására is.

A büntetőeljárásban lefolytatott ügyészi eljárás keretében ügyészségi titkár, és jegyzőkönyvvezető is tevékenykedik. Az ügyészi eljárásban résztvevő ügyészségi titkár e jogszabályban szabályozottan önálló eljárási jogosultságokkal is rendelkezik. A Be. 241. § (2) bekezdése értelmében abban az esetben, ha a bírósági tárgyaláson első fokon a bűncselekményre a törvény öt évi, vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, másodfokon, ha az ügyész részvétele az első fokú tárgyaláson kötelező volt - kivéve, ha a részvétel oka a másodfokú eljárásban már nem áll fenn -, ha a vádlott a beszámítási képességére tekintet nélkül kóros elmeállapotú, vagy ha az ügyész bejelenti, hogy a tárgyaláson részt vesz, helyi bíróságon ügyészségi titkár is képviselheti a vádat.

Az ügyészi eljárásban résztvevő jegyzőkönyvvezető - annak ellenére, hogy nem részese a különböző határozatok meghozatalának - fontos, nélkülözhetetlen tevékenységet folytat.

Mindezek az okai annak, hogy a Be. 34. §-a kimondja, az ügyész kizárására vonatkozó szabályok irányadóak az ügyészségi titkár és a jegyzőkönyvvezető kizárására is.

Az ügyészségi titkár és a jegyzőkönyvvezető - akárcsak az ügyész - a vele szemben fennálló kizárási okot haladéktalanul köteles bejelenteni. A kizárási okok valamelyikének, az ügyészségi titkár, vagy jegyzőkönyvvezető személyében jelentkező esetleges meglétét az eljárás bármely szakaszában be lehet jelenteni.

A jegyzőkönyvvezetőre és az ügyészségi titkárra vonatkozó törvényi rendelkezések - akárcsak a bírósági eljárásban résztvevő jegyzőkönyvvezető és bírósági titkár esetében - azon a fontos követelményen alapulnak, hogy a jegyzőkönyv pontosan és tárgyilagosan rögzítse az ügyészi eljárás során történteket, illetve, hogy az ügyészségi titkár a törvények alapján elfogulatlanul, a törvényességet teljes mértékben betartva járjon el.

IV. Fejezet

A NYOMOZÓ HATÓSÁG

A nyomozó hatóság feladata

35. § (1) A nyomozó hatóság a nyomozást az ügyész rendelkezése alapján vagy önállóan végzi.

(2) A nyomozó hatóság önállóan végez nyomozást vagy egyes nyomozási cselekményeket, ha a bűncselekményt maga észlelte, a feljelentést nála tették, vagy arról más módon maga szerzett tudomást.

A büntetőeljárási törvény IV. Fejezete szabályozza a nyomozó hatóságokra vonatkozó alapvető szabályokat. Az e tevékenységi körre vonatkozó részletes eljárási szabályok a törvény egyéb részeiben, döntően a nyomozást szabályozó IX. Fejezetben találhatók meg. E fejezet tartalmazza a nyomozásról szóló általános rendelkezéseket, a büntetőeljárásnak nyomozással történő megindítására vonatkozó szabályait, a nyomozás lefolytatásának szabályait, a nyomozás során rendelkezésre álló jogorvoslatra vonatkozó szabályokat, a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés szabályait, valamint a nyomozási bíró eljárására irányadó szabályokat.

A Be. a korábbi szabályozáshoz képest az előkészítő eljárás, valamint a bírósági eljárás közötti viszonyt új alapokra helyezi és ezzel összhangban a Be. 35. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a nyomozó hatóság a nyomozást az ügyész rendelkezése alapján végzi. Ugyanakkor lehetőséget biztosít e szakasz arra is, hogy a nyomozó hatóság önállóan végezzen el nyomozási cselekményeket. E lehetőség célja az, hogy a bűnüldözés minél sikeresebb legyen.

A Be. 35. § (2) bekezdése a nyomozó hatóságok kötelességévé teszi - ügyészi rendelkezés hiányában is - a nyomozás, vagy egyes nyomozási cselekmények elvégzését. Erre akkor kell, hogy sor kerüljön, ha a bűncselekményt a nyomozó hatóság maga észlelte, a feljelentést nála tették, vagy arról más módon maga szerzett tudomást.

E szakaszhoz kapcsolódóan a Be. 165. § (4) bekezdése szerint a nyomozásról abban az esetben is az ügyész rendelkezik, ha a nyomozó hatóság a nyomozást önállóan végzi. E körben az ügyész utasíthatja a nyomozó hatóságokat, betekinthet a nyomozó hatóságok külön jogszabályban meghatározott nyilvántartásaiban, ezek adatait felhasználhatja. Függetlenül attól, hogy a nyomozó hatóság a nyomozást maga végzi, az ügyész egyes nyomozási cselekmények teljesítése érdekében ugyancsak a nyomozó hatósághoz fordulhat. A nyomozó hatóság az ügyésznek az ügy nyomozására vonatkozó utasításait határidőre kell, hogy teljesítse. Az ügyészt - akár írásban, akár szóban - a nyomozás elrendeléséről, az ügy állásáról tájékoztatni kell. Az ügyész haladéktalan tájékoztatása válik szükségessé akkor, ha a nyomozó hatóság észleli olyan eljárási cselekmény elvégzésének szükségességét, amelyről a döntés a bíróság, illetőleg az ügyész hatáskörébe tartozik. E rendelkezés ugyancsak lehetőséget biztosít az ügyésznek arra, hogy határozatai előkészítésére a nyomozó hatóságot utasítsa.

A nyomozó hatóságok

36. § (1) Az általános nyomozó hatóság a rendőrség.

(2) A Vám- és Pénzügyőrség végzi a nyomozást a következő bűncselekmények miatt:

a) nemzetközi jogi kötelezettség megszegése (Btk. 261/A. §), nemzetközileg ellenőrzött termékek és technológiák forgalmára vonatkozó kötelezettség megszegése (Btk. 287. §), engedély nélküli külkereskedelmi tevékenység (Btk. 298. §), visszaélés jövedékkel (Btk. 311. §), jövedéki orgazdaság (Btk. 311/A. §), jövedékkel visszaélés elősegítése (Btk. 311/B. §), csempészet és vámorgazdaság (Btk. 312. §),

b) áru hamis megjelölése (Btk. 296. §), bitorlás (Btk. 329. §), szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértése (Btk. 329/A. §), szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok védelmét biztosító műszaki intézkedés kijátszása (Btk. 329/B. §), jogkezelési adat meghamisítása (Btk. 329/C. §) és iparjogvédelmi jogok megsértése (Btk. 329/D. §), ha azt jövedéki termékre vagy vámárura követik el,

c) adó-, társadalombiztosítási csalás (Btk. 310. §), csalás (Btk. 318. §), ha azt a Vám- és Pénzügyőrség hatáskörébe tartozó adóra, járulékra vagy költségvetési támogatásra követik el,

d) az a)-c) pontokban meghatározott bűncselekményekkel összefüggésben elkövetett közokirat-hamisítás (Btk. 274. §), magánokirat-hamisítás (Btk. 276. §), egyedi azonosító jel meghamisítása (Btk. 277/A. §) és bélyeghamisítás (Btk. 307. §),

e) az ország területére behozatallal, az ország területéről kivitellel, valamint az ország területén átvitellel elkövetett visszaélés kábítószerrel (Btk. 282-282/C. §) és a visszaélés kábítószer előállításához használt anyaggal (Btk. 283/A. §), ha a bűncselekményt a Vám- és Pénzügyőrség észleli, vagy a feljelentést a Vám- és Pénzügyőrségnél teszik meg.

(3) A beutazási és tartózkodási tilalom megsértése (Btk. 214. §), a jogellenes belföldi tartózkodás elősegítése (Btk. 214/A. §), az embercsempészés (Btk. 218. §), a határjelrongálás (Btk. 220. §) és úti okmány tekintetében elkövetett közokirat-hamisítás (Btk. 274. §) nyomozását a Határőrség végzi, ha a bűncselekményt a Határőrség észleli, vagy a feljelentést a Határőrségnél teszik meg.

(4) Külföldön lévő magyar kereskedelmi hajón, illetőleg polgári légi járművön magyar állampolgár vagy - a Btk. 3. §-ának (2) bekezdésében, illetve 4. §-ában meghatározott esetben - bárki által elkövetett bűncselekmény miatt a hajó, illetőleg a légi jármű parancsnoka jogosult a nyomozó hatóságra vonatkozó rendelkezések alkalmazására.

1. A 36. § határozza meg, hogy mely bűncselekmények miatt, mely hatóságok járhatnak el nyomozó hatóságként.

Az (1) bekezdés értelmében az általános nyomozó hatóság a rendőrség. Abban az esetben, ha a jogszabály a nyomozást nem utalja más szerv hatáskörébe, úgy a rendőrség jár el. Ehhez igazodóan mondja ki a Legfelsőbb Bíróság 1998. évi 224. számú jogesete, hogy a rendőrség nyomozási tevékenysége a közhatalom gyakorlását, olyan szervező, intézkedő eljárás folytatását jelenti, amely miatt kárfelelősségének megállapítása csak a Ptk. 349. §-ában szabályozott különös feltételek fennállása esetén lehetséges.

A (2) bekezdés értelmében, az ott meghatározott körben nyomozó hatóságként jár el a Vám- és Pénzügyőrség abban az esetben, ha a bűncselekményt ő észleli, vagy a feljelentést a Vám- és Pénzügyőrségnél teszik meg.

A (3) bekezdés a Határőrséget ruházza fel a nyomozás lefolytatására vonatkozó jogkörrel, de csak abban az esetben, ha a bűncselekményt a Határőrség észleli, vagy a feljelentést a Határőrségnél teszik meg. A Határőrség ez irányú tevékenységére vonatkozó további részletes szabályozást a Határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény 43-44. §-a tartalmazza.

2. A (4) bekezdés értelmében külföldön lévő magyar kereskedelmi hajón, illetve polgári légi járművön magyar állampolgár, vagy meghatározott esetekben bárki által elkövetett bűncselekmény miatt a hajó, illetőleg a légi jármű parancsnoka jogosult a nyomozó hatóságra vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni, tekintettel arra, hogy egyéb nyomozó hatóság ezen közlekedési eszközökön általában nincs jelen és a nyomozati cselekmények elvégzése - aktualitásuk elvesztése megelőzésére - nem halasztható.

E körben a Btk. 3. § (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy a Magyar Köztársaság határain kívül tartózkodó magyar hajón, vagy magyar légijárművön elkövetett bűncselekmények esetében is a magyar törvényt kell alkalmazni. Ennek értelmében a hajó, vagy a légijármű tartózkodási helyétől függetlenül alkalmazandók a magyar törvények, az ezen közlekedési eszközökön elkövetett bűncselekményekre. E körben azonos elbírálás alá esnek a magyar kereskedelmi és polgári légijárművel, valamint a magyar hadihajók és katonai légijárművek.

A vízijárművekkel, a hajózási tevékenységgel kapcsolatos szabályokról a víziközlekedésről szóló 2000. évi XLII. törvény tartalmaz rendelkezéseket. [Lásd kiemelten a törvény 1. § (2) bekezdését.]

A Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettséget vállalt a magyar légijármű fedélzetén elkövetett bűncselekmények esetén a magyar joghatóság érvényesítésére. A Magyar Köztársaság erre a légi járművek jogellenes hatalomba kerítésének leküzdéséről Hágában, 1970. december 16-án aláírt és az 1972. évi 8. számú törvényerejű rendelettel kihirdetett Egyezmény 4. Cikkének 1/a) pontjában, valamint a polgári repülés biztonsága elleni jogellenes cselekmények leküzdéséről Montreálban, 1971. szeptember 23-án aláírt és az 1973. évi 17. tvr.-rel kihirdetett Egyezmény 5. Cikkének 1/b) pontjában vállalt kötelezettséget.

3. A 36. § (4) bekezdése értelmében ugyancsak a hajó, illetve légijármű parancsnoka jogosult a nyomozó hatóságra vonatkozó rendelkezések alkalmazására a nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett cselekményre is, ha az a magyar törvény szerint bűncselekmény és az elkövetés helyének törvénye szerint is büntetendő. Állam elleni bűncselekmény esetén, tekintet nélkül arra, hogy az elkövetés helyének törvénye szerint büntetendő-e, valamint emberiség elleni, vagy olyan egyéb bűncselekmény esetén, amelynek üldözését nemzetközi szerződés írja elő. (Btk. 4. §) E körben, magyar állampolgárságára is tekintettel, kettős állampolgárságú személy "nem magyar állampolgár" nem lehet. A hontalan személy is "nem magyar" - nak minősül. Nemzetközi szerződések alapján üldözendő bűncselekménynek számítanak például az emberiség elleni bűncselekmények üldözésének kötelezettségét, a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. december 9-én kelt Genocídium Egyezmény írja elő. Az apartheid bűncselekmények leküzdéséről és megbüntetéséről szóló, New Yorkban, az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésén, 1973. november 30-án elfogadott nemzetközi egyezmény, az Aparthaid-elleni Egyezmény. A háborús bűncselekmények üldözését írják elő az 1949. évi genfi egyezmények és az ehhez kapcsolódó kiegészítő szerződések. A Magyarország által aláírt, és a 14/1996. (III. 1.) OGY. határozattal megerősített, 1988. december 20-án Bécsben kelt ENSZ Kábítószer Egyezmény. Az Európa Tanács több egyezménye is előír bizonyos cselekmények büntetőjogi üldözését.

A nyomozó hatóság hatásköre és illetékessége

37. § (1) A nyomozó hatóságok hatáskörét és illetékességét külön jogszabály határozza meg.

(2) A 36. § (1)-(3) bekezdése szerinti nyomozó hatóságok között felmerült hatásköri összeütközés esetén, valamint, ha a rendőrség, a Vám- és Pénzügyőrség vagy a Határőrség hatáskörébe tartozó bűncselekménnyel halmazatban olyan bűncselekmény is megvalósult, amelynek nyomozására e nyomozó hatóság hatásköre nem terjed ki, és az eljárás elkülönítése nem célszerű, az eljáró nyomozó hatóságot az illetékes ügyész jelöli ki. Eljáró nyomozó hatóságként az ügyész olyan nyomozó hatóságot is kijelölhet, amelynek hatásköre a 36. § (2)-(3) bekezdése alapján a bűncselekmény nyomozására egyébként nem terjed ki.

(3) A nyomozó hatóságok a vezetőik megállapodása alapján az ügyész jóváhagyásával egy ügyre vagy ügyek meghatározott csoportjaira közös nyomozó csoportot hozhatnak létre.

Tekintettel arra, hogy a nyomozó hatóságok hatáskörére és illetékességére vonatkozóan az eljárásjog tételes rendelkezést nem tartalmaz, ezért az (1) bekezdés értelmében ezeket külön jogszabály határozza meg. Alapvető jelentősége ebből a szempontból a rendőrség nyomozó hatóságainak hatásköréről és az illetékességéről szóló 15/1994. (VII. 14.) BM rendeletnek van. Ennek lényege szerint a rendőrség, mint nyomozó hatóság helyi (rendőrkapitányság), területi (rendőr-főkapitányság) és központi (Országos Rendőr-főkapitányság) nyomozó hatóságokra, míg a nyomozó hatóságok szakmai feladataiknak megfelelően nyomozó szervekre tagozódnak. A rendőrség nyomozó hatóságainak hatáskörébe tartozik mindazon bűncselekmények nyomozása, amelyeket az eljárási törvény rendelkezései, vagy külön jogszabályok más nyomozó hatóságok hatáskörébe nem utalnak. Általános hatáskörű rendőrségi nyomozati szervnek a rendőrkapitányságok tekintendők, külön szabályok hiányában ezek járnak el.

A megyei (Budapesti) rendőr-főkapitányságok a rendelet 1.számú mellékletében megjelölt cselekmények miatt járnak el, míg a központi nyomozó hatóság nyomozó szervei hatáskörébe tartozó ügyeket a 2. számú melléklet, illetve a rendelet (4)-(6) bekezdései sorolják fel.

A nyomozó hatóságok illetékességét fő szabályként a bűncselekmény elkövetésének helyét határozza meg, de kisegítő okként itt is szerepel a megelőzés, illetve a terhelt lakhelye és célszerűségi szempontokra alapítva további eltérő szabályozás is érvényesül.

A nyomozó hatóságok a hatáskörüket és illetékességüket hivatalból vizsgálják. Ha a nyomozás teljesítése során a nyomozó hatóság a hatáskörének, vagy az illetékességének hiányát észleli, akkor az ügyet a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nyomozó hatósághoz teszi át.

A Be. 37. § (2) bekezdése értelmében abban az esetben, ha a Be. 36. § (1)-(3) bekezdésében meghatározott nyomozó hatóságok között hatásköri összeütközés merül fel, valamint ha a rendőrség, a Vám- és Pénzügyőrség, vagy a Határőrség hatáskörébe tartozó bűncselekménnyel halmazatban olyan bűncselekmény is megvalósult, amelynek nyomozására e nyomozó hatóság hatásköre nem terjed ki, és az eljárás elkülönítése nem célszerű, akkor az eljáró nyomozó hatóságot az illetékes ügyész jelöli ki. Az ügyész eljáró nyomozó hatóságként olyant is kijelölhet, amelynek hatásköre a 36. § (2)-(3) bekezdése alapján a bűncselekmény nyomozására egyébként nem terjed ki.

A feljelentett, bejelentett, vagy a saját észlelés alapján feltárt bűncselekmények esetében bármelyik nyomozó hatóság köteles - hatáskörére és illetékességére tekintet nélkül - a halaszthatatlan nyomozási cselekményeket foganatosítani. Ezek elvégzése után, a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nyomozó hatóságot köteles haladéktalanul értesíteni.

Mindezen törvényi rendelkezés alapját az képezi, hogy a bűnügyek összetettségére figyelemmel a gyakorlatban előfordulhat, hogy az általános nyomozó hatóság, valamint a speciális nyomozó hatóságok között hatásköri összeütközés keletkezik, amelynek egyik formája lehet, hogy valamely nyomozó hatóság nyomozási hatáskörébe tartozó bűncselekmény mellett olyan bűncselekmény is megvalósul, amelynek a nyomozására más nyomozó hatóság kizárólagosan jogosult.

A Be. 37. § (3) bekezdése ad lehetőséget arra, hogy egy ügyre, vagy az ügyek meghatározott csoportjaira a nyomozó hatóságok a vezetőik megállapodása alapján, az ügyész jóváhagyásával, közös nyomozócsoportot hozhassanak létre. A közös nyomozócsoport létrehozásának előnye, hogy ebben az esetben a nyomozócsoportban résztvevő nyomozó hatóságok közvetlenül nyomozhatnak az egyébként más nyomozó hatóság hatáskörébe tartozó bűncselekmények esetében is, így a nyomozás során a sokszor felesleges formalitások kiküszöbölhetőek.

A nyomozó hatóság tagjának kizárása

38. § (1) A büntetőügyben a nyomozó hatóság tagjaként nem járhat el,

a) aki az ügyben mint bíró járt el, valamint az ügyben eljárt vagy eljáró bíró hozzátartozója,

b) aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél vagy azok képviselőjeként vesz, vagy vett részt, valamint ezek hozzátartozója,

c) aki az ügyben mint tanú vagy szakértő vesz, vagy vett részt,

d) akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható.

(2) A perújítás során elrendelt nyomozásból a nyomozó hatóságnak az alapügyben eljárt tagja is ki van zárva.

(3) Nem kizárási ok, ha a nyomozó hatóság tagja a szolgálati feladata teljesítése során tudomására jutott bűncselekmény miatt tett feljelentést.

(4) Nem járhat el az ügyben az a nyomozó hatóság, amelynek vezetőjével szemben a 38. § (1) bekezdésében szabályozott kizárási ok merül fel. Ha a kizárási ok az országos hatáskörű nyomozó hatóság vezetőjével szemben merül fel, a nyomozást az ügyészség végzi.

1. A nyomozás során is biztosítani kell az elfogulatlan eljárást. Ennek érdekében a Be. 38. §-a részletesen meghatározza azokat a személyeket, akikkel szemben, mint a nyomozó hatóság tagjával szemben kizárási ok áll fenn.

Az (1) bekezdés a) pontja kizárja azt, aki az ügyben, mint bíró járt el, valamint az ügyben eljárt, vagy eljáró bíró hozzátartozója. E rendelkezés csak a bírót nevesíti, így nem jelent kizárási okot, ha a nyomozó hatóság tagja az ügyben korábban ügyészként, illetve más nyomozó hatóság tagjaként már végzett eljárási cselekményt.

Az (1) bekezdés b) pontja szerint a büntető ügyben a nyomozó hatóság tagjaként nem járhat el aki az ügyben mint terhelt, védő, továbbá sértett, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél, vagy azok képviselőjeként vesz, vagy vett rész, valamint a felsoroltak hozzátartozói sem. Nyomozóhatóság tagja mindaz, aki az eljárás keretében eljárási cselekményt végez. A kizárási ok az egész eljárás teljes idejére vonatkozik, vagyis abban az esetben is meg kell állapítani, ha a kizárási okkal érintett személy az eljárás korábbi szakaszában vett részt. Az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését eredményező eljárási szabálysértés, ha a feleségét férje ügyében tolmácsként veszik igénybe. (BH1986. 98.)

Az (1) bekezdés c) pontja szerint az ügyben nem járhat el, aki az ügyben, mint tanú, vagy szakértő vesz, vagy vett részt.

Az ügyben eljáró szaktanácsadó, mint a nyomozó hatóság tagja is eljárhat, tekintettel arra, hogy a szaktanácsadó bűnüldöző tevékenységet végez, segíti a nyomozó hatóságot és nem lát el szakértői feladatokat. Ez egyben az oka ellenben annak is, hogy a szaktanácsadó szakértőként nem járhat el az ügyben.

Az (1) bekezdés d) pontja értelmében nem járhat el az ügyben az, akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható. Az elfogultság azonban csak konkrét, alapos ok fennforgása esetén állapítható meg.

2. A Be. 38. § (2) bekezdése rendelkezik arról, - ugyancsak az elfogulatlan eljárás biztosítása érdekében - hogy a perújítás során elrendelt nyomozásból a nyomozó hatóságnak az alapügyben eljárt tagja is ki van zárva.

A (3) bekezdés kirekeszti a kizárási okok közül azt az esetet, amikor a nyomozó hatóság tagja a szolgálati feladata teljesítése során tudomására jutott bűncselekmény miatt tett feljelentést, tekintettel arra, hogy a Be. 171. § (2) bekezdése szerint a hatóság tagja és a hivatalos személy, továbbá, ha külön törvény előírja, a köztestület köteles a hatáskörében tudomására jutott bűncselekményt - ha az elkövető ismert, annak megjelölésével - feljelenteni.

A Be. 38. § (4) bekezdésében történt szabályozás az (1) bekezdésben rögzített kizárási okokra vonatkozik. Amennyiben ezen okok valamelyike a hatóság vezetőjével szemben áll fenn, úgy az adott ügyben az egész nyomozó hatóság nem járhat el. E szabályozás értelmében ha a kizárási ok az országos hatáskörű nyomozó hatóság vezetőjével szemben merül fel, akkor a nyomozást az ügyészség kell, hogy elvégezze.

A kizárási okokat mindig konkrétan, az adott folyamatban lévő ügyben kell vizsgálni és a jövőre nézve ebben nem lehet előre állást foglalni.

39. § (1) Ha a nyomozó hatóság tagja a kizárási okot nem maga jelentette be, a bejelentés elintézéséig az ügyben eljárhat, de kényszerintézkedést nem alkalmazhat.

(2) A nyomozó hatóság tagjának kizárásáról a nyomozó hatóság vezetője, az utóbbi kizárásáról a felettes nyomozó hatóság vezetője határoz. Az országos hatáskörű nyomozó hatóság vezetőjének kizárásáról az illetékes ügyész határoz.

A kizárási okkal kapcsolatos bejelentés elintézése az eljárás elhúzódását eredményezheti. A Be. 39. § (1) bekezdésében szabályozottak értelmében akkor, ha a nyomozó hatóság tagja a kizárási okot nem maga jelentette be, a bejelentés elintézéséig az ügyben eljárhat. Ez a lehetőség megakadályozza mind az alaptalan bejelentéseket, mind az eljárás esetleges elhúzódását. Kétségtelen viszont, hogy ebben az esetben sem engedhető meg annak a lehetősége, hogy a kizárási okkal kapcsolatban tett bejelentésben megjelölt nyomozó hatósági tag kényszerintézkedést alkalmazzon.

A Be. 39. § (2) bekezdése rendelkezik a nyomozó hatóságok tagjainak kizárásával kapcsolatos döntési jogokról. Ennek értelmében a nyomozó hatóság tagjának kizárásáról a hatóság vezetője, a hatóság vezetőjének kizárásáról pedig a felettes nyomozó hatóság vezetője határoz. Kimondja e jogszabályhely azt is, hogy az országos hatáskörű nyomozó hatóság vezetőjének kizárásáról pedig az illetékes ügyész kell döntsön.

A nyomozó hatóság tagjára, a nyomozó hatóságra vonatkozó kizárási indítványnak történő helyt adás esetén a (2) bekezdésben meghatározott jogosultak határozattal döntenek. A határozatból egyértelműen ki kell derülnie a döntéshozói akaratnak és az azt kialakító körülményeknek. Garanciális szabályként jelenítődik meg a törvényben az, hogy a határozatot közölni kell azzal, akire a rendelkezés vonatkozik, valamint azzal is, akinek eljárási jogait érinti. Ezen határozat ellen az a személy, akire nézve a határozat valamiféle rendelkezést tartalmaz panasszal élhet, ennek azonban halasztó hatálya nincsen. Kivételesen indokolt esetben a határozat végrehajtása a panasz elbírálásáig felfüggeszthető. A panasznak helyt adhat maga a határozatot hozó, valamint lehetőség van arra, hogy elbírálás végett a jogosulthoz felterjesszék. A jogorvoslat eredményét a panaszt tevővel is közölni kell.

40. § A nyomozó hatóság tagjának kizárására egyebekben a 32. § (1)-(4) bekezdését és 33. §-át kell megfelelően alkalmazni azzal, hogy rendbírság kiszabására az ügyész jogosult.

A Be. 40. § előírja, hogy a nyomozó hatóság tagjainak kizárására egyebekben a Be. 32. § (1)-(4) bekezdését és a 33. §-át kell megfelelően alkalmazni. Mindez azt jelenti, hogy a nyomozó hatóság tagja a vele szemben felmerült kizárási okot köteles a nyomozó hatóság vezetőjének haladéktalanul bejelenteni. A kizárási ok bejelentésétől kezdődően a nyomozó hatóság tagja az ügyben nem járhat el. Kizárási okot a nyomozó hatóság tagjával szemben a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a magánfél, valamint a sértett, a magánvádló és a magánfél képviselője is bejelentheti. A nyomozó hatóság vezetője a tudomására jutott kizárási ok miatt a nyomozó hatóság tagjának kizárását hivatalból kezdeményezi. Ha a nyomozó hatóság tagja a kizárási okot nem maga jelentette be, a bejelentés elintézéséig az ügyben eljárhat, de a Be. 31. § (1) bekezdésének d) pontjában szabályozott kizárási ok kivételével a feljelentést nem utasíthatja el, a nyomozást nem szüntetheti meg, kényszerintézkedést nem alkalmazhat.

A nyomozó hatóság tagja az előzőekben említett korlátozás nélkül járhat el, ha a bejelentő a kizárás megtagadása után a nyomozó hatóság tagjának kizárása iránt a Be. 31. § (1) bekezdésének ugyanazon pontjára, illetve a (2) bekezdésére alapított újabb bejelentést tesz.

Ha a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, vagy a sértett, a magánvádló, illetőleg a magánfél képviselője az ügyben ugyanazon nyomozó hatósági tag ellen ismételten alaptalanul jelent be kizárási okot, a kizárást megtagadó határozatban rendbírsággal sújtható. A Be. 161. § (3) bekezdése szerint rendbírság kiszabására a bíróság és az ügyész jogosult. Ezen törvényi rendelkezésnek megfelelően rendelkezik úgy a Be. 40. §-a, hogy a nyomozó hatóság tagjának kizárása iránt ismételten, alaptalanul indítványt bejelentővel szemben rendbírság kiszabására az ügyész a jogosult.

41. § A nyomozó hatóság tagjának kizárására vonatkozó szabályok irányadók a jegyzőkönyvvezető kizárására is.

A nyomozó hatóságok munkájában ugyancsak részt vesznek jegyzőkönyvvezetők. A jegyzőkönyvvezető, noha nem részese a határozatok meghozatalának, mégis fontos tevékenységet végez. Fontos eljárási érdek fűződik ahhoz, hogy a nyomozó hatóság munkáját rögzítő jegyzőkönyvek pontosan, részletesen, pártatlanul tartalmazzák a történteket. Éppen ezért a 41. § rögzíti - a bíróságnál és az ügyészségnél működő jegyzőkönyvvezetőhöz hasonlóan - hogy a nyomozó hatóság tagjának kizárására vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell a jegyzőkönyvvezetőre is.

V. Fejezet

A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN RÉSZT VEVŐ SZEMÉLYEK

42. § A büntetőeljárásban - a II-IV. Fejezetben felsoroltakon kívül - a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekeltek, és ezek képviselői, valamint a segítők vesznek részt.

A 42. § a büntetőeljárás szűkebb értelemben vett résztvevőit nevesíti, és ily módon meghatározza, hogy a büntetőeljárásban - a II-IV. fejezetben felsorolt hatóságokon, azok tagjain kívül - a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekeltek és ezek képviselői, valamint a segítők vesznek részt.

Ezek valamennyien olyan személyek, akiknek a büntetőeljárás eredményéhez jogilag elfogadott érdekük fűződik. Részvételük módját, jogaik érvényesítésének szabályait az eljárási törvény biztosítja. A felsorolás nem teljes körű. A további résztvevőkkel tágabb értelemben, pl. a tanúval, a szakértővel kapcsolatos szabályok a törvény más fejezeteiben kerülnek megfogalmazásra (VII. Fejezet).

A terhelt

43. § (1) A terhelt az, akivel szemben büntetőeljárást folytatnak. A terhelt a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jogerős kiszabása, illetve a megrovás, próbára bocsátás vagy javítóintézeti nevelés jogerős alkalmazása után elítélt.

(2) A terhelt jogosult arra, hogy

a) a gyanúsítást, a vád tárgyát, illetőleg ezek változását közöljék vele,

b) - ha e törvény másképp nem rendelkezik - az eljárási cselekményeknél jelen legyen, az eljárás során az őt érintő iratokba betekintsen,

c) megfelelő időt és lehetőséget kapjon a védekezésre való felkészülésre,

d) a védelmére szolgáló tényeket az eljárás bármely szakaszában előadja, indítványokat és észrevételeket tegyen,

e) jogorvoslattal éljen,

f) a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon.

(3) A fogva lévő terhelt jogosult arra, hogy

a) a védőjével, és ha külföldi állampolgár, az államának konzuli képviselőjével a kapcsolatot felvegye, vele írásban és szóban ellenőrzés nélkül érintkezzék,

b) a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság döntése alapján a hozzátartozójával vagy más személlyel szóban, személyesen felügyelet mellett, írásban ellenőrzés mellett érintkezzék.

(4) A (2) bekezdés c) pont szerinti jogosultság szem előtt tartása mellett a terhelt számára úgy kell biztosítani a felkészülés lehetőségét, hogy az ne járjon az eljárás folytatására nézve aránytalan nehézséggel.

(5) A Magyar Köztársaság területén élő terhelt köteles a lakóhelyének, illetve a tartózkodási helyének címét, és annak megváltozását az elköltözés után három munkanapon belül annál a bíróságnál, ügyésznél, illetőleg nyomozó hatóságnál bejelenteni, amelyik vele szemben büntetőeljárást folytat. Ennek elmulasztása esetén - ha ehhez e törvény más jogkövetkezményt nem fűz - a terhelt rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.

(6) Ha e törvény a terhelt hozzátartozójának (örökösének) indítványtételi jogot biztosít, a hozzátartozó (örökös) jogaira a terhelt jogai megfelelően irányadóak. Ha a terhelt olyan egyházi személy volt, aki azon egyház szabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend vagy fogadalom okából házasságot nem köthetett, halála után - hozzátartozó (örökös) hiányában - az egyenesági rokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját.

Azon személynek, akivel szemben a hatóságok büntetőeljárást folytatják, általános értelemben terhelt a megnevezése. A büntetőeljárás különböző szakaszaiban, az aktuális helyzetnek megfelelően változik a terhelt speciális, arra az eljárási szakaszra jellemző megnevezése. Ennek megfelelően a terhelt megnevezése a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, míg a büntetés jogerős kiszabása, illetve a megrovás, próbára bocsátás, vagy javító intézeti nevelés jogerős alkalmazása után elítéltre változik. Az eljárás jogerős befejezése után is azonban csak akkor lesz elítélt a terhelt megnevezése, ha a bíróság a bűnösségének megállapítása mellett rendelkezett a joghátrány alkalmazásáról. Így nem lehet elítéltként feltüntetni a kényszergyógykezelésre kötelezett személyt.

1. A 43. § (2) bekezdése a terhelt eljárási jogait taglalja.

A (2) bekezdés a) pontja teremti meg a terhelt számára azt a jogot, hogy megismerhesse a gyanúsítást, a vád tárgyát, illetőleg ezek változását is közöljék vele. A terheltet megillető jogosultságok az eljárás különböző szakaszaiban egymástól eltérő módon realizálódnak. Annak ellenére, hogy a nyomozás során a terheltnek szintén alapvető joga az, hogy megismerhesse az őt terhelő gyanúsítást, mégis a nyomozás jellegéből következik az, hogy az őt megillető egyes jogosultságok korlátozottabban érvényesülhessenek a nyomozati szakban, mint a bírósági eljárásban.

Ugyanez a korlátozottság érvényesül a terheltnek az egyes eljárási cselekményeknél történő jelenléti joga vonatkozásában, a Be. 43. § (2) bekezdés b) pontja szerint. A gyanúsított a nyomozási cselekményeknél akkor lehet jelen, ha ezt a törvény megengedi. (Be. 184. §)

Ezzel szemben a bírósági eljárásban a vádlott a tanácsülés kivételével még akkor is jelen lehet minden eljárási cselekménynél, ha e jelenléte egyébként nem kötelező.

A terhelt e jogai egy részével jogosult, de nem köteles élni (pl.: megjelenés nyomozati szakban az iratismertetésen, vagy a másodfokú tárgyaláson), míg más jogai teljesítése egyben kötelezettsége is (pl. az alapos gyanú közlésénél jelen lenni, avagy a másodfokú tárgyaláson, ha arra idézést kapott).

A (2) bekezdés b) pontja rendelkezik arról is, hogy a terhelt jogosult arra, hogy az eljárás során az őt érintő iratokba betekintsen. A nyomozati szakban az a személy - így a terhelt is - aki a nyomozási cselekménynél jelen lehet, az arról készült jegyzőkönyvet nyomban megtekintheti. A terheltnek arra is joga van, hogy azokról az iratokról, amelyeket megtekinthet, másolatot kapjon. (Be. 186. §) A nyomozás elvégzését követően a terheltnek lehetővé kell tenni, a nyomozás során keletkezett valamennyi irat megismerését. (Be. 193. §)

A bírósági eljárás során a vádlott mindezekkel szemben mind a nyomozati, mind a bírósági eljárás során keletkezett iratokat megtekintheti.

A terhelt jelenléti és iratmegtekintési jogának korlátozására a tanúk védelmének szükségessége érdekében kerülhet sor. E céllal összhangban rendelkezik úgy a (2) bekezdés b) pontja, hogy a terhelt az eljárási cselekménynél jelen lehet, az ügy iratait megtekintheti, ha e törvény eltérően nem rendelkezik.

A 43. § (2) bekezdés c) pont biztosítja a terhelt azon jogosultságát, hogy megfelelő időt és lehetőséget kapjon a védekezésre való felkészülésre. Ezt a célt szolgálják az eljárási törvényben rögzített azon határidők, amelyek a terheltnek az egyes eljárási cselekményeken való részvételét meg kell előzzék. Így pl. a vádlottnak a tárgyalásra történő idézését legalább öt nappal a tárgyalás előtt kell kézbesíteni.

A 43. § (2) bekezdés d) pontja értelmében a terhelt arra is jogosult, hogy a védelmére szolgáló tényeket az eljárás bármely szakaszában előadja, indítványokat és észrevételeket tegyen. A nyomozás során a gyanúsított - azokban az esetekben amikor a nyomozási cselekménynél a törvény jelenlétét megengedi - indítványt terjeszthet elő és észrevételt tehet, kérdések feltevését is indítványozhatja. A bírósági eljárásban a vádlott a tárgyaláson meghallgatott személyekhez közvetlenül is intézhet kérdést. Sérti a vádlottnak ezt a jogát és ezért lényeges eljárási szabálysértés valósul meg, ha az első fokú bíróság az ügy sértettjének a tárgyalásról való távolmaradása esetén felolvassa a nyomozás során tett feljelentését és a tagadásban lévő vádlottak előadásával szemben a bűncselekmény elkövetését erre alapozva állapítja meg. (BH1992. 573.)

Az eljárás során a terhelt szóban, vagy írásban előterjesztett észrevételeivel, indítványaival elősegítheti a javára szolgáló tények, illetve körülmények felszínre hozatalát. Ezt a lehetőséget biztosítja a törvény azzal, hogy a terhelt az eljárás minden szakaszában tehet indítványokat és észrevételeket, amelyek vonatkozhatnak az eljárás teljes anyagára, vagy pedig a hatóságok, illetve az eljárásban szereplő magánszemélyek által végzett egyes eljárási cselekményekre.

2. A 43. § (2) bekezdés e) pontja biztosítja a terhelt jogosultságát arra, hogy az őt érintő határozatok vonatkozásában jogorvoslattal éljen.

Az Alkotmány 57. § (5) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban a törvényekben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírói, államigazgatási, vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát, vagy jogos érdekét sérti.

A jogorvoslati jogosultság a büntetőeljárásban nem ügydöntő minőségben szereplő alany jogaként jelenik meg. Ezen jog alapján lehetősége van arra a terheltnek, hogy az ügyben eljáró hatóság intézkedését, határozatát, azok megalapozottságát, vagy törvényességét kétségbe vonja, intézkedések elmulasztását sérelmezze és ily módon az intézkedés, illetve a határozat felülvizsgálatát érje el.

Az ügyben eljáró hatóságok kötelesek a terhelt jogorvoslati jogosultságának tényleges érvényesülését következetesen biztosítani. A jogorvoslati jogosultság konkrét tartalmát a jogosult által előterjesztett kérelem célja és annak indokai jelentik. Mindebből következik, hogy a bíróság a vádlottnak minden olyan nyilatkozatát, amelyből az ítélettel való egyet nem értésre lehet következtetni, fellebbezésként értékeli, a vádlott nyilatkozatát annak tartalma szerint ítéli meg.

A jogorvoslati jog gyakorlása általában határidőhöz kötött [pl.: Be. 195. § (1), 325. §, 382. §], de ismeretes az is, amikor a határozat kihirdetésekor nyomban kell ezzel élni, később erre lehetőség már nincs (Be. 326. §).

A jogorvoslati jogosultság az egész büntetőeljárás során valamennyi büntetőügy vonatkozásában, a hatóságok egész tevékenységére kiterjed, annak korlátozását kizárólag csak külön törvényi rendelkezés mondhatja ki [pl. Be. 276. § (1) bek.].

A jogorvoslati jogosultság két fő csoportja a rendes és a rendkívüli jogorvoslat. Rendes jogorvoslatnak tekintjük az alapügyben, vagy a különleges eljárásokban érvényesített felülbírálati indítványokat rendkívüli jogorvoslatnak pedig a perújítást, és a rendkívüli felülvizsgálatot. A rendes jogorvoslatok esetében a jogorvoslati jogosultság megjelenési formája a nyomozati szakban az igazolás (Be. 65. §), a panasz, és az ellenvetés (Be. 196. §), a bírósági szakban az igazolás, a fellebbezés, a felülvizsgálati indítvány, illetve a kifogás, valamint e jogosultság sajátos formái: a tárgyalás kitűzésének kérése.

3. A 43. § (2) bekezdés f) pontja értelmében a terheltet megillető jogosultság az, hogy a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon. Ennek megfelelően a hatóságok kötelezettsége az, hogy a terheltnek a szükséges felvilágosításokat megadja, és tájékoztassa őt jogai és kötelességei gyakorlásának módjáról.

A Be. 43. § (3) bekezdése a fogva lévő terhelt jogosultságát határozza meg. A terhelt és a védő jogainak érvényesülését szolgálja a 43. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt azon rendelkezés, amely szerint a fogva lévő terhelt jogosult arra, hogy a védőjével a kapcsolatot felvegye, vele írásban és szóban, ellenőrzés nélkül érintkezzék. E törvényhely a konzuli védelem érvényesítésének biztosítása érdekében jogot biztosít a fogva lévő terheltnek arra - ha külföldi állampolgár - hogy államának konzuli képviselőjével a kapcsolatot felvegye, és vele írásban, illetve szóban, ellenőrzés nélkül érintkezhessen. Ebben a vonatkozásban az őrizet alatt is megilleti a terheltet, a védőjét, illetve ha külföldi állampolgár a terhelt, akkor az államának konzuli képviselőjét ezen jogosultság.

A Be. 43. § (3) bekezdés b) pontja értelmében a fogva lévő terhelt hozzátartozójával, vagy más személlyel szóban, személyesen felügyelet mellett, írásban ellenőrzés mellett való érintkezésre ad lehetőséget. Ez a jog a terheltet azonban nem alanyi jogon illeti meg, hanem a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően pedig a bíróság döntése alapján.

A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. 118. § (1) bekezdés d) pontja szerint az előzetesen letartóztatott hozzátartozóival és - az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság jóváhagyásával - más személyekkel levelezhet, legalább havonta egyszer fogadhat látogatót és kaphat csomagot. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése értelmében az előzetesen letartóztatott levelezési és látogatófogadási joga - a védőjével való érintkezés kivételével - valamint a csomagküldeményhez való joga a büntetőeljárás eredményessége érdekében korlátozható. A Be. 43. § (3) bekezdése gyakorlatilag ezen törvényerejű rendeletbe foglalt rendelkezéseket pontosítja.

4. A társadalomnak fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy a büntetőeljárások feleslegesen ne húzódjanak el, azok mindhamarabb befejeződjenek. Ennek értelmében rendelkezik úgy a Be. 43. § (4) bekezdése, hogy bár a terheltnek megfelelő időt és lehetőséget kell biztosítani a védekezésre való felkészülésre, azonban ezt olyan módon kell végrehajtani, hogy az ne járjon az eljárás folytatására nézve aránytalan nehézséggel.

5. A Be. 43. § (5) bekezdése értelmében általános érvényű szabályként a Magyar Köztársaság területén élő terhelt köteles a lakóhelyének, illetve a tartózkodási helyének címét és annak megváltozását az elköltözés után három munkanapon belül annál a bíróságnál, ügyésznél, illetőleg nyomozó hatóságnál bejelenteni, amelyik vele szemben büntetőeljárást folytat. Ezen rendelkezés célja ugyancsak az, hogy a büntetőeljárás indokolatlanul ne húzódjon el. Mindennek biztosítása érdekében, ha a törvény más jogkövetkezményt a bejelentés elmaradásához nem fűz, akkor e jogszabályhely szankcióként lehetőséget nyújt arra, hogy a bejelentési kötelezettség elmulasztása esetén a terheltet rendbírsággal sújtja a hatóság, valamint kötelezhető a mulasztás folytán okozott költség megfizetésére is.

6. A Büntetőeljárási törvény bizonyos esetekben, így rendkívüli jogorvoslat, vagy kártalanítás kezdeményezésénél a terhelt hozzátartozójának (örökösének) indítványtételi jogot biztosít. A Be. 43. § (6) bekezdése értelmében a Büntetőeljárási törvény biztosítja a terhelt hozzátartozójának (örökösének) az indítványtételi jogot, akkor a hozzátartozó (örökös) jogaira a terhelt jogai irányadóak. Így például a már elhunyt terhelt javára történő felülvizsgálati eljárásban a hozzátartozó jogosult védő meghatalmazására, illetőleg az alapügy iratainak a megtekintésére.

A házassági tilalom hatálya alá tartozó lelkész elhunyta esetén általában nincs élő hozzátartozója, illetőleg örököse. Ennek megoldására rendelkezik úgy a Be. 43. § (6) bekezdése, hogy ha a terhelt olyan egyházi személy volt, aki azon egyház szabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend, vagy fogadalom okából házasságot nem köthetett, halála után - hozzátartozó (örökös) hiányában - az egyenes ági rokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját.

A védő

44. § (1) Védőként meghatalmazás vagy kirendelés alapján ügyvéd járhat el.

(2) A terhelt érdekében több védő is eljárhat. Több védő részére adott meghatalmazás esetén egy eljárási cselekményen vagy jognyilatkozat megtételekor a terhelt érdekében - ha a meghatalmazásból más nem következik - az eljáró meghatalmazott védők bármelyike eljárhat.

(3) Ha a terhelt érdekében több védő jár el, közülük a hivatalos iratokat - ideértve az idézést és az értesítést is - a vezető védőnek kell kézbesíteni, jogorvoslati nyilatkozatra és perbeszéd tartására a vezető védő vagy az általa kijelölt védő jogosult. Vezető védőnek mindaddig, amíg a védők egybehangzóan mást nem jelölnek meg, az ügyben meghatalmazást elsőként benyújtó védőt kell tekinteni.

(4) Több terhelt érdekében ugyanaz a védő akkor járhat el, ha a terheltek érdekei nem ellentétesek.

(5) Ügyvédjelölt ügyvéd mellett vagy ügyvéd helyetteseként a vádirat benyújtásáig, valamint a helyi bíróságon járhat el.

1. Az egész büntetőeljárás során a terhelt érdekében védő járhat el. A védő feladata a terheltet mentő, illetve felelősségét enyhítő tények felderítésének elősegítése, valamint minden törvényes védekezési eszköznek a terhelt érdekében történő felhasználása.

Tekintettel arra, hogy a szakképzettségük alapján a terhelt védelmét ellátni az ügyvédek hivatottak, ezért a Be. 44. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy védőként meghatalmazás, vagy pedig kirendelés alapján ügyvéd járhat el. Az ügyvéd olyan, önálló jogokkal felruházott büntetőeljárási résztvevő, aki akár a terhelt akarata ellenére is végezhet önálló eljárási cselekményeket. Ilyen önállóságra utal az, ha a bírósági határozatnak a külföldön tartózkodó érdekelt részére történő kézbesítésére nincs mód, a kirendelt védőt megilleti a jog, hogy a határozattal kapcsolatban a tárgyalás tartását kérhesse, illetőleg fellebbezést jelenthessen be. (BH1980. 236.) Rendkívül lényeges jogosultsága a védőnek az önálló fellebbezési jog is.

Az ítélet hatályon kívül helyezését eredményező eljárási szabálysértés valósul meg, ha olyan ügyben, amelyben a védő részvétele nem kötelező, meghatalmazott védőként olyan ügyvéd járt el, akit az Ügyvédi Kamara törölt a tagjai sorából. (BH1998. 165.)

2. A Be. 44. § (2) bekezdése értelmében ugyanazon terheltnek az érdekében több védő is eljárhat. Több védő részére adott meghatalmazás egy eljárási cselekményen, vagy jognyilatkozat megtételekor a terhelt érdekében, ha a meghatalmazásból más nem következik, az eljáró meghatalmazott védők bármelyike eljárhat.

3. A Be. 44. § (3) bekezdése értelmében, ha a terhelt érdekében több védő jár el, közülük a hivatalos iratokat - ide értve az idézést és az értesítést is - a vezető védőnek kell kézbesíteni. Jogorvoslati nyilatkozatokra és perbeszéd tartására a vezető védő, vagy az általa kijelölt védő jogosult. [Ezt tartalmazza a Be. 314. § (2) bekezdése is.] Ezen törvényi szabályozás hátterét az képezi, hogy a terhelt rendelkezhet úgy védekezési jogával élve, hogy több védő eljárását tartja szükségesnek saját védelme érdekében.

A hatóságok, így a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság ennek ellenére nincs abban a helyzetben, és nem is kötelezhető arra, hogy több védő esetén eldöntse, hogy melyik védőnek kézbesíti a hivatalos iratokat, illetve melyik védő percselekménye fogadható el érvényesnek. Ezért rendelkezik úgy e törvényhely, hogy a terhelt, illetőleg a meghatalmazott védők kell eldöntsék, hogy melyik védő legyen a vezető védő. E törvényhely megdönthető törvényi vélelmet felállítva úgy rendelkezik, hogy vezető védőnek mindaddig, amíg a védők egybehangzóan mást nem jelölnek meg, az ügyben meghatalmazást elsőként benyújtó védőt kell tekinteni, ő az, aki a jogorvoslati nyilatkozat tételére jogosult, perbeszédet ő tarthat, illetőleg a hivatalos iratokat is e védőnek kell kézbesíteni.

4. A Be. 44. § (4) bekezdése értelmében több terhelt érdekében ugyanaz a védő - akár meghatalmazott, akár kirendelt védőről legyen szó - eljárhat, de csak akkor, ha a terheltek érdekei nem ellentétesek. Abban az esetben, ha több terheltnek az érdekében ugyanazon védő jár el, úgy a bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy a terheltek között nincs-e érdekellentét, tekintettel arra, hogy az érdekellentétben lévő terheltek védelmét nem láthatja el ugyanazon védő abban az esetben sem, ha a Be. rendelkezései szerint, a büntetőeljárásban a védő részvétele nem kötelező. (BH1976. 201.)

5. A Be. 44. § (5) bekezdése alapján az ügyvédjelölt vagy ügyvéd mellett, vagy ügyvéd helyetteseként eljárhat a nyomozási cselekményeken a vádirat benyújtásáig, valamint a helyi bíróság előtti eljárásban. A nyomozati szakban az ügyvédjelölt eljárhat az ügyvéd mellett is, vagy az ügyvéd helyetteseként függetlenül attól, hogy a bűncselekmény elbírálása milyen szintű bíróság hatáskörébe tartozik. Az ügyvédjelölt tevékenységéért ilyen esetekben az ügyvéd tartozik felelősséggel. Ha az ügyvédjelölt a tárgyaláson nem jelenik meg, az őt foglalkoztató ügyvédet lehet rendbírsággal sújtani. (BH1993. 148.)

45. § (1) Nem lehet védő

a) a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél és képviselőjük, valamint ezek hozzátartozója,

b) aki az ügyben mint bíró, ügyész vagy mint a nyomozó hatóság tagja járt el, valamint az ügyben eljárt vagy eljáró bírónak, ügyésznek vagy a nyomozó hatóság tagjának a hozzátartozója,

c) aki a terhelt érdekével ellentétes magatartást tanúsított, vagy akinek az érdeke a terheltével ellentétes,

d) aki az ügyben szakértőként, illetőleg szaktanácsadóként vesz vagy vett részt,

e) aki az ügyben tanúként vesz vagy vett részt, kivéve, ha a 81. § (1) bekezdésének b) pontja alapján nem volt kihallgatható, illetve ha a 82. § (1) bekezdésének c) pontja alapján a tanúvallomást megtagadta,

f) aki az ügyben terheltként vesz részt.

(2) A tanú érdekében eljáró ügyvéd ezzel egyidejűleg nem lehet védő.

(3) A védő kizárásáról a bíróság határoz.

A 45. § (1) bekezdés taxatív felsorolással meghatározza azon személyek körét, akik a büntetőeljárásban nem vehetnek részt, mint védők, tekintettel arra, hogy a terhelt védelmében csak az járhat el, akinek érdekei nem ellentétesek a terhelt érdekeivel. Csak ilyen módon lehetséges az, hogy a védő minden törvényes védekezési eszközt felhasználva valamennyi, a terheltet mentő, illetve felelősségét enyhítő tény felderítését elősegíthesse.

A 45. § (1) bekezdés a)-c) pontja alapján éppen ez az érdekellentét zárja ki azt, hogy a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél és képviselőjük, valamint ezek hozzátartozója, az aki a terhelt érdekével ellentétes magatartást tanúsított, vagy akinek az érdeke a terheltével ellentétes, védőként eljárjon.

A 45. § (1) bekezdés b) pontja értelmében ugyanúgy nem lehet az ügyben védő, aki az ügyben, mint bíró, ügyész, vagy mint a nyomozó hatóság tagja járt el, valamint az ügyben eljárt, vagy eljáró bírónak, ügyésznek, vagy a nyomozó hatóság tagjának a hozzátartozója. A védőként való eljárásból ezen személyek attól függetlenül vannak kizárva, hogy ténykedésük a terhelt helyzetét támadta, vagy megerősítette.

A 45. § (1) bekezdés d) pontja alapján nem lehet az eljárásban védő az sem, aki szakértőként, illetőleg szaktanácsadóként vesz, vagy vett részt az ügyben. Ennek oka az, hogy a szakértőt a jogszabályok igazmondásra kötelezik és így a terheltet terhelő tényekről is vallomást kellene tenniük. Ebben az esetben pedig a védő funkciójával kerülne ellentétbe.

A 45. § (1) bekezdés e) pontja rendelkezik arról, hogy ugyancsak nem lehet védő az, aki az ügyben tanúként vesz, vagy vett részt. A tanút kötelező igazmondási kötelezettsége ebben az esetben is ellentétbe kerülne a védőnek azzal a feladatával, hogy eljárásával a terheltet mentő, vagy felelősségét enyhítő tények felderítésének elősegítésében munkálkodjon, hiszen, mint tanú, a terheltet terhelő tényekről ugyancsak nyilatkoznia kellene a vallomásában. A védőként való kizárás ezen esete alóli kivételt az jelenthet, ha a Be. 81. § (1) bekezdés b) pontja alapján - mivel nem hallgatható ki tanúként a védő arról, amiről, mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelt védői minőségében közölt - nem volt kihallgatható tanúként, illetve ha a Be. 82. § (1) bekezdésének c) pontja alapján - mivel a tanúvallomást megtagadhatja a 81. § (2) bekezdésében foglalt titoktartási kötelezettség esetét ide nem értve az, aki a foglalkozásánál, vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással a titoktartási kötelezettségét megsértené, kivéve ha ez alól a külön jogszabály szerint jogosult felmentette, vagy külön jogszabály szerint a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megkeresésére a titoktartási kötelezettség alá eső adat továbbítása a felmentésre jogosult számára kötelező - a tanúvallomást megtagadta. Annak nincs akadálya, hogy amennyiben a védő a funkciójáról lemond, a hatóság a védőt tanúként kihallgassa, azonban még ebben az esetben sem lehet kihallgatni arról nézve, amiről, mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelttel védői minőségében közölt. Nem kizárt viszont védőkénti eljárása annak, akit az eljáró hatóság tanúként kívánt kihallgatni, de mentességi jogára tekintettel végül nem tett vallomást.

A 45. § (1) bekezdés f) pontja rendelkezik arról, hogy nem lehet védő az eljárásban az sem, aki az ügyben terheltként vesz részt. Ez a törvényi rendelkezés kizárja az ügyben terheltként szereplő ügyvédnek a terhelttárs védőjeként történő eljárását. Nem érinti azonban az ügyben terheltként eljárás alá vont védekezési jogát, illetve azon jogát sem, hogy a nem az adott ügyben terheltként felelősségre vont ügyvéd védőként, más büntetőeljárásban eljárhasson, tekintettel arra, hogy erre nézve az Ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény ide vonatkozó rendelkezései irányadóak. E törvény 13. §-a kimondja, hogy ügyvédi tevékenységet - az alkalmazott ügyvéd kivételével - az végezhet, aki a kamara tagja és az ügyvédi esküt letette.

Az ügyvéd az eljárás során nemcsak a terhelt, hanem a tanú érdekében is eljárhat. A két fél pozíciójából fakadó ellentmondások, összeütközések megelőzése céljából rendelkezik úgy a 45. § (2) bekezdése, hogy a tanú érdekében eljáró ügyvéd ezzel egyidejűleg nem lehet védő. Arra azonban van lehetőség, hogy az ügyvéd ugyanabban az ügyben időben egymást követően először a tanú ügyvédjeként, majd védőként járjon el. Erre főleg abban az esetben kerülhet sor, ha az eljárásba eredetileg tanúként bevont személyből az eljárás későbbi szakaszában gyanúsított lesz.

A 45. § (3) bekezdése alapján a védő kizárásáról az egész eljárás során a bíróság határoz. A védő kizárására irányadó szabályok mind a kirendelt, mind a meghatalmazott védőre, egyformán vonatkoznak.

46. § A büntetőeljárásban védő részvétele kötelező, ha

a) a terheltet fogva tartják,

b) a terhelt süket, néma, vak vagy - a beszámítási képességére tekintet nélkül - kóros elmeállapotú,

c) a terhelt a magyar nyelvet, illetőleg az eljárás nyelvét nem ismeri,

d) a terhelt egyéb okból nem képes személyesen védekezni,

e) e törvény erről külön rendelkezik.

1. A 46. §-ban szabályozott esetekben - a védelemhez való jog biztosítása érdekében - védő részvétele az egész büntetőeljárás folyamatában kötelező előírás, a terheltet a védekezésben gátoló körülményekre figyelemmel. Az Alkotmány 57. § (3) bekezdése értelmében a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védelemhez való jog mellett a törvény a hatóságokat kötelezi is arra, hogy azt a terhelt javára biztosítsák. A "védekezés" kifejezés a büntetőeljárásban minden olyan tevékenység, amely nyilatkozat, indítvány megtételében fejeződik ki a vele szemben marasztaló álláspontokkal ellentétben. Megjegyezzük, hogy a védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.

Az eljáró hatóságok kötelesek a védelem jogának érvényt szerezni, és ily módon, a meghatározott esetekben, védő részvételét biztosítani a büntetőeljárás során. E jog megsértése, vagy korlátozása olyan eljárási szabálysértés, amely az ügy érdemi elbírálására befolyással van. Ha a védő részvétele a törvény értelmében kötelező és a kirendelt védő a tárgyaláson nem jelenik meg, a bíróságnak tisztáznia kell, hogy a vádlott más védőt kíván-e meghatalmazni. Meghatalmazott védő hiányában a bíróság végzéssel rendel ki védőt, amelyből - több vádlott esetében - egyértelműen kell kitűnnie, hogy a védő melyik vádlottnak a védelmét látja el. Ezek elmulasztása olyan feltétlen eljárási szabálysértés, amely az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését eredményezi. (BH1996. 189.) A törvényi rendelkezések értelmében a védelem jogáról még a terhelt sem mondhat le.

2. A 46. § a) pontja - tekintettel a védekezés lehetőségének korlátozottságára - kötelező védelmet ír elő arra az esetre, ha a terheltet fogva tartják. Kivételt ez alól csak az őrizetbe vétel képez, mivel az őrizetbe vétel aránylag rövidebb időtartamára figyelemmel szükségtelennek tűnik a védő kirendelése. Az előzetes letartóztatásban lévő személyt a védő hiánya nyilvánvalóan korlátozza helyzetének megítélésében, a jogorvoslathoz fűződő előnyök felmérésében, indítványok és észrevételek megtételében. (BH1993. 605.) A fogva lévő vádlott ügyében - az őrizetbe vételt kivéve - a tárgyaláson a védő részvétele kötelező akkor is, ha más ügyben helyezték előzetes letartóztatásba, avagy a szabadságvesztését tölti. A magánvádas eljárásban is kötelező a védő részvétele, ha a terhelt más ügyben kiszabott szabadságvesztés büntetését tölti. A másodfokú tárgyalás megtartása törvénysértő a vádlott távollétében, valamint védő kirendelése és jelenléte nélkül, amikor a vádlott értesítése a tárgyalásról "ismeretlen helyre költözött" jelzéssel érkezett vissza, de a tárgyalás megtartásának időpontjában más ügyben előzetes letartóztatásban volt. (BH1981. 446., BH1979. 60., BH1992. 686.)

A Legfelsőbb Bíróság 3/1998. büntető jogegységi határozata azt rögzítette, hogy nincs akadálya a vétségi eljárásnak, és a védelem nem kötelező, ha a Btk. 24. § (1) bekezdésében felsorolt biológiai okok - kóros állapot, így különösen elmebetegség, gyengeelméjűség, szellemi leépülés, tudatzavar, vagy személyiségzavar - a terhelt beszámítási képességét nem érintik. A Be. 46. § b) pontja ezen törvényértelmezéssel szemben - amellett, hogy a büntetőeljárásban védő részvétele kötelező ha a terhelt süket, néma, vak - egyértelművé teszi, hogy a védő részvétele minden olyan esetben is kötelező, amikor a terhelt kóros elmeállapotú, függetlenül attól, hogy a kóros elmeállapot a büntetőjogi beszámítási képességét kizárja, korlátozza, vagy adott esetben nem is érinti.

A hatóságnak mindenkor vizsgálnia kell, hogy ha enyhe fokban is, de fennállnak-e testi, illetve szellemi fogyatékosságok, miáltal a terhelt korlátozott a védekezésében. Ha a vádlott akárcsak gyenge fokban gyengeelméjű, védő részvétele a büntetőeljárásban nem mellőzhető. (BH1978. 514.)

Ugyanakkor viszont nem valósít meg feltétlen hatályon kívül helyezési okot, ha a nyomozó hatóság a terhelt részére azért nem rendelt ki védőt, mivel a nyomozás utolsó szakaszában vált ismertté a terhelt kóros elmeállapota. (BH1993. 83.)

Az a körülmény, hogy az elkövető a beszámítási képességét nem érintő pszichopathiás személyiségszerkezetű, nem teszi kötelezővé a védő kirendelését. Ilyen esetben tehát, ha az első fokú bíróság a tárgyalásra védőt nem rendelt ki a terhelt részére, ez nem valósít meg feltétlen eljárási szabályszegést. (BH1997. 474.)

A 3/1998. számú büntető jogegységi határozat értelmében a védelem nem kötelező, ha a Btk. 24. §-ának (1) bekezdésében felsorolt biológiai okok - az elmeműködés olyan kóros állapota, így különösen elmebetegség, gyengeelméjűség, szellemi leépülés, tudatzavar, vagy személyiségzavar - a terhelt beszámítási képességét nem érintik. A védő kirendelésének szükségességét azonban különös gonddal kell vizsgálni.

Ugyancsak kötelező védő részvétele a büntetőeljárásban a 46. § c) pontja értelmében akkor, ha a terhelt a magyar nyelvet, illetőleg az eljárás nyelvét nem ismeri, tekintettel arra, hogy az ilyen terhelt gátolt a védekezésének a kifejtésében. Nem sérti a védelem és az anyanyelv használatának az alapelvét, ha az előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában hozott végzés tartalmát a nem magyar anyanyelvű gyanúsítottaknak a tolmács szóban lefordítja, ugyanakkor azonban írásbeli fordítást nem készít részükre. (BH1998. 11.)

A védő kötelező részvételéről rendelkezik a 46. § d) pontja is, amikor kimondja, - ugyancsak a terhelt védekezés kifejtésében való gátoltsága miatt - hogy kötelező a védő részvétele a büntetőeljárásban, ha a terhelt egyéb okból nem képes személyesen védekezni.

3. A Be. 46. § e) pontja további, e törvényben meghatározott esetekben kötelezően írja elő védő részvételét a büntetőeljárásban. Ilyen speciális rendelkezés folytán kötelező a védelem a fiatalkorúak elleni eljárásban (Be. 450. §), a bíróság elé állítás esetén (Be. 522. §), a távollévő terhelttel szembeni eljárásnál [Be. 530. § (1) bek.], a tárgyalásról való lemondás esetén [536. § (1) bek.], valamint a biztosíték letétele esetén [Be. 586. § (6) bek.].

Ebben a körben a bírói gyakorlatból kiemelést érdemel az, hogy a fiatalkorú terhelt ügyében a vádirat benyújtása előtt a kényszerintézkedéssel kapcsolatos meghallgatás a védő részvétele nélkül nem tartható meg, a védő távollétében a terhelt meghallgatása alapján hozott végzés esetén a másodfokú bíróságnak a határozatot hatályon kívül kell helyeznie. (BH1997. 12.)

4. A kötelező védelem esetén a védő részvétele mind a nyomozási szakban, mind a bírósági tárgyaláson kötelező. Esetei függetlenek attól, hogy az ügyben melyik bíróság jár el, illetve, hogy a tárgyaláson van-e jelen ügyész. Amennyiben a terheltnek meghatalmazott védője nincs, úgy a bíróságnak tájékoztatási kötelezettsége keretében figyelmeztetnie kell őt a védő választás jogára, illetve a védő kirendelés lehetőségére. Akkor, ha védőt nem hatalmaznak meg, az a hatóság, amelynek az eljárása során a védő kirendelésének a szükségessége felmerül, köteles a terhelt részére védőt kirendelni.

A különleges eljárások során általában nem kötelező védő részvétele, azonban az alapeljáráshoz szorosan kapcsolódó különleges eljárásokban - amennyiben a határozat ellen jogorvoslatnak van helye és ily módon a védő is fellebbezhet - a bíróság köteles a határozatot a védővel is közölni. Amennyiben a bíróság a különleges eljárás során tart tárgyalást, arra a védőt is meg kell, hogy idézze.

47. § (1) Védőt elsősorban a terhelt hatalmazhat meg. Meghatalmazást a terhelt törvényes képviselője vagy nagykorú hozzátartozója, külföldi állampolgár terhelt esetén hazája konzuli tisztviselője is adhat. A meghatalmazásról a terheltet értesíteni kell.

(2) A meghatalmazást ahhoz a bírósághoz, ügyészhez, illetőleg nyomozó hatósághoz kell benyújtani, amely előtt a meghatalmazás időpontjában a büntetőeljárás folyamatban van. A meghatalmazott védő a meghatalmazás benyújtását követően gyakorolhatja eljárási jogait.

(3) A terhelt a meghatalmazást mind az általa, mind a más által meghatalmazott védőtől megvonhatja.

A Be. 47. § (1) bekezdése értelmében védőt elsősorban a terhelt hatalmazhat meg. Helyette meghatalmazást a terhelt törvényes képviselője, vagy nagykorú hozzátartozója, külföldi állampolgár terhelt esetén pedig hazája konzuli tisztviselője is adhat.

A terhelt képviselője, vagy nagykorú hozzátartozója perújítási kérelem előterjesztésére is meghatalmazhat védőt. Ebben az esetben a védő által előterjesztett perújítási kérelmet jogosulttól származónak kell tekinteni. (BK. 94. számú állásfoglalás) Itt kell megemlíteni azt is, hogy a szabadságvesztésre jogerősen elítélt, és a büntetés végrehajtása elől bujkáló terhelt hozzátartozója által adott ügyvédi meghatalmazás alapján eljáró védő perújítási kérelmét érdemben kell elbírálni, ha időközben a terhelt olyan nyilatkozatot tesz, amelyből a perújítási kérelemhez való hozzájárulása nyilvánvaló. (BH1993. 152.)

A Be. 47. § (2) bekezdése értelmében a meghatalmazást ahhoz a bírósághoz, ügyészhez, illetőleg nyomozó hatósághoz kell benyújtani, amely előtt a meghatalmazás időpontjában a büntetőeljárás folyamatban van. A benyújtás alatt az eljárást folytató bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság hivatalos tudomására hozatalát kell érteni. A meghatalmazott védő a meghatalmazás benyújtását követően gyakorolhatja eljárási jogait, függetlenül attól, hogy a meghatalmazás az iratokhoz mikor kerül csatolásra. Ez a tény jogosítja fel a védőt tehát eljárási jogai gyakorlására. A meghatalmazás általában az ügydöntő határozat jogerőre emelkedéséig tart, azonban a meghatalmazó és a védő között ellenkező értelmű megállapodás is létrejöhet.

A Be. 47. § (3) bekezdése rendelkezik arról, hogy a terhelt a meghatalmazást mind az általa, mind a más által meghatalmazott védőtől az eljárás során bármikor visszavonhatja. Ez a lehetőség az egyéb megbízó - a terhelt törvényes képviselője, nagykorú hozzátartozója, vagy külföldi állampolgár terhelt esetén hazája konzuli tisztviselője - számára is nyitott, vagyis a meghatalmazást ők is szintén bármikor visszavonhatják.

48. § (1) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság védőt rendel ki, ha a védelem kötelező, és a terheltnek nincs meghatalmazott védője. A terheltet a kirendelést követően tájékoztatni kell a védő személyéről. A 46. § a) pontja esetén a védőt legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig kell kirendelni.

(2) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság akkor is védőt rendel ki, ha a védelem nem kötelező, de a terhelt védő kirendelését azért kéri, mert a jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni.

(3) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a 47. § (1) bekezdésében felsoroltak kérelmére vagy hivatalból védőt rendel ki, ha ezt a terhelt érdekében szükségesnek tartja.

(4) A kirendelés hatályát veszti, ha a terhelt védelméről meghatalmazás útján gondoskodnak.

(5) A védő kirendelése ellen nincs helye jogorvoslatnak, de a terhelt - indokoltan - más védő kirendelését kérheti. A kérelemről az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság dönt, amely előtt az eljárás folyik.

(6) A kirendelt védő indokolt esetben kérheti a felmentését a kirendelés alól. A kérelem elfogadásáról az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság dönt, amely előtt az eljárás folyik.

(7) Ha a védő a kirendelését követően helyettest vesz igénybe, a helyetteseként eljáró személyéről haladéktalanul tájékoztatja a terheltet, illetőleg azt a bíróságot, ügyészt vagy nyomozó hatóságot, amely előtt az eljárás folyik.

(8) Ha a terhelt fogva van, a kirendelt védő személyéről a kirendelő értesíti a fogvatartást végrehajtó intézetet.

(9) A kirendelt védő a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság előtt idézésre, illetőleg értesítésre történt megjelenéséért, valamint a fogva tartott terhelttel a fogva tartás helyén történő megbeszélésért díjazásra, továbbá az eljárásával felmerült és igazolt készkiadásának megtérítésére jogosult.

1. Az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 6. Cikkének 3/c pontja kimondja, hogy minden, bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van - legalább - arra, hogy személyesen, vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék, s ha nem állanak rendelkezésére eszközök védő díjazására, amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt követelik meg, hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet.

Ezzel összhangban rendelkezik úgy a Be. 48. § (1) bekezdése, hogy védőt rendel ki a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a terhelt részére akkor, ha a védelem kötelező, és a terheltnek nincs meghatalmazott védője. Továbbá előírja azt is e jogszabályhely, hogy a terheltet a kirendelést követően tájékoztatni kell a védő személyéről. Meghatározza azt is, hogy a 46. § a) pontja esetén, ha a terheltet fogva tartják, a védőt legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig kell kirendelni. Ezáltal nyílik lehetőség arra, hogy a terhelt már az első kihallgatása során jogi segítséget is igénybe véve élhessen védekezési jogával, azonban a gyanúsítottkénti első kihallgatást nem akadályozza meg az a körülmény, ha a védő a kihallgatáson nem jelenik meg.

Kérelemre, vagy hivatalból védő kirendelésére kerülhet sor akkor is, ha ezt a hatóság a terhelt védelme érdekében szükségesnek tartja. Erre a terhelt személyi körülményei, az általa elkövetett bűncselekmény jellege, illetve az ügy bonyolultsága alapján kerülhet sor. A védelem jogának érvényesítésében jelentős helye van azon törvényi rendelkezéseknek, amelyek a terhelt szabad védőválasztására, a védő bevonásának jogára vonatkoznak. Így a sorkatonai szolgálatot teljesítő vádlott részére, a bonyolult megítélésű ügyben, indokolt védő kirendelése. (BH1981. 54.)

A védőt mindig az a hatóság rendeli ki, amelynek eljárása során a védő kirendelésének indokai felmerülnek.

Ugyancsak az Egyezménnyel összhangban rendelkezik a 48. § (2) bekezdése, amikor kimondja, hogy a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság akkor is védőt rendel ki, ha a védelem nem kötelező, de a terhelt - tekintettel arra, hogy jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni - védő kirendelését kéri.

A Be. 48. § (3) bekezdése teszi lehetővé, hogy a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a Be. 47. § (1) bekezdésében felsoroltak kérelmére - terhelt, terhelt törvényes képviselője, vagy nagykorú hozzátartozója, külföldi állampolgár terhelt esetén hazája konzuli tisztviselője - kérelmére, vagy hivatalból védőt rendel ki, ha ezt a terhelt érdekében szükségesnek tartja.

2. A 48. § (4) bekezdése értelmében védő meghatalmazásával a kirendelés hatályát veszti. Ebben az esetben a meghatalmazott védő kötelezettsége e tényről a hatóság által kirendelt védőt értesíteni. A védő kirendelése akkor is a hatóság határozata folytán veszti hatályát, ha a kirendelés oka megszűnt. (BK 159. számú állásfoglalás III.) A védő a kirendelés folytán őt terhelő kötelezettségek alól csak a határozatnak a részére való kikézbesítésétől kezdődően mentesül. Ha a védő részvétele a törvény értelmében kötelező, és a kirendelt védő a tárgyaláson nem jelenik meg, a bíróságnak tisztáznia kell, hogy a vádlott más védőt kíván-e meghatalmazni. Meghatalmazott védő hiányában a bíróság végzéssel rendel ki védőt, amelyből - több vádlott esetében - egyértelműen kell kitűnnie, hogy a védő melyik vádlottnak a védelmét látja el. Ezek elmulasztása olyan feltétlen eljárási szabálysértés, amely az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését eredményezik. (BH1996. 189.)

A védő kirendelése ellen jogorvoslatnak nincs helye. A törvény azonban a 48. § (5) bekezdésében lehetőséget ad a terheltnek arra, hogy indokolt esetben másik védő kirendelését kérhesse. E kérelemről mindig az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság rendelkezik döntési joggal, amely előtt az eljárás folyamatban van.

3. A védőnek nincs lehetősége arra, hogy a kirendelést visszautasítsa. A 48. § (6) bekezdése azonban lehetővé teszi, hogy a kirendelt védő, indokolt esetben, a kirendelés alóli felmentését kérhesse. Ez történhet különféle személyes okból, vagy ha az ügyvéd nem az eljáró hatóság székhelyén működik. A kérelem elfogadásáról az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság dönt, amely előtt az eljárás folyik, azonban külön alakszerű határozat meghozatalára ebben az esetben nincs szükség. A felmentési kérelem hatóság részéről történő elfogadásának lehetősége az is, hogy egy másik védőt rendel ki a terhelt védelmének ellátására. Annak sincs törvényes akadálya, hogy a hatóság a terhelt kérelmére részére másik védőt rendeljen ki, sőt az újabb kirendelés a védő és a terhelt közötti bizalmi kapcsolatra is figyelemmel, célszerű.

A Büntetőeljárási törvény lehetőséget ad a védő számára arra, hogy a terhelt védelmét helyettese útján lássa el, helyettest vegyen igénybe. Ekkor azonban a 48. § (7) bekezdése értelmében, ha a védő a kirendelését követően helyettest vesz igénybe, a helyetteseként eljáró személyéről haladéktalanul tájékoztatja a terheltet, illetőleg azt a bíróságot, ügyészt, vagy nyomozó hatóságot, amely előtt az eljárás folyik.

4. Garanciális okok indokolják, hogy a fogva tartást végrehajtó intézet minél előbb tudomást szerezzen a kirendelt védő személyéről. Ezért rendelkezik úgy a Be. 48. § (8) bekezdése, hogy ha a terhelt fogva van, akkor a kirendelt védő személyéről értesíteni kell a fogva tartást végrehajtó intézetet. Ez az értesítési kötelesség mindig a kirendelőt terheli.

A Be. 48. § (9) bekezdése az eddigi hiányosságot pótolva rögzíti, hogy a kirendelt védő a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság előtt idézésre, illetőleg értesítésre történt megjelenéséért, valamint a fogva tartott terhelttel, a fogva tartás helyén történő megbeszéléséért díjazásra, továbbá az eljárásával felmerült, és igazolt készkiadásainak megtérítésére jogosult. A jogszabályhely nem tesz különbséget a között, hogy a védő idézésre, illetve értesítésre jelenik meg, tekintettel arra, hogy a védő mindkét esetben azért van jelen, hogy eljárásjogi jogosultságait és kötelezettségeit gyakorolja az adott eljárási cselekmény során.

49. § (1) A kirendelés, illetőleg a meghatalmazás hatálya - ha a meghatalmazásból más nem tűnik ki - a büntetőeljárás jogerős befejezéséig tart, de kiterjed a különleges eljárásokra is.

(2) A védő kirendelése - az (1) bekezdésben szabályozott eseten kívül - akkor is az eljáró bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság határozata folytán veszti hatályát, ha a kirendelés törvényi oka megszűnt.

1. A Be. 49. § (1) bekezdése értelmében a védői meghatalmazás hatálya, abban az esetben, ha a meghatalmazásból más nem tűnik ki, illetve a kirendelés hatálya, az ügydöntő határozat jogerőre emelkedéséig, a büntetőeljárás jogerős befejezéséig tart. A védő azonban a meghatalmazás, vagy a kirendelés alapján jogosult részt venni a különleges eljárásokban is. A meghatalmazás hatályát tehát mindig a megbízás tartalma határozza meg. Ez a meghatalmazás kiterjedhet az egész büntetőeljárásra, vagy annak csak egyes szakaszaira, de kiterjedhet a perújítási eljárásra, a rendkívüli felülvizsgálati eljárásra, illetve valamely különleges eljárásban való részvételre is. E jogszabályhelynél kell megemlíteni, hogy ha a perújítási kérelmet az alapügyben eljárt védő újabb meghatalmazás csatolása nélkül terjeszti elő, a perújítás megengedhetősége kérdésében határozatot hozó bíróságnak a védőt a meghatalmazás megszabott határidőn belüli csatolására kell felhívnia és csak a felhívás eredménytelensége esetén van helye, a nem jogosulttól származó kérelemnek az elutasítására. (BH1985. 142.)

2. A gyakorlatban előfordul, hogy a kirendelés oka már azelőtt megszűnik, mielőtt az eljárás jogerős befejezésére sor került volna. Ilyen eset lehet, ha például a védő részvétele a terhelt fogva tartása miatt kötelező az eljárásban, azonban a fogva tartás az eljárás során megszűnik. Ennek ellenére szükségessé válhat, hogy az eljárás során a védő más okok miatt is jelen legyen. Ezért rendelkezik úgy a Be. 49. § (2) bekezdése, hogy a védő kirendelése - az (1) bekezdésben szabályozott eseten kívül - akkor is az eljáró bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság határozata alapján veszti hatályát, ha a kirendelés törvényi oka megszűnt. A határozat meghozataláig a védő kirendelésének hatálya változatlanul fennáll.

Relatív, és nem abszolút eljárási szabálysértés valósul meg, ha a vádirati minősítés szerint a védelem nem kötelező, és a bíróság a nyomozás során kirendelt védőt csupán értesíti a tárgyalásról, ugyanakkor nem állapítja meg a kirendelés hatályvesztését és védő távollétében hozza meg az ügydöntő határozatát.

50. § (1) A védő köteles

a) a terhelttel a kapcsolatot késedelem nélkül felvenni,

b) a terhelt érdekében minden törvényes védekezési eszközt és módot kellő időben felhasználni,

c) a terheltet a védekezés törvényes eszközeiről felvilágosítani, a jogairól tájékoztatni,

d) a terheltet mentő, illetőleg a felelősségét enyhítő tények felderítését szorgalmazni.

(2) A védő a védelem érdekében az ügyben tájékozódhat, a jogszabályokban biztosított lehetőségek és feltételek keretei között adatokat szerezhet be és gyűjthet.

(3) A terhelt jogait a védője külön is gyakorolhatja, kivéve azokat, amelyek értelemszerűen kizárólag a terheltet illetik.

1. Az 50. § (1) bekezdése a védőnek a terhelttel kapcsolatos kötelezettségeit határozza meg.

A védő egyrészt a terhelt képviselője, másrészt a büntetőeljárás önálló résztvevője, aki részben a terhelt akaratától független funkciókat is teljesít. Feladata, hogy a terhelt érdekében - a terhelt ártatlanságának tanúsítása, vagy cselekményének enyhébb megítélése céljából - minden törvényes védekezési eszközt és módot kellő időben felhasználjon. Éppen ezért indítványait, észrevételeit, nyomban köteles előterjeszteni, amint arra lehetősége nyílik.

A védő kötelessége az is, hogy a terheltet mentő, illetőleg a felelősségét enyhítő tények felderítését szorgalmazza, az ezekhez kapcsolódó bizonyítékokat feltárja.

További jogszabályi kötelezettsége a védőnek, hogy a terheltet a védekezés törvényes eszközeiről felvilágosítsa, jogairól tájékoztassa. A védő kioktatási, tájékoztatási kötelezettségének a körében kell a terheltet felvilágosítania az ellene folyó eljárás mibenlétéről, az eljárás tárgyát képező cselekmény súlyáról, az erre vonatkozó büntetőjogi előírásokról, a terhelt eljárási jogairól és az esetleges jogorvoslati lehetőségekről.

Mindezen kötelezettségeinek maradéktalan teljesítése érdekében e jogszabályhely a védő kötelességévé teszi azt is, hogy a terhelttel a kapcsolatot késedelem nélkül kell felvegye.

Az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettségeinek teljesítése, a védelem megfelelő ellátása érdekében a Be. 50. § (2) bekezdése alapján a védő a védelem érdekében az ügyben tájékozódhat, a jogszabályokban biztosított lehetőségek és feltételek keretei között adatokat szerezhet be és gyűjthet. Ez egyben azt is jelenti, hogy a védő saját maga is szerezhet és gyűjthet be adatokat, és nem csak kizárólag a nyomozó hatóság, az ügyész, illetve a bíróság által felderített, összegyűjtött adatokat használhatja fel a védelem ellátása során.

2. Az 50. § (3) bekezdése értelmében a terhelt jogait a védője külön is gyakorolhatja, ezen jogok a védőt önállóan, a terhelt akaratától függetlenül is megilletik. Kivételt ezen főszabály alól a terhelt azon jogai képeznek, amelyek értelemszerűen kizárólag a terheltet illetik meg.

E szabályozás értelmében, ha az eljárás során a védelem kötelező, úgy a védő köteles részt venni a bírósági tárgyaláson. A bírósági eljárás során a védő jelenléti joga korlátlan, még a zárt tárgyaláson is jelen lehet. Amennyiben a terheltnek - bár az adott büntetőügyben a védelem nem kötelező - meghatalmazott védője van, a védőnek a tárgyalásról való eltávozása esetén a tárgyalást folytatni, illetve az ítéletet kihirdetni, a terheltnek a védelem jogára való megfelelő figyelmeztetése nélkül, eljárási szabályt sért. (BK. 46. számú állásfoglalás)

Ha a gyanúsítottat az ügyész, vagy a nyomozó hatóság kihallgatja, a védője a kihallgatáson jelen lehet. Jelen lehet a védő akkor is, ha az általa, illetve a gyanúsított által indítványozott tanú kihallgatására kerül sor. E kihallgatáson jelenlévő védő a gyanúsítotthoz és a tanúhoz kérdések feltevését indítványozhatja. A védő - akárcsak a gyanúsított - ugyancsak jelen lehet a szakértő meghallgatásánál, a szemlénél, a bizonyítási kísérletnél, a felismerésre bemutatásnál. Ilyenkor is indítványt terjeszthet elő, vagy észrevételt tehet, illetve a szakértő meghallgatásánál kérdések feltevését indítványozhatja.

A védőt a terhelttel azonos iratmegtekintési jog illeti meg. A nyomozás során megtekintheti a gyanúsított vallomásáról készült jegyzőkönyvet, szakvéleményt, a szakértői meghallgatásról, szemléről, bizonyítási kísérletről, felismerésre bemutatásról készült jegyzőkönyvet. A nyomozás egyéb iratait a védő is csak abban az esetben láthatja, ha ez a nyomozás érdekeit nem sérti. A védő a nyomozás során keletkezett iratokat megtekintheti akkor is, ha a nyomozati cselekménynél nem volt jelen, de a törvény szerint jelen lehetett volna. Az ügy iratait korlátozás nélkül, kizárólag a nyomozás befejezését követően tekintheti meg.

Szemben a nyomozati szakkal, a bírósági eljárásban a védő az iratokat - akárcsak a vádlott - korlátlanul tanulmányozhatja.

3. A védő - a terhelt jogainak megfelelően - az eljárás minden szakaszában indítványokat és észrevételeket tehet, a hatóságtól felvilágosítást kérhet és a tárgyaláson a kihallgatottakhoz kérdést intézhet, illetve felszólalhat. A védő indítványát szóban és írásban is megteheti. Általában szükség van arra, hogy indítványának ténybeli alapját megjelölje, mivel ennek hiányában a hatóság nincs abban a helyzetben, hogy az előterjesztett indítvány alaposságát elbírálhassa.

Az egyes eljárási cselekményekkel kapcsolatos kifogásait a védő észrevételében teszi meg. Az észrevétel vonatkozhat akár az egyes eljárási cselekményekre, akár az eljárás egész anyagára.

A hatóság intézkedésével szembeni esetleges kifogások, jogorvoslat bejelentésével sérelmezhetők.

A védő a büntetőeljárás kontradiktórius jellegéből következően a tárgyaláson kihallgatott személyekhez kérdéseket intézhet. Ily módon tisztázhatja a vallomásokban, vagy a szakértői véleményben tapasztalt esetleges ellentmondásokat, hiányosságokat.

Kizárólag a terheltet illeti meg - és ily módon a védő e jogot nem gyakorolhatja - az a lehetőség, hogy lemondjon a tárgyalásról. (XXV. Fejezet) Ekkor a védőnek csak arra van lehetősége, hogy a vádlotti nyilatkozat megtétele előtt a védencével tanácskozzon.

További korlátot jelent a védő önálló joggyakorlása szempontjából, hogy bár a védőnek is önálló jogorvoslati joga van, de azt nem vonhatja vissza a terhelt hozzájárulása nélkül. Ugyanilyen korlátot jelent az is, hogy jogerős döntéssel szemben rendkívüli perorvoslatot kizárólag a terhelt hozzájárulásával kezdeményezhet.

A sértett

51. § (1) Sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.

(2) A sértett jogosult arra, hogy

a) - ha e törvény másképp nem rendelkezik - az eljárási cselekményeknél jelen legyen, az eljárás őt érintő irataiba betekintsen,

b) az eljárás bármely szakaszában indítványokat és észrevételeket tegyen,

c) a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon,

d) e törvényben meghatározott esetekben jogorvoslattal éljen.

(3) Ha a sértett akár a büntetőeljárás megindítása előtt, akár azt követően meghalt, helyébe egyenesági rokona, házastársa, élettársa vagy törvényes képviselője léphet, és gyakorolhatja a (2) bekezdésben meghatározott jogokat. Ha a sértett olyan egyházi személy volt, aki azon egyház szabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend vagy fogadalom okából házasságot nem köthetett, halála után - hozzátartozó (örökös) hiányában - az egyenesági rokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját.

Az 51. § (1) bekezdése értelmében sértett az, akinek jogát, vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette, vagy veszélyeztette. Ennek eldöntése mindig a konkrét tényállás megállapításától függ. A sértett egyaránt lehet természetes, illetve jogi személy. Abban az esetben, ha a sértett nem természetes személy, akkor jogait képviselője útján gyakorolhatja.

A büntetőeljárásban a sértett lehet feljelentő, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél, de kihallgathatják tanúként is. A sértettet megillető jogok a magánfélre, a magánvádlóra és a pótmagánvádlóra is vonatkoznak, tekintettel arra, hogy mindhárman sértettek. Az 51. § (2) bekezdése alapján, a sértett az eljárásjogi helyzetéből következően --miután a büntetőeljárás mikénti kimeneteléhez érdeke fűződik - közreműködik a maga módján az eljáró hatóságoknál, segít a sérelmére elkövetett bűncselekmény felderítésében, valamint e cselekmény elkövetőjének a felelősségre vonásában. Ennek érdekében a sértett jogosult arra, hogy - ha e törvény másként nem rendelkezik - az eljárási cselekményeknél jelen legyen. A sértett a nyomozás során a törvényben meghatározott esetekben, míg a bírósági eljárásban bármely eljárási cselekménynél jelen lehet.

A sértett jogosult arra is, hogy az eljárás őt érintő irataiba betekintsen, tekintettel arra is, hogy egyéb iratok megtekintése a terhelt, vagy mások érdekeit sérthetné.

A sértett az eljárás minden szakaszában indítványokat és észrevételeket tehet, joga van arra, hogy a bíróságtól, az ügyésztől és a nyomozó hatóságtól a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről felvilágosítást kapjon, valamint az e törvényben meghatározott esetekben jogorvoslattal éljen.

Fontos társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a sértett jogai, vagy jogos érdekei a büntetőeljárás során orvoslást nyerjenek. Ennek biztosítása érdekében az 51. § (3) bekezdése rendelkezik arról, hogy a sértett halála esetén egyenes ági rokona, házastársa, élettársa, vagy törvényes képviselője a helyébe léphet. Erre akkor van lehetőség, ha a sértett meghalt, függetlenül attól, hogy a halál a büntetőeljárás megindítása előtt, vagy azt követően következett be. Ezen törvényi szabályzás arra az esetre is kiterjed, amikor a sértett halálát maga a bűncselekmény okozza, valamint arra is, amikor a sértett a bűncselekménytől függetlenül, más okból halálozik el.

Ezen esetben a sértett helyébe lépő személy gyakorolhatja a sértettnek az 51. § (2) bekezdésében meghatározott jogait.

Rendelkezik a Be. 51. § (3) bekezdése arról is, hogy ha a sértett olyan egyházi személy volt, aki azon egyház szabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend, vagy fogadalom okából házasságot nem köthetett, halála után - hozzátartozó (örökös) hiányában - az egyenes ági rokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját. E kérdéshez lásd a Be. 43. § (6) bekezdéséhez fűzött magyarázatot.

A magánvádló

52. § (1) Ha e törvény másképp nem rendelkezik, könnyű testi sértés, magántitok megsértése, levéltitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés és kegyeletsértés esetén a vádat mint magánvádló a sértett képviseli, feltéve, hogy az elkövető magánindítványra büntethető.

(2) A magánvádló halála esetén helyébe harminc napon belül a hozzátartozója léphet.

(3) Kölcsönösen elkövetett könnyű testi sértés, rágalmazás és becsületsértés miatt az egyik fél feljelentésére megindított eljárásban - a cselekmények személyi és szoros tárgyi összefüggése esetén - e törvény rendelkezései szerint magánindítványt előterjesztő másik fél viszonvádlóként jár el. Ahol e törvény a magánvádlóról rendelkezik, ezen a viszonvádlót is érteni kell.

(4) A becsületsértés és a rágalmazás közvádra üldözendő, ha hivatalos személy sérelmére hivatalos eljárása alatt, illetve hatóság sérelmére hivatali működésével összefüggésben követik el.

1. Meghatározott bűncselekményeknél a törvény az eljárás megindítását a sértett nyilatkozatától, magánindítványától teszi függővé és ezzel egyben a vád képviseletét a sértettre bízza. A magánindítvány a sértettnek, valamint az arra feljogosított személyeknek, hatóságoknak azon nyilatkozata, amelyben az elkövető büntetőjogi felelősségre vonását kívánják. A magánvád pedig azt jelenti, hogy a büntetőeljárásban a vádat a sértett, mint magánvádló képviseli. A magánvádra üldözendő bűncselekmények kizárólag magánindítványra büntethetők a (4) bekezdésben rögzített kivételekkel. Ilyen bűncselekményeknek számítanak az 52. § (1) bekezdése értelmében - ha e törvény másként nem rendelkezik - a könnyű testi sértés, a magántitok megsértése, a levéltitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés és kegyeletsértés azokban az esetekben, ha az elkövető magánindítványra büntethető.

Magánvádlóként jár el a sértett, akit ilyenkor a vádképviselettel járó jogok megilletnek. A magánvádlót a vádképviselet vonatkozásában gyakorlatilag az ügyésszel azonos jogok illetik meg. Így a bíróság ítélete ellen fellebbezhet, felülvizsgálati indítványt nyújthat be, a tárgyalás mellőzésével hozott pénzbüntetést kiszabó végzés esetén tárgyalás tartását kérheti.

Ha az ügyben több sértett is van, a megegyezésüktől függ, hogy melyikük jár el magánvádlóként. Amennyiben ilyen megegyezésre nem tudnak jutni, akkor a magánvádló személyét a bíróság jelöli ki, a további sértettek, a sértett jogaival rendelkeznek.

A magánvádló a vádat az első fokú bíróság előtti eljárásban indokolás nélkül elejtheti. Hallgatólagos vádelejtésre kerül sor azáltal, hogy a magánvádló a személyes meghallgatáson, vagy a tárgyaláson - annak ellenére, hogy elmaradását kellően nem menti ki - nem jelenik meg. A másodfokú bíróság szintén megszünteti az eljárást, ha a magánvádló ilyen jellegű indítványt terjeszt elő.

2. A magánvádló az ügyészi jogosultságokat ugyancsak megkötés nélkül gyakorolhatja. A bírósági eljárás során az eljárási cselekményeknél jelen lehet, az iratokat megtekintheti, indítványokat, észrevételeket tehet és kérdéseket intézhet a kihallgatott személyekhez.

Az ügyész az eljárás bármely szakaszában átveheti a magánvádlótól a vád képviseletét. Ettől kezdve a magánvádló sértetti helyzetbe kerül. Abban az esetben, ha az ügyész a vád képviseletétől utóbb mégis eláll, a vádat ismét a magánvádló veszi át. A Legfelsőbb Bíróság BK. 29. számú állásfoglalása szerint, ha az ügyész a magánvádlótól a vád képviseletét átvette, az ügyész közreműködésével folytatott eljárásban ún. viszonvád emelésének helye van.

A Be. 52. § (2) bekezdése értelmében a magánvádló halála esetén a hozzátartozója 30 napon belül a helyébe léphet. Ilyenkor azonban az eljárás folytatása végett előterjesztett nyilatkozat megtételére a hozzátartozókat nem kell felhívni. (BH1991. 384.) Abban az esetben, ha a hozzátartozó a törvényes határidőn belül a magánvádló helyébe lép, ezt követően a vád képviseletét már saját jogán gyakorolja. Akkor, ha a 30 napos törvényes határidőn belül egyik hozzátartozó sem lép a magánvádló helyébe, úgy ezt vádelejtésnek kell tekinteni. A magánvádas eljárásban az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésének és a büntetőeljárás megszüntetésének van helye a másodfokú eljárásban, ha a magánvádló, a fellebbezési eljárás során meghal és a hozzátartozója nem lép a helyébe. (BH1992. 450.)

Kölcsönösen elkövetett könnyű testi sértés, rágalmazás, vagy becsületsértés esetén az egyik fél feljelentésére megindított eljárásban - a cselekmények személyi és szoros tárgyi összefüggése esetén - e törvény rendelkezései szerint magánindítványt előterjesztő másik fél viszonvádlóként jár el. A szoros tárgyi összefüggés elsősorban azt jelenti, hogy térben, helyben és időben egybeesik, összefügg a két fél által egymás sérelmére elkövetett bűncselekmény.

Ahol e törvény a magánvádlóról rendelkezik, ezen a viszonvádlót is érteni kell. Amennyiben a magánvádló a vádat elejti, úgy a viszonvád alapján folyó eljárást is meg kell szüntetni.

4. A Be. 52. § (4) bekezdése értelmében a becsületsértés és rágalmazás közvádra üldözendő, ha hivatalos személy sérelmére, hivatalos eljárás alatt, illetve hatóság sérelmére, hivatali működésével összefüggésben követik el.

1994. június 24-ig a Btk. 232. §-a rendelkezett a hatóság, vagy hivatalos személy megsértésének a bűntettéről. Ekkor az Alkotmánybíróság az 36/1994. (VI. 24.) AB határozatával e Büntető törvénykönyvi rendelkezést alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette. Kimondta azonban azt is, hogy nem ellentétes az Alkotmánnyal a hatóság, vagy a hivatalos személy becsületének, vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme. A Btk. 232. §-ának megsemmisítésével a hatóság és a hivatalos személyek becsületének védelmét a Btk. 179. és 180. §-ai vették át. Ennek megfelelően a hatóságok, illetve ezek tagjai sérelmére, hivatalos eljárásuk alatt elkövetett rágalmazás és becsületsértés miatt is, kizárólag magánvádas eljárás lefolytatására volt lehetőség.

Az Alkotmánybíróság határozata kifejtette azt is, hogy alkotmányosan nem kifogásolható a hivatalos személyek és a nem hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények elbírálásának különbözősége, azaz ilyen esetben a büntetőeljárás közvádas formájának fenntartása. Az 52. § (4) bekezdése ennek megfelelően biztosítja - az ott meghatározott cselekmények elkövetése esetén, - közvádra üldözendő mivoltával az ilyen cselekmények büntetőjogi következményeinek megvalósulási lehetőségét.

A pótmagánvádló

53. § (1) A sértett az e törvényben meghatározott esetekben pótmagánvádlóként léphet fel, ha

a) az ügyész vagy a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette,

b) az ügyész a vádemelést részben mellőzte,

c) az ügyész a vádat elejtette.

(2) A pótmagánvádló halála esetén helyébe - harminc napon belül - egyenesági rokona, házastársa, élettársa vagy törvényes képviselője léphet.

A Büntetőeljárási törvény egyik új konstrukciója a pótmagánvádlási intézmény megalkotása, amely felélesztette a korábbi jogalkotásokban már ismert eljárásjogi alanyt.

Ha a büntetőeljárás megindításának alapjául szolgáló feljelentést a sértett tette, a sértett a feljelentést elutasító határozat ellen panasszal élhet. Ugyancsak panasszal élhet a sértett akkor, ha a nyomozás megszüntetésére kerül sor. E törvényi szabályozással kapcsolatosan rendelkezik úgy a Be. 53. § (1) bekezdésének a) pontja, hogy a sértett az e törvényben meghatározott esetekben pótmagánvádlóként léphet fel, ha az ügyész, vagy a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette. Erre azokban az esetekben kerülhet sor, amikor a feljelentést azért utasították el, mert a cselekmény nem bűncselekmény, a bűncselekmény gyanúja hiányzik, illetve büntethetőséget kizáró ok állapítható meg. Továbbá akkor is, ha a nyomozást azért szüntették meg, mert a cselekmény nem bűncselekmény, a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése és az eljárás folytatásától sem várható eredmény, ha nem a gyanúsított követte el a bűncselekményt, illetve ha a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el, ha büntethetőséget kizáró ok állapítható meg - kivéve, ha kényszergyógykezelés elrendelése látszik szükségesnek - valamint a törvényben meghatározott egyéb büntethetőséget megszüntető ok miatt.

A sértett ezekben az esetekben akkor léphet fel pótmagánvádlóként, ha a felettes ügyész a sértettnek a feljelentést elutasító, vagy a nyomozást megszüntető határozat elleni panaszát elutasította. Ha a sértett pótmagánvádlóként kíván fellépni, akkor ügyvédje után - tekintettel arra, hogy a pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező - az ügyészségnél vádindítványt nyújt be, melyet az továbbít a bírósághoz. A vádindítvány elfogadásáról, vagy elutasításáról a bíróság dönt.

Ha a pótmagánvád emelésére többen jogosultak, a megegyezésüktől függ, hogy melyikük jár el. Ha közöttük megállapodás nem jött létre, a bíróság jelöli ki közülük a pótmagánvádlót.

Miután a pótmagánvádlóként történő fellépés bevezetésének indoka a sértett igényérvényesítési jogának szélesítése akkor, ha a hatóság döntése alapján a sértett el lenne zárva attól, hogy a sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt a bíróság eljárást folytasson le, ennek az elvnek az alapján rendelkezik úgy a Be. 53. § (1) bekezdés b) pontja, hogy a sértett pótmagánvádlóként felléphet abban az esetben is, ha az ügyész a vádemelést részben mellőzte.

Ugyanezen elvnek megfelelően a Be. 53. § (1) bekezdés c) pontja lehetőséget biztosít a sértettnek - az e törvényben meghatározott esetekben - pótmagánvádlókénti fellépésre akkor, ha az ügyész a vádat elejtette.

Ha a pótmagánvád emelésére többen jogosultak, a megegyezésüktől függ, hogy melyikük jár el. Ha közöttük megállapodás nem jött létre, a bíróság jelöli ki közülük a pótmagánvádlót.

Az 53. § (2) bekezdése értelmében a pótmagánvádló halála esetén egyenes ági rokona, házastársa, élettársa, vagy törvényes képviselője 30 napon belül a helyébe léphet. Erre abban az esetben kerülhet sor, ha a sértett az eljárás során már fellépett, mint pótmagánvádló, és halála csak ez után áll be. Abban az esetben, ha a sértett pótmagánvádlói fellépését megelőzően hal meg, úgy a Be. 51. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezések alkalmazására kell, hogy sor kerüljön.

A pótmagánvádló az ügyész jogait gyakorolja amennyiben ez alól a törvény nem állapít meg kivételt. Ilyen kivétel pl., hogy a szülői felügyeleti jog megszűnését nem indítványozhatja [Be. 236. §], a másodfokú határozat ellen felülvizsgálati indítványt csak akkor nyújthat be, ha a vádlottat felmentették, vagy vele szemben az eljárást megszüntették [Be. 408. § I/b. pont], perújítási indítványt csak a felmentett vádlott bűnösségének a megállapítása végett terjeszthet elő. [Be. 395. § (1) bek. b) pont.]

A pótmagánvádló jogainak és kötelezettségeinek szabályozásával kapcsolatosan lásd a Be. 199. §-hoz, a 229-233. §-hoz, a 236. §-hoz, valamint a 343-344. §-hoz fűzött magyarázatokat is.

A magánfél

54. § (1) Magánfél az a sértett, aki a büntetőeljárásban polgári jogi igényt érvényesít.

(2) A magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt érvényesítheti, amely a vád tárgyává tett cselekmény következtében keletkezett.

(3) A polgári jogi igény egyéb törvényes úton való érvényesítését nem zárja ki, hogy a sértett magánfélként nem lépett fel.

(4) A polgári jogi igényt - a Polgári perrendtartásban meghatározott feltételek esetén - az ügyész is érvényesítheti.

(5) Az állami adóhatóság hatáskörébe tartozó adóval vagy költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt az állam nevében a polgári jogi igény előterjesztésére az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal jogosult.

(6) Ha a sértett meghalt, az örököse léphet fel magánfélként, az 51. §-ban szabályozott jogok azonban csak a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatban illetik meg.

(7) Ha a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésről e törvény nem rendelkezik, a polgári eljárás szabályait kell alkalmazni, feltéve, hogy azok e törvénnyel, illetőleg a büntetőeljárás jellegével nem ellentétesek. A terhelt a magánféllel szemben követelést nem érvényesíthet, beszámítási kifogással nem élhet.

(8) A polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása ellen nincs helye fellebbezésnek. A bíróság az ítéletnek a polgári jogi igényre vonatkozó részét nem nyilváníthatja előzetesen végrehajthatónak. Az első fokú eljárásban bejelentett polgári jogi igényt a másodfokú eljárásban kiterjeszteni, illetve összegét felemelni nem lehet.

1. A büntetőeljárás célja a büntetőjogi felelősség eldöntése. Annak elérése, hogy a bűncselekménnyel okozott kár minél gyorsabban megtérüljön, valamint az, hogy a bíróság ne kényszerüljön két eljárás lefolytatására olyan kérdésben, amely már a büntetőeljárásban is elintézhető, célszerűségi szempontból indokolt. Ezt a célt szolgálja a sértett polgári jogi igényének a büntetőeljárás során történő előterjesztése. Ebben a minőségében a sértett, magánfél. Éppen ezért a büntetőbíróság az előterjesztett polgári jogi igényről érdemben dönt, kivéve, ha az igény elbírálása a büntetőeljárás befejezését jelentősen késleltetné. Ha ezzel kapcsolatos kérdések tisztázása a büntetőeljárás befejezését késleltetné, az igény egyéb törvényes útra utasításának van helye. (BH1985. 139.)

A büntetőbíróságnak a polgári jogi igényt érdemben eldöntő határozata anyagi jogerő hatással rendelkezik. A magánfél nem élhet fellebbezéssel a polgári jogi igényét részben a törvény egyéb útjára utasító határozat ellen akkor sem, ha a bíróság azért rendelkezett így, mert az összegszerűséget részben nem tisztázhatta, egyébként azonban a jogalap kérdését eldöntötte. (BK. 51. számú állásfoglalás) Ide kapcsolódik a Legfelsőbb Bíróság BK. 33. számú állásfoglalása is, amely kimondja, hogy a tartás elmulasztása miatt indított büntetőeljárás során erre irányuló kérelem esetén sem kötelezheti a büntetőbíróság a terheltet a tartásdíj fizetésére és nem ítélheti meg ezt visszamenően sem.

Abban az esetben, ha a sértett polgári jogi igényének érvényesítési jogával nem él az adhéziós eljárásban, illetőleg a polgári jogi igényt a büntetőeljárás során az ügyész sem érvényesítette, a sértett ezen igényét polgári bíróság előtt jogosult érvényesíteni.

Polgári jogi igényt a sértett esetleges halála esetén az örököse, illetve az ügyész érvényesíthet. A sértett csak akkor válik magánféllé, ha igényét önállóan terjeszti elő. (BH1980. 78.)

Ha a kártérítés iránti kérelmet a sértett hozzátartozója terjeszti elő, de a bíróság felhívása ellenére meghatalmazást nem csatol, érvényes polgári jogi igény hiányában, kártérítés megfizetésére kötelezésnek nincs helye. (BH1979. 11.)

Polgári jogi igényt kizárólag a terhelttel szemben lehet érvényesíteni. Büntetőeljárás során a magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt érvényesítheti, amely a bűncselekmény, vagy a bíróság által elbírált szabálysértés folytán keletkezett. A büntetőeljárásban tehát kötbér nem érvényesíthető. (BH1990. 328.)

Az Állami Biztosító, mint engedményes, nem a büntetőeljárásban, hanem csupán a polgári perben érvényesítheti a sértett vállalatról átszállt követelését. Ilyen esetben a büntetőügyben eljáró bíróságnak a polgári jogi igényt el kell utasítania. (BH1985. 138.) Magánmunkáltató alkalmazottja által elkövetett szándékos bűncselekmény esetén a polgári jogi igény a büntetőeljárás során ugyancsak nem érvényesíthető. (BH1983. 59.)

Ha a bíróság a bűncselekménnyel tárgyi összefüggésben álló szabálysértés miatt az eljárást megszünteti, mert annak az elbírált bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége, a szabálysértéssel kapcsolatos polgári jogi igény érdemi elbírálásának helye lehet. (BH1980. 464.)

A felmentő ítélet meghozatala esetén a kár megtérítésére előterjesztett polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasítás helyett el kell utasítani, mely azonban nem zárja ki azt, hogy a magánfél más jogcímen, más ténybeli alapból származó, de nem a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett igényt érvényesíthessen polgári bíróság előtt. (BH1998. 217.)

A büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény tekintetében az állam javára marasztalásnak - a Ptk. 237. §-a, illetve 361. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazásának - nincsen helye. Amennyiben a Be. 54. §-a alapján érvényesített polgári jogi igény tekintetében az állam javára marasztalás lehetősége felmerült, a büntetőbíróság az említett igény tekintetében az érdemi döntést mellőzi és az igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja. (BK. 49. számú állásfoglalás)

2. A polgári jogi igényről a büntetőbíróság kizárólag kérelemre határoz. Ezért ezen igény érvényesítésének feltétele az, hogy a sértett az igényét bejelentse, illetve az, hogy igénye még nem évült el. A bűncselekménnyel okozott kárért való felelősség elévülése a bűncselekmény elévüléséhez igazodik. A vádlott polgári jogi igényével kapcsolatban kamat fizetésére csak akkor kötelezhető, ha a magánfél erre vonatkozóan is előterjesztett igényt.

A sértettek részéről előterjesztett polgári jogi igény, illetőleg a kamat megfizetésére irányuló igény hiányában a kártérítésre, illetőleg a kamat megfizetésére való kötelezés törvénysértő. (BH1993. 224., BH1985. 419.)

A polgári jogi igény előterjesztésének legkésőbbi időpontja a bíróságnak az ítélethozatal céljából tartandó tanácsülésre való visszavonulása. Az igényt szóban, vagy írásban kell előterjeszteni. Az első fokú eljárás során bejelentett polgári jogi igényt a magánfél, (illetve az ügyész) a másodfokú eljárásban ki nem terjesztheti, annak összegét fel nem emelheti. (BK. 52 számú állásfoglalás) A BK. 53. számú állásfoglalás rendelkezik arról, hogy a büntetőbíróság a határozatának a polgári jogi igényre vonatkozó részét a Pp. 231. §-a alapján előzetesen végrehajthatónak nem nyilváníthatja.

3. Az 1/1994. (I. 7.) AB határozat, illetve az ehhez kapcsolódó Polgári perrendtartás módosítása az ügyész korlátlan perindítási jogát megszüntette és kizárólag a törvényben meghatározott esetekre tartotta fenn. Az ügyész polgári jogi igény érvényesítésére vonatkozó jogosultságának a Pp.-vel való összhangba hozása érdekében rendelkezik úgy a Be. 54. § (4) bekezdése, hogy a polgári jogi igényt - a Polgári perrendtartásban meghatározott feltételek esetén - az ügyész is érvényesítheti, de ő is csak a határozathozatal céljából tartott tanácsülésig. Ha az ügyész a tárgyaláson indítványozza, hogy a bíróság az általa érvényesített polgári jogi igény tárgyában érdemben ne döntsön, hanem azt egyéb törvényes útra utasítsa, a bíróság a polgári jogi igény tárgyában nem határozhat. (BK. 50. számú állásfoglalás)

4. A Be. 54. § (5) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az állami adóhatóság hatáskörébe tartozó adóval, vagy költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt az állam nevében a polgári jogi igény előterjesztésére az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal jogosult.

5. A Be. 54. § (6) bekezdése rendelkezik arról, hogy ha a sértett meghalt, az örököse magánfélként léphet fel, a sértetti jogok azonban csak a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatosan illetik meg.

6. A Be. 54. § (7) bekezdése értelmében, amennyiben a törvény nem rendelkezik a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésről, úgy a polgári eljárásjogi szabályokat kell alkalmazni. Ennek előfeltétele, hogy a polgári eljárásjogi szabályok a Büntetőeljárási törvénnyel, illetve a büntetőeljárás jellegével ne legyenek ellentétesek. E törvényhely kimondja azt is, hogy a terhelt a magánféllel szemben követelést nem érvényesíthet, beszámítási kifogással nem élhet.

A büntetőeljárásban érvényesíteni kívánt polgári jogi igény jogalapja, és összegszerűsége kérdésében tehát a polgári jogi, és munkajogi szabályok irányadóak. A sértett kárigényének elbírálása a büntetőeljárás során azonban a büntetőeljárás céljának érvényesülését nem befolyásolhatja. Éppen ezért az adhéziós eljárásban az 54. § (7) bekezdése alapján a Pp. szabályait csak kisegítésként lehet alkalmazni, és csak akkor, ha azok nem ellentétesek a Büntetőeljárási törvény általános rendelkezéseivel.

A (7) bekezdés értelmében a magánfél és a terhelt nem köthet egyezséget, a bíróság egyezségkötést nem kísérelhet meg, egyezséget nem hagyhat jóvá. Ez a terhelt befolyásolására lenne esetlegesen alkalmas. Arra sincs lehetőség, hogy az ügyész, vagy a magánfél az első fokú eljárásban bejelentett polgári jogi igényt a fellebbezési eljárás során kiterjessze, annak összegét felemelje. A megítélt kártérítéssel kapcsolatos részletfizetési kérelem elbírálásánál is az adhéziós eljárás szabályai az irányadóak. (BH1977. 12.)

A magánfelet a büntetőeljárásban is a polgári eljárásra vonatkozó illeték és költség kötelezettségek terhelik. A büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény esetén is helye lehet "mérsékelt illeték" megfizetésre kötelezésnek, ha a terhelt a kártérítés jogalapja, és összegszerűsége tekintetében elismerő vallomást tesz. (BH1990. 250.)

Ugyanazon kedvezmények is megilletik, mintha igényét polgári perben érvényesítette volna, de a bűncselekménnyel kárt okozó személy - kereseti és jövedelmi viszonyaitól függetlenül - személyes költségmentességben nem részesíthető. (BH1982. 186.)

7. A Be. 324. § (1) bekezdés f) pontja rögzíti, hogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésre jogosult a magánfél, a polgári jogi igényt érdemben elbíráló rendelkezése ellen. Ezen rendelkezéssel összhangban mondja ki a Be. 54. § (8) bekezdése, hogy a polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása ellen nincs helye fellebbezésnek. E bekezdés rendelkezik arról is, hogy a bíróság abban az esetben, ha a polgári jogi igényt érdemben elbírálja, az ítéletnek a polgári jogi igényre vonatkozó részét nem nyilváníthatja előzetesen végrehajthatónak. Ennek az a magyarázata, hogy a büntetőeljárásban e jogalapot a másodfokú bírósági eljárásban hivatalból vizsgálni kell, mint a büntetőjogi főkérdést. Az egész büntetőeljárással, annak jellegével ellentétes eredményre vezetnek, ha a büntetőjogi felelősséghez kapcsolódó polgári jogi jogkövetkezményeket előzetesen végrehajthatónak lehetne nyilvánítani akkor, ha a büntetőjogi főkérdésben adott esetben fellebbezést jelentettek be.

Rendelkezik a Be. 54. § (8) bekezdése arról is, hogy az első fokú eljárásban bejelentett polgári jogi igényt a másodfokú eljárásban kiterjeszteni, illetve összegét felemelni nem lehet. Ezen rendelkezéstől függetlenül a jogosult a büntetőeljárás során megítélt összeget meghaladó polgári jogi követelését változatlanul érvényesítheti polgári peres úton.

Az egyéb érdekeltek

55. § (1) Az, akinek a jogára vagy a jogos érdekére a büntetőeljárásban hozott határozat közvetlen hatással lehet, az őt érintő körben indítványokat és észrevételeket tehet, a határozat reá vonatkozó rendelkezése ellen jogorvoslattal élhet, és a tárgyaláson megjelenhet.

(2) Ha az eljárás olyan bűncselekmény miatt folyik, amellyel kapcsolatban elkobzásnak, illetőleg vagyonelkobzásnak van helye, annak az egyéb érdekeltnek a jogaira, aki az elkobozható, illetőleg az olyan dolog tulajdonosa, amelyre vagyonelkobzás rendelhető el, a sértett jogai [51. § (2) bek.] az irányadók.

(3) A (2) bekezdés esetében, ha a bíróság elkobzást, illetőleg vagyonelkobzást rendelt el, az egyéb érdekelt az ítélet jogerőre emelkedését követően a tulajdonjogi igényét egyéb törvényes úton érvényesítheti.

1. A terhelten és a sértetten kívül a büntetőeljárásban hozott határozat másra is kihathat. Ezek között azok, akiknek a jogát, vagy jogos érdekét a határozat közvetlenül érinti, az egyéb érdekelt minőségében vesz részt az eljárásban. A legtipikusabb az az eset, amikor valamely dolgot lefoglaltak, ami nem az elkövető tulajdona és annak elkobzásáról kell határozni.

A Be. 55. § (1) bek. értelmében az egyéb érdekeltek a tárgyaláson megjelenhetnek, az őket érintő körben indítványokat és észrevételeket tehetnek, valamint a határozat rájuk vonatkozó rendelkezése ellen jogorvoslattal élhetnek. Jogaik korlátozottabbak, mint a sértetteké, hiszen a kihallgatottakhoz kérdést nem intézhetnek, a tárgyaláson nem szólalhatnak fel, perbeszédet nem mondhatnak.

Annak érdekében, hogy az egyéb érdekeltek jogaikat gyakorolhassák, a tárgyalás határnapjáról értesíteni kell őket, illetve a reájuk vonatkozó rendelkezéseket is tartalmazó határozatokat velük is közölni kell. Tárgyi eljárás során hozott végzést az ügy valamennyi érdekeltje részére kézbesíteni kell, ennek hiányában nem kerülhet sor annak megállapítására, hogy a határozat jogerős. (BH1988. 24.)

Abban az esetben, ha az egyéb érdekeltnek meghatalmazottja van, a részére szóló iratot ezen meghatalmazottnak kell kézbesíteni. Ha az érdekelt ismeretlen, vagy ismeretlen helyen tartózkodik, illetőleg ismert ugyan a külföldi tartózkodási helye, de a bírósági határozat kézbesítésére nincs mód, az érdekelt részére képviselőt kell kirendelni, és a határozatot részére kell kézbesíteni. A képviselő jogorvoslati jogát az érdekelt nevében gyakorolhatja. (BH1982. 362.)

2. A Btk. rendelkezései alapján akkor, ha a tulajdonos nem tudott előzetesen a bűncselekmény elkövetéséről, elkobozható az olyan dolog is, amely nem az elkövető tulajdonát képezi. Ezen rendelkezésnek az az alapja, hogy a dolog tulajdonosa nem elkövetője a bűncselekménynek, és terheltként a büntetőeljárásban nem szerepel. Az ilyen tulajdonos a büntetőeljárás rendelkezései alapján, mint egyéb érdekelt vehet részt az eljárásban.

Abban az esetben, ha az eljárás olyan bűncselekmény miatt folyik, amellyel kapcsolatban elkobzásnak, vagy vagyonelkobzásnak van helye, a Be. 55. § (2) bekezdése szerint annak az egyéb érdekeltnek a jogaira, aki az elkobozható, illetőleg az olyan dolog tulajdonosa, amelyre vagyonelkobzás rendelhető el, a sértett jogai [Be. 51. § (2) bek.] az irányadóak. Ennek az a magyarázata, hogy az egyéb érdekeltnek a büntetőeljárás mikénti kimeneteléhez érdeke fűződik. Éppen ezért az eljáró hatóságoknál közreműködhet, a nyomozás során a törvényben meghatározott esetekben, illetve a bírósági eljárás bármely eljárási cselekményénél jelen lehet. A sértetthez hasonlóan az eljárás minden szakaszában indítványokat és észrevételeket tehet, a hatóságtól a büntetőeljárás során őt megillető jogaira, illetőleg az őt terhelő kötelezettségeire nézve felvilágosítást kérhet, a bírósági tárgyaláson kérdés feltételének indítványozására van lehetősége, illetve a perbeszéd során fel is szólalhat.

Az egyéb érdekelt a nyomozás befejezését követően az őt érintő iratokat - figyelemmel arra, hogy ezt meghaladó iratok megtekintése mások érdekeit sérthetné - megtekintheti.

3. A Be. 55. § (3) bekezdése az egyéb érdekelt részére - a (2) bekezdés esetében, ha a bíróság elkobzást, illetőleg vagyonelkobzást rendelt el - biztosítja azt a jogot, hogy az ítélet jogerőre emelkedését követően a tulajdonjogi igényét egyéb törvényes úton érvényesíthesse.

Az elkobzás alá eső dolgokat a Btk. 77. § határozza meg. Ennek értelmében el kell kobozni azt a dolgot,

- amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak, vagy arra szántak,

- amelynek birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti, vagy jogszabályba ütközik,

- amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre,

- amelyre a bűncselekményt elkövették,

- el kell kobozni azt a sajtóterméket, amelyben a bűncselekmény megvalósul,

- az elkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor, kóros elmeállapot, vagy a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka miatt nem büntethető.

A vagyonelkobzás lehetőségeit a Btk. 77/B. §-a határozza meg. Ennek értelmében vagyonelkobzást kell elrendelni arra

- a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során, vagy azzal összefüggésben szerzett,

- a vagyonra, amelyet az elkövető bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett,

- a vagyonra, amely a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során, vagy azzal összefüggésben szerzett vagyon helyébe lépett,

- a vagyonra, amelyet a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges, vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása végett szolgáltattak, vagy arra szántak,

- vagyonelkobzást el kell rendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során, vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is, amellyel más gazdagodott. Ha a gazdálkodó szervezet gazdagodott ilyen vagyonnal, a vagyonelkobzást vele szemben kell elrendelni.

- az elkövető vagy a gazdagodott személy meghalt, illetőleg a gazdálkodó szervezet átalakult, a vagyonelkobzást a jogutóddal szemben kell elrendelni arra a vagyonra, amelyre a jogutódlás történt.

E jogszabályhelyek a fentiekben meghatározott dolgok elkobzásának elrendelése, illetve a vagyonelkobzás elrendelése esetére megnyitja a lehetőséget az egyéb érdekelt számára a tulajdonjogi igényének polgári peres úton történő érvényesítéséhez.

A képviselők

56. § (1) A sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt - ha e törvény nem ír elő személyes közreműködési kötelezettséget - a jogait a képviselője útján is gyakorolhatja. Képviselőként meghatalmazás alapján ügyvéd vagy a nagykorú hozzátartozó járhat el.

(2) Ha a sértett, a magánvádló vagy az egyéb érdekelt cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, a képviseletét a törvényes képviselője látja el, érdekellentét esetén a Polgári Törvénykönyv rendelkezései az irányadók. Az e törvényben meghatározott esetben a képviseletre eseti gondnok is jogosult.

(3) Állami szervet és gazdálkodó szervezetet a képviseletre feljogosított dolgozója, illetőleg az ügyintézésre jogosult tagja vagy alkalmazottja is képviselhet.

(4) A pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező, kivéve, ha a természetes személy pótmagánvádló jogi szakvizsgával rendelkezik.

(5) A magánfél képviseletére a polgári eljárásjog szabályai az irányadók.

(6) Nem lehet képviselő az, aki közügyektől eltiltás hatálya alatt áll. A nem ügyvéd nagykorú hozzátartozó a meghatalmazásához hatósági erkölcsi bizonyítványt csatol be.

1. A Be. 56. § (1) bekezdése értelmében a sértett, a magánvádló, és az egyéb érdekelt a jogait a képviselő útján is gyakorolhatja. Erre csak akkor nyílik lehetőség, ha a Büntetőeljárási törvény nem ír elő személyes közreműködési kötelezettséget. Ezen személyek képviselőjeként meghatalmazás alapján kizárólag ügyvéd, vagy a nagykorú hozzátartozó járhat el.

Mindennek megfelelően a sértettek indítványaikat, észrevételeiket nem kötelesek személyesen előterjeszteni, illetve az egyes eljárási cselekményeknél képviselőik is eljárhat helyettük. A képviselő jogait és kötelességeit a képviselt jogi helyzete határozza meg. Ez azt jelenti, hogy a sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt képviselője mindazon jogokkal rendelkezik a büntetőeljárás során, mint az általa képviselt személyek. Így jelen lehetnek egyes nyomozási cselekményeknél, a bírósági tárgyaláson, iratokat a nyomozást követően megtekinthetnek, indítványokat, észrevételeket tehetnek, felvilágosítást kérhetnek, kérdés feltevését indítványozhatják és felszólalhatnak.

A magánvádló jogi képviselője a magánvádló nevében jogosult a fellebbezés bejelentésére, melynek határideje a határozat átvételekor kezdődik akkor is, ha a jogi képviselő azt - a bíróság mulasztása miatt - a magánvádlótól nem vette át. (BH1992. 303.)

A sértett, valamint az elhunyt sértett örököseként fellépő magánfél jogosult az iratok tanulmányozására, ők ezeket a jogaikat meghatalmazott képviselőjük útján is gyakorolhatják, ezért az erre irányuló kérelem elutasításának nincs törvényes alapja. (BH2001. 416.)

A magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása miatt igazolásnak akkor sincs helye, ha a magánindítványt a jogosult nagykorú hozzátartozója terjesztette elő, de a meghatalmazást a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló, illetve a bíróság felhívásában megjelölt határidőn belül nem csatolja. (BH1999. 352.)

A képviselő által végzett eljárási cselekmények során a képviselt számára jogok és kötelezettségek keletkezhetnek. A képviselőnek valamely eljárási cselekmény során történő mulasztása a képviseltre is kihat.

2. A Be. 56. § (2) bekezdése értelmében, ha a sértett, a magánvádló, vagy az egyéb érdekelt cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes, a képviseletét a törvényes képviselője látja el, érdekellentét esetén a Polgári törvénykönyv rendelkezései az irányadóak. Az e törvényben meghatározott esetben a képviseletre eseti gondnok is jogosult.

Az 1952. évi IV. törvény 70. § értelmében a fiatalkorú szülői felügyelet, vagy gyámság alatt áll. Ennek megfelelően a törvényes képviseletét a szülő, illetve a gyám látja el. Ezen törvény 72. §-a eligazítást ad arra vonatkozóan, hogy melyik szülő gyakorolhatja a szülői felügyeleti, és következésképpen ennek megfelelően a törvényes képviseleti jogokat. A Be. 451. § értemében a törvényes képviselő az ügy iratait a nyomozás befejezése után megtekintheti. A nyomozás során is megtekintheti az olyan eljárási cselekményekről készült iratokat, amelyeknél jelen lehetett. Egyébként a törvényes képviselő jelenléti, észrevételezési, felvilágosítás kérési, indítványtételi, valamint jogorvoslati jogára a védő jogai irányadóak.

Az 1952. évi IV. törvény 87. § értelmében a szülő nem képviselheti a gyermekét olyan ügyben, amelyben ő maga, vagy házastársa, egyenes ági rokona, avagy az ő törvényes képviselete alatt álló más személy a gyermekkel szemben ellenérdekű félként szerepel. A gyámhatóság egyes vagyoni ügyekre, vagy az ügyeknek meghatározott csoportjára nézve a szülőtől a törvényes képviselet jogát megvonhatja, ha attól lehet tartani, hogy a szülő a képviseletet nem a gyermek érdekeinek megfelelően gyakorolná.

A Be. 452. § értelmében a gyámhatóság - a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság megkeresésére - eseti gondnokot rendel ki, ha a törvényes képviselő a bűncselekményt a fiatalkorúval együtt követte el, illetőleg az érdekei a fiatalkorú érdekeivel egyébként ellentétesek, akkor is, ha a törvényes képviselő a jogainak gyakorlásában akadályozva van, valamint abban az esetben is, ha a fiatalkorúnak nincs törvényes képviselője, vagy nem állapítható meg, hogy ki a törvényes képviselője. Abban az esetben, ha a törvényes képviselő a bűncselekményt a fiatalkorúval együtt követte el, illetve az érdekei a fiatalkorú érdekeivel egyébként ellentétesek, a bíróság az eseti gondnokkirendeléséig a törvényes képviselőt kizárhatja az eljárásból. Ezen jogosultság a vádirat benyújtásáig az ügyészt illeti meg. Az eseti gondnok az eljárásban törvényes képviselőként jár el.

3. A Be. 56. § (3) bekezdése értelmében az állami szervet és gazdálkodó szervezetet a képviseletre feljogosított dolgozója, illetőleg az ügyintézésre jogosult tagja, vagy alkalmazottja is képviselheti.

Állami vállalatot az igazgató képviseli, költségvetési szervek képviseletét pedig a szerv vezetője látja el. Mindezen személyek e jogkörüket az adott szerv valamely dolgozójára is átruházhatják.

Az államot a pénzügyminiszter képviseli, azonban e jogát más állami szervre is átruházhatja.

4. A Be. 56. § (4) bekezdése kötelező erővel írja elő a pótmagánvádló ügyvédi képviseletét, annak szükségességét. Kivételt ez alól mindössze az képez, ha a természetes személy pótmagánvádló jogi szakvizsgával rendelkezik.

5. A Be. 56. § (5) bekezdése rendelkezik arról, hogy a magánfél képviseletére a polgári eljárásjog szabályai az irányadóak.

A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 66. § kimondja, hogy amennyiben a törvény egyes perbeli cselekményekre másként nem rendelkezik, a fél helyett az általa, illetőleg törvényes képviselője által választott meghatalmazott is eljárhat. Több személy részére adott meghatalmazás esetében a felet a meghatalmazottak bármelyike képviselheti, egy-egy perbeli cselekménynél azonban csak egyikük járhat el, az ezzel ellentétes kikötés hatálytalan. A 67. § értelmében perben meghatalmazottként eljárhat a félnek a Pp. 13. § (2) bekezdésében megjelölt hozzátartozója, a fél pertársa, továbbá a pertársának törvényes képviselője, vagy meghatalmazottja, az ügyvéd és az ügyvédi iroda. A 69. § értelmében a meghatalmazást írásba kell foglalni, vagy jegyzőkönyvbe kell mondani. A meghatalmazás akár a per vitelére, akár egyes perbeli cselekményekre szólhat. A meghatalmazás korlátozása csak annyiban hatályos, amennyiben az magából a meghatalmazásból kitűnik.

6. A Be. 56. § (6) bekezdése rögzíti, hogy nem lehet képviselő az, aki közügyektől eltiltás hatálya alatt áll. Rögzíti azt is, hogy a nagykorú hozzátartozó a meghatalmazásához - amennyiben nem ügyvéd - hatósági erkölcsi bizonyítványt is be kell csatoljon. Ez a rendelkezés a nem ügyvéd képviselőre vonatkozik, hiszen a közügyektől eltiltott ügyvédekre e körben az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény rendelkezései irányadóak.

A közügyektől eltiltott személy képviseleti joga a büntetőítélet jogerőre emelkedésével szűnik meg, azonban az eltiltás tartamának lejárta után újabb meghatalmazás alapján újból elláthatja a képviseletet.

57. § (1) Ügyvédnek meghatalmazást a sértett - halála esetén az 51. § (3) bekezdésében meghatározottak -, a magánvádló, az egyéb érdekelt, illetőleg a felsoroltak nagykorú hozzátartozója, az 56. § (2) bekezdésében meghatározott esetekben a törvényes képviselő, illetőleg a gyámhatóság, az 56. § (3) bekezdése esetében az állami szerv vagy gazdálkodó szervezet képviseletre feljogosított tagja vagy alkalmazottja adhat. Nagykorú hozzátartozónak meghatalmazást a sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt személyesen adhat.

(2) A meghatalmazást írásba kell foglalni, és azt a képviselő első eljárási cselekménye előtt kell benyújtani. Ha a képviselő a meghatalmazás benyújtását elmulasztja, ennek pótlására egy alkalommal, legfeljebb nyolc napos határidő kitűzésével fel lehet hívni. Ez a határidő a magánindítvány határidejének lejártát követő időre is átnyúlhat.

(3) A jogai érvényesítésére bármely okból képtelen és képviselővel nem rendelkező sértett, magánvádló, magánfél vagy egyéb érdekelt képviseletére a bíróság pártfogó ügyvédet rendelhet ki, ha pedig az ügyész a Polgári perrendtartásban meghatározottak szerint perindításra jogosult, erre az ügyész figyelmét felhívhatja.

A Be. 57. §-a a képviselő meghatalmazásának szabályait részletesen meghatározza. Ennek megfelelően az (1) bekezdés rögzíti, hogy az ügyvédnek meghatalmazást a sértett - halála esetén annak egyenes ági rokona, házastársa, élettársa, vagy törvényes képviselője - a magánvádló, az egyéb érdekelt, illetőleg a felsoroltak nagykorú hozzátartozója adhat. Rögzíti az 57. § (1) bekezdése azt is, hogy a nagykorú hozzátartozónak meghatalmazást a sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt személyesen adhat.

A meghatalmazást az ügyvédnek abban az esetben, ha a sértett, a magánvádló, vagy az egyéb érdekelt cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes, a törvényes képviselő, illetőleg a gyámhatóság adhat. A Be. 56. § (3) bekezdése esetében az állami szerv, vagy gazdálkodó szervezet képviseletre feljogosított tagja, vagy alkalmazottja adhat meghatalmazást.

Az 57. § (2) bekezdése értelmében a meghatalmazást írásba kell foglalni és azt a képviselő első eljárási cselekménye előtt kell benyújtani. Ha a képviselő a meghatalmazás benyújtását elmulasztja, ennek pótlására egy alkalommal, legfeljebb nyolc napos határidő kitűzésével fel lehet hívni. Ez a határidő a magánindítvány határidejének lejártát követő időre is átnyúlhat.

A magánindítvány hiánya okából nincs helye a magánvádas eljárás megszüntetésének, ha a feljelentést a magánvádló hozzátartozója a meghatalmazás csatolása nélkül tette meg. Ilyen esetben a meghatalmazás - meghatározott határidőn belüli - pótlólagos csatolására kell a magánvádlót felhívni. (BH1991. 341.)

A Be. 57. § (3) bekezdése lehetővé teszi, hogy a jogai érvényesítésére bármely okból képtelen és képviselővel nem rendelkező sértett, magánvádló, magánfél, vagy egyéb érdekelt képviseletére a bíróság pártfogó ügyvédet rendelhessen ki. Abban az esetben, ha az ügyész a Polgári perrendtartásban meghatározottak szerint jogosult perindításra, erre a bíróság az ügyész figyelmét felhívhatja.

58. § (1) Ha a bűncselekménynek több sértettje van, maguk közül kijelölhetik a sértetti jogokat gyakorló természetes, illetőleg jogi személyt.

(2) Ha a pótmagánvád vagy a magánvád emelésére, illetőleg képviseletére többen jogosultak, a megegyezésüktől függ, hogy melyikük jár el. Ha erről megállapodás nem jött létre, a bíróság jelöli ki közülük a képviselőt.

(3) Az eljárásban a sértett képviselőjeként, ha pedig a bűncselekménynek több sértettje van, vagy egyének pontosan meg nem határozható, nagyobb létszámú csoportja tekintendő sértettnek, a sértettek képviselőjeként a közhasznú szervezetekről szóló törvény hatálya alá tartozó olyan közhasznú szervezet is eljárhat, amelyet sértettek vagy sértettek egyes csoportjainak érdekképviseletére hoztak létre.

Egy adott bűncselekménynek akár több sértettje is lehet. Az eljárás gyorsítása, a sértetti jogok minél teljesebb gyakorlása érdekében rendelkezik úgy a Be. 58. § (1) bekezdése, hogy ha a bűncselekménynek több sértettje van, akkor a sértettek maguk közül kijelölhetik a sértetti jogokat gyakorló természetes, illetőleg jogi személyt.

A Be. 58. § (2) bekezdése nyújt lehetőséget arra, hogy megegyezésüktől függően döntsék el a pótmagánvád, vagy a magánvád emelésére, illetve képviseletére jogosultak azt, hogy az adott ügyben melyikük jár el. Abban az esetben, ha erről megállapodás nem jött létre közöttük, akkor az eljárásra jogosultakat, illetve a képviselőt, a jogosultak köréből a bíróság jelöli ki.

A Be. 58. § (3) bekezdése értelmében az eljárásban a sértett képviselőjeként, ha pedig a bűncselekménynek több sértettje van, vagy egyének pontosan meg nem határozható, nagyobb létszámú csoportja tekintendő sértettnek, a sértettek képviselőjeként a közhasznú szervezetekről szóló törvény hatálya alá tartozó olyan közhasznú szervezet is eljárhat, amelyet a sértettek, vagy sértettek egyes csoportjainak érdekképviseletére hoztak létre. Ebben az esetben is szükséges a sértett, illetőleg a sértettek meghatalmazása is. A Közhasznú szervezetekről szóló 1997. évi CLVI. törvény értelmében közhasznú szervezetté minősíthető a Magyarországon nyilvántartásba vett társadalmi szervezet - kivéve a biztosító egyesületet és a politikai pártot, valamint a munkáltatói és munkavállalói érdek-képviseleti szervezetet - az alapítvány, a közalapítvány, a közhasznú társaság, a köztestület - ha a létrehozásáról szóló törvény ezt lehetővé teszi - illetve a sportági országos szakszövetség. A közhasznú szervezetté minősíthető szervezet közhasznú jogállását a közhasznú, vagy kiemelkedően közhasznú szervezetként való nyilvántartásba vétellel szerzi meg.

A segítők

59. § A segítők az e törvényben meghatározott tevékenységet fejthetnek ki a terhelt, a tanú és az e törvényben meghatározott más személyek érdekében.

A segítők eljárásjogi szabályozása a Be. egyik új eleme.

A Be. 59. § értelmében a terhelt, a tanú, és az e törvényben meghatározott más személyek érdekében meghatározott tevékenységet fejthetnek ki az őket segítők.

A segítők olyan, az eljárásban mellékszemélyként résztvevő személyek, akiket csak azok érdekében illetnek meg eljárási jogok, akiknek az érdekében fellépnek.

Ilyen lehet a tanú érdekében eljáró ügyvéd. A tanú érdekében segítőként meghatalmazott ügyvéd járhat el, ha a tanú jogairól való felvilágosítás céljából ezt szükségesnek tartja. (Be. 80. §) A tanú idézésében a tanút erről tájékoztatni kell. A segítő ügyvéd feladata, hogy a tanút tájékoztassa a jogairól, melynek főleg a vallomás megtagadásának jogának gyakorlásánál lehet jelentősége. A tanú érdekében eljáró ügyvéd, annak kihallgatásánál jelen lehet, a tanúnak felvilágosítást adhat a jogairól, de ezt meghaladóan más tevékenységet nem végezhet, és így a vallomást nem befolyásolhatja.

Az eljárási törvény lehetőséget ad arra, hogy a tanú személyi adatait zártan, elkülönítve kezeljék. Lehetőség van arra is, hogy a veszélyeztetett tanú kizárólag a nyomozás során tegye meg vallomását. Erre az eljárásra akkor kerülhet sor, ha a tanú vallomása kiemelkedő súlyú ügy lényeges körülményeire vonatkozik, a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható, és személyének, illetve tartózkodási helyének felfedése esetén élete, testi épsége, hozzátartozója, vagy vagyona súlyos fenyegetésnek lenne kitéve A tanú ezt követően a tárgyaláson sem jelenik meg. A nyomozás során a vallomás megtételekor a gyanúsított, illetve védője a kihallgatáson nem, de a tanú segítője jelen lehet.

Egyébként általában a tanú kihallgatásánál jelen lévő, a tanú érdekében eljáró ügyvéd a kihallgatást követően megtekintheti a kihallgatásról készült jegyzőkönyvet, és észrevételeit akár írásban, akár szóban előterjesztheti.

E jogszabályhely alapján van lehetősége a külföldi állam konzuli tisztviselőjének arra, hogy a külföldi állampolgárságú terhelt segítője legyen. Ekkor a konzul a külföldi állampolgárságú terhelttel az előzetes letartóztatás ideje alatt is érintkezhet.

Ugyancsak segítőként fejtheti tevékenységét a házkutatásnál jelenlévő, a házkutatásban érintett személy megbízottja.

VI. Fejezet

AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEKRE VONATKOZÓ RENDELKEZÉSEK

I. Cím

A BÍRÓSÁG, AZ ÜGYÉSZ ÉS A NYOMOZÓ HATÓSÁG ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEINEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI

60. § Ha e törvény a kényszerintézkedések alkalmazása esetén az érintett személy alkotmányos jogainak korlátozását megengedi, az ilyen cselekmény elrendelésének az egyéb feltételek megléte mellett is csak akkor van helye, ha az eljárás célja kisebb korlátozással járó más cselekménnyel nem biztosítható.

1. A kényszerintézkedésekről a Be. VIII. Fejezete tartalmaz részletes szabályokat. Ezek az alábbiak:

- őrizetbe vétel (126-128. §)

- előzetes letartóztatás (129-136. §)

- lakhelyelhagyási tilalom (137. §)

- házi őrizet (138-139. §)

- ideiglenes kényszergyógykezelés (140-145. §)

- úti okmány elvétele (146. §)

- óvadék (147-148. §)

- házkutatás (149. §)

- motozás (150. §)

- lefoglalás (151-157. §)

- számítástechnikai rendszer útján rögzített adatok megőrzésére kötelezés (158/A. §)

- zár alá vétel (159. §)

- biztosítási intézkedés (160. §)

2. A kényszerintézkedések mindig valamilyen alkotmányos jog korlátozását jelentik. Így:

- az Alkotmány 55. és 58. §-aiban írt szabadsághoz, a szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog korlátozását jelenti az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás és az ideiglenes kényszergyógykezelés;

- az Alkotmány 58. §-ában írt tartózkodási hely és lakóhely szabad megválasztáshoz való jog korlátozását jelenti a lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet;

- az Alkotmány 58. §-ában írt az ország elhagyásához való jog korlátozását jelenti az úti okmány elvétele;

- az Alkotmány 59. §-ában írt a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog korlátozását jelenti a házkutatás;

- az Alkotmány 13. §-ában tulajdonhoz való jog korlátozását jelenti az óvadék és a lefoglalás (ezeken a birtoklás jogának a szüneteltetése értendő), a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatok megőrzésére kötelezés, a zár alá vétel és a biztosítási intézkedés (ezeken a rendelkezési jog szüneteletetése értendő).

3. A kényszerintézkedések fő szabályként csak a terhelttel szemben alkalmazhatók. E körbe tartozik az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet, az ideiglenes kényszergyógykezelés és az úti okmány elvétele.

Az egyéb érdekeltet is érinthető kényszerintézkedések a házkutatás, a motozás, a lefoglalás, a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatok megőrzésére kötelezés, a zár alá vétel és a biztosítási intézkedés.

4. A kényszerintézkedés alkalmazása általában mérlegelésen alapul. Kötelező a lefoglalás a 146. § (6) bekezdésében, valamint a 151. § (2) bekezdésében írt esetekben, a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatok megőrzésére kötelezés a 158/A. § (2) bekezdésében írt esetben. A mérlegelés minden esetben annak a vizsgálatát jelenti, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása szükséges-e, illetve előzetes letartóztatás helyett alkalmazható-e a lakhelyelhagyási tilalom avagy házi őrizet, mint enyhébb kényszerintézkedés.

5. Garanciális jelentőségű szabály, hogy a kényszerintézkedésekről alapvetően a bíróság dönt. Kizárólagos bírósági hatáskörbe tartozik az előzetes letartóztatásról, a lakhelyelhagyási tilalomról, a házi őrizetről, az ideiglenes kényszergyógykezelésről, az úti okmány elvételéről, az óvadékról, a zár alá vételről, valamint a közjegyzői vagy ügyvédi irodában, továbbá az egészségügyi intézményben tartandó házkutatásról [146. § (6)] és az ennek során ott talált iratok lefoglalásáról való döntés [151. § (3)].

6. Az alkotmányos alapjogokat érintő kényszerintézkedések határidejét a VIII. Fejezetben írt szabályok tartalmazzák. A kényszerintézkedés alkalmazását a törvényben meghatározott esetekben - tovább akkor is, ha az elrendelésük oka megszűnt - nyomban meg kell szüntetni.

7. A kényszerintézkedésekkel kapcsolatos jogorvoslati jogra vonatkozó - a nyomozati szakaszban érvényes - szabályokat a Be. 195. és 215. §-ok tartalmazzák.

8. A személyi szabadság elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedés fenntartásáról, elrendeléséről illetve megszüntetéséről a bíróságnak a tárgyalás előkészítése során a Be. 269. § alapján, a nem jogerős első fokú határozat kihirdetését követően a Be. 327. § alapján kell döntenie.

61. § A bíróság és az ügyész a helyi önkormányzat jegyzőjét és más hatóságot megbízhat a büntetőeljárás érdekében szükséges eljárási cselekmény végzésével; a megbízásnak a hatóság haladéktalanul köteles eleget tenni.

Amennyiben a büntetőeljárás során - főként az időveszteség elkerülése végett -valamilyen eljárási cselekmény haladéktalan elvégzése, - így különösen helyszín biztosítása, lefoglalt dolog tárolása stb. - válik szükségessé, akkor a büntető ügyben egyébként hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság vagy az ügyész ezen cselekmény elvégzésével a helyi önkormányzat jegyzőjét és más hatóságot is megbízhat. E szabály tehát kisegítő tevékenység elvégzésére kötelezi a megjelölt szervet, de nem jelenti a nyomozati, vádemelési, vádképviseleti illetve igazságszolgáltatási jogosultságok átruházását. A megkeresett mérlegelés nélkül és haladéktalanul köteles a megbízást teljesíteni. Míg a Be. 71. §-ban szabályozott megkeresés intézménye tájékoztatásra és adatszolgáltatásra kötelezi a megkeresett szervet, a Be. 61. § ezen túlmenő kisegítő tevékenységre kötelezi a címzettet.

62. § A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság az eljárási cselekmény elvégzése előtt a cselekménnyel érintett személyt a jogairól tájékoztatja, és a kötelezettségeire figyelmezteti.

1. A büntetőeljárásban részt vevő személyek: a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekelt és a képviselők (V. Fejezet). A bizonyításban részt vevő személyek a tanú, a szakértő és a terhelt (VII. Fejezet).

2. A tájékoztatás, illetve figyelmeztetés tartalma:

- a terheltet a Be. 43. §-ában, a 117. § (2) és (4) bekezdéseiben, a 289. § (2) bekezdésében és a 323. § (1) és (4) bekezdésében írt jogairól, valamint a 69. § (1) és (2) bekezdéseiben írt kötelezettségeire;

- a sértettet a Be. 51. § (2) bekezdésében és a 284. § (2) bek. b) pontjában írt jogairól;

- a magánfelet a Be. 54. § (2) bekezdésében és a 323. § (1) bekezdésében írt jogairól;

- a tanút a Be. 79. § (3) bekezdésében, a 80. §-ban, a 85. § (3) bekezdésben, írt jogairól és a 69. § (1) és (2) bekezdésben írt kötelezettségeire;

- a szakértőt a Be. 110. § (1) és (2) bekezdéseiben és a 69. § (1) bekezdésében írt jogairól kell tájékoztatni illetve kötelezettségeire figyelmezetni.

3. Az eljárási cselekménnyel érintettnek a jogairól való megelőző tájékoztatása, illetőleg a kötelezettségeire történő figyelmeztetése az eljárás alapvető szabályaihoz tartozik. E rendelkezés egyik legfontosabb biztosítéka annak, hogy az érintett az őt megillető jogokat gyakorolhassa, és a kötelezettségeinek önként is eleget tehessen. A figyelmeztetés elmulasztásával felvett bizonyíték - pl. a terhelt avagy a tanú vallomása - a későbbiekben bizonyítékként nem vehető figyelembe, illetve olyan súlyos eljárási szabálysértést is eredményezhet, aminek következtében sor kerülhet a Be. 375. §-a alapján az első fokú ítélet hatályon kívül helyezésére.

4. A Be. 62. §-ban írt általános szabályok nem alkalmazhatók a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés (IX. Fejezet V. Cím) esetén.

63. § (1) Az eljárásban részt vevő személyek személyes adatainak megismerésére és kezelésére a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság, a szakértő, valamint a bíróság vagy az ügyész által megkeresett hatóság az e törvényben meghatározott feladatainak teljesítése érdekében jogosult. A terhelt bűnügyi nyilvántartás céljára szolgáló személyes adatainak körét és a személyes adatok kezelésének szabályait külön törvény állapítja meg.

(2) A büntetőeljárásban részt vevő személy személyes adatait a szükséges mértékig kell jegyzőkönyvben rögzíteni.

(3) A büntetőeljárás során rögzített személyes adatok - ha e törvény kivételt nem tesz - nem törölhetők.

1. Személyes adatnak minősül a meghatározott természetes személlyel kapcsolatba hozható adat, és az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló szabályokat az 1992. évi LXIII. törvény tartalmazza.

A személyes adatok körét számos külön jogszabály határozza meg. Így:

- a Nemzetbiztonsági Szolgálatról szóló 1995. évi CXXV. törvény 38-52. §-ai;

- a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény 61-81. §-ai;

- a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 68. §, 77., 79. és 84-89. §-ai;

- az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény 99-100. §-ai.

A törvény a büntetőeljárás érdekében és az adatvédelemhez fűződő érdekek biztosítása végett pontosan meghatározza azt, hogy a személyes adatok megismerésére és kezelésére kik és milyen célból jogosultak.

A személyes adatokra vonatkozó megkeresésekkel kapcsolatos rendelkezéseket a Be. 71. § tartalmazza.

2. A terhelt személyes adatai

A terhelt kihallgatása előtt meg kell állapítani a személyazonosságát. Ennek érdekében meg kell kérdezni a terhelt nevét, születési idejét és helyét, anyja nevét, lakóhelyének és tartózkodási helyének lakcímét, a személyazonosító okmánya számát és az állampolgárságát. A terhelt kihallgatása a foglalkozására, munkahelyére, iskolai végzettségére, családi, kereseti és vagyoni körülményeire, továbbá a korábbi büntetésére és az eljárás tárgyától függően a katonai rendfokozatára és a kitüntetéseire vonatkozó kérdésekkel kezdődik [Be. 117. § (1), (3) bek., 288. § (3) bek. és 289. § (1) bek.].

3. A tanú személyes adatai

A kihallgatás kezdetén meg kell kérdezni a tanútól a nevét, a születési idejét és helyét, anyja nevét, a lakóhelyének és tartózkodási helyének címét, a foglalkozását, a személyazonosító okmány számát. Ezekre a kérdésekre a tanú akkor is köteles válaszolni, ha egyébként a vallomástételt megtagadhatja [Be. 85. § (2), 293. § (1)].

A tanú, illetve az érdekében eljáró ügyvéd kérelmére vagy hivatalból elrendelhető, hogy a tanú személyi adatait - a nevén kívül - elkülönítve, zártan kezeljék. Kivételesen indokolt esetben a tanú nevének zárt kezelése is elrendelhető. Ezekben az esetekben a tanú zártan kezelt adatait csak az ügyben eljáró bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság tekintheti meg. Ha a tanú személyi adatainak zárt kezelését rendelték el, a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság tagja a tanú személyazonosságát az azonosítására alkalmas iratok megtekintésével állapítja meg (Be. 96. §).

A nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvben fel kell tüntetni a hatósági tanúk nevét és lakcímét. Ha a hatósági tanú az ügyészség, illetve a nyomozó hatóság alkalmazottja, a lakcíme helyett a munkakörét, illetve beosztását kell feltüntetni [Be. 183. § (5) bek.].

A különösen védett tanúra vonatkozó szabályokat a Be. 97. § és 213. § rendelkezései tartalmazzák.

4. A szakvélemény szóbeli előadása előtt meg kell állapítani a szakértő személyazonosságát [Be. 110. § (1) bek.].

5. Személyes adatok a jegyzőkönyvben

A nyomozási cselekményekről készült jegyzőkönyvben fel kell tüntetni a kihallgatott terhelt és tanú, a meghallgatott szakértő nevét, valamint az eljárási törvényben meghatározott más személyi adatokat [Be. 166. § (2) bek. e)].

A bírósági eljárásról készült jegyzőkönyvben fel kell tüntetni a vádlott, a tanú, a szakértő, a tolmács, illetőleg az eljárásban részt vevő más személy nevét, és a törvényben meghatározott személyi adatokat [Be. 250. § (2) bek. f)-g)].

6. Személyes adatok az eljárási határozatokban

A nyomozás során készült határozatban meg kell nevezni azt, akire a rendelkezés vonatkozik, és fel kell tüntetni az azonosításhoz szükséges személyi adatokat [Be. 169. § (2) bek.].

A vádirat tartalmazza a vádlottnak a Be. 117. § (1) bekezdésében felsorolt személyi adatait [Be. 217. § (3) bek.].

Az ítélet és az ügydöntő végzés rendelkező része tartalmazza a vádlott nevét és személyi adatait, míg az indokolás tartalmazza a vádlott személyi körülményeire vonatkozóan megállapított tényeket és a korábbi büntetéseire vonatkozó adatokat [Be. 258. § (2) bek. b), (3) bek. b)].

7. A törvény a büntetőeljárás zavartalanságához fűződő érdek biztosítása végett rendelkezik arról a (3) bekezdésben, hogy a büntetőeljárás során rögzített személyes adatok nem törölhetők. E szabály alól kivételt a titkos adatszerzés körében enged meg a törvény [Be. 204. § (4) bek.].

8. A bűnügyi nyilvántartásra vonatkozó szabályokat az 1999. évi LXXXV. tv. 1-56. §-ai, a 7/2000. (II. 16.) BM-IM együttes rendelet és 8/2000. (II. 16.) BM-IM-PM együttes rendelet tartalmazzák.

II. Cím

ÁLTALÁNOS ELJÁRÁSI SZABÁLYOK

A határidők

64. § (1) Az egyes eljárási cselekmények teljesítésére nyitva álló időtartamot (határidő), illetve azt az időtartamot, amelynek két eljárási cselekmény között el kell telnie (időköz), a törvény határozza meg, és a határidőt a törvény alapján a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság állapítja meg. A határidőt órákban, napokban, hónapokban vagy években kell megállapítani.

(2) Az órákban megállapított határidőbe minden megkezdett óra egész órának számít. A napokban megállapított határidőbe nem számít be az a nap, amelyre a határidő kezdetére okot adó körülmény esik (kezdőnap). A hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon végződik, amelynek száma a kezdőnapnak megfelel, ha pedig a hónapban nincs ilyen nap, a hónap utolsó napján.

(3) Ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le.

(4) A bírósághoz, az ügyészhez, illetőleg a nyomozó hatósághoz intézett beadványnak és az előttük teljesíthető eljárási cselekménynek a határideje a hivatali munkaidő végével jár le. Nem számít a határidő elmulasztásának, ha a beadványt a határidő utolsó napján postára adták.

(5) Az eljárási cselekmény elvégzésére meghatározott időpont a határnap. A határnapot a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság állapítja meg.

1. Alapfogalmak

Határidőn azon időtartam értendő, amely valamely eljárási cselekmény elvégzéséhez rendelkezésre áll. Ez alatt kell, vagy lehet az adott eljárási cselekményt elvégezni. A határidőknek három szempontból van jelentősége: egyrészt garanciális, eljárási biztosíték jellegűek, másrészt az eltelésükhöz bizonyos jogkövetkezmények fűződnek. Ezen kívül gazdaságossági érdekeket is szolgálnak, az ügyek elhúzódásának megakadályozását célozzák. A határidő tartamának megállapítása történhet órában, napban, hónapban és évben egyaránt. A határidő tartamát a törvény állapítja meg.

A törvény külön nevesíti azon időközt, amely időtartam elteltét két eljárási cselekmény között biztosítani kell. Az időközhöz, annak elteltéhez is garanciális érdekek fűződnek. Az időköz tartamát is a törvény - minden esetben napokban - határozza meg.

A határnap az eljárási cselekmény elvégzésére meghatározott időpont. A határnapot a törvény nem határozza meg, azt mindig a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság állapítja meg. A határnapot értelemszerűen napra vonatkoztatva kell megállapítani.

2. A határidő számítása

A napokban megállapított határidőbe nem számít bele a kezdőnap. Következésképpen az első fokú ügydöntő határozat elleni három napi "gondolkodási" idő esetében ez azt jelenti, hogy a kihirdetését követő negyedik napon is be lehet jelenteni a fellebbezést.

A hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon végződik, ami a kezdőnapnak megfelel. Ha viszont ilyen nap a lejárati hónapban nincs, akkor a határidő a hónap utolsó napján jár le (pl. november 30-án megállapított 1 hónapos határidő december 30-án végződik, míg az ugyanezen a napon megállapított 3 hónapos határidő február 28-án - szökőévben február 29-én - jár le).

Ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, akkor a határidő a következő munkanapon jár le. Ez a szabály őrizetbe vétel és előzetes letartóztatás számítása esetén nem alkalmazható. Az eljárásjogi törvény rendelkezéseinek alkalmazása szempontjából munkaszüneti napon az a nap értendő, amikor a hatóságnál (bíróságnál) a munka szünetel. E körbe nem értendő az újabban ismét kialakuló "törvénykezési szünetek" időtartama, hiszen ezen időszakban a kezelőirodák fogadják az ügyfeleket, és "szüneti tanácsok" továbbra is működnek.

Ezzel szemben a hétvégi és ünnepnapok munkaszüneti napoknak tekintendők annak ellenére is, hogy az előzetes letartóztatások intézésére illetve - hosszabb ünnepek esetén - az elfogatóparancsok alapján kézre került terheltek ügyeinek intézése érdekében ügyeletes bírók eljárnak.

A beadványokat a határidő utolsó napján a hivatali munkaidő alatt, vagy ezt követően éjfélig postán is fel lehet adni, míg a hatóság előtt teljesíthető eljárási cselekménynek a hivatalos munkaidő alatt lehet csak eleget tenni.

A postai feladás esetén nem kötelező, de célszerű a beadványt "ajánlott" küldeményként feladni. Ez garanciát jelenthet arra, hogy az a címzetthez ténylegesen meg is érkezik, továbbá kétség esetén bizonyítékul szolgálhat a beadvány elküldésének idejére is.

3. A határidő meghosszabbítása

A törvényi határidők garanciális jellegűek, amelyek elmulasztása illetve túllépése különböző jogkövetkezménnyel jár. Ezzel szemben a hatóságok által az eljárásban részt vevők részére megállapított határidők bizonyos esetekben (pl. szakértői vélemény előterjesztésének határideje, bizonyítási indítvány előterjesztésére megadott határidő) meghosszabbíthatóak.

4. Határidők a nyomozati szakaszban:

- a feljelentés elutasítására három nap áll az ügyész rendelkezésére [Be. 174. § (1) bek.];

- a nyomozás határideje és annak meghosszabbítása a Be. 176. § (1) bekezdés szerint;

- a fogva lévő gyanúsítottat huszonnégy órán belül ki kell hallgatni [Be. 179. § (1) bek.];

- az ügyész a nyomozás felfüggesztésére legfeljebb egyéves határidőt állapíthat meg [Be. 188. § (3) bek.];

- a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés határideje a Be. 203. § (4) és (5) bek. és 204. § (4) bek. szerint alakul;

- a nyomozási bíró - eltérő rendelkezés hiányában - az indítvány előterjesztésétől számított három napon belül hozza meg a határozatát [Be. 214. § (1) bek.].

5. Határidők a tárgyalási szakaszban

a) általános határidők

- a jegyzőkönyvet legkésőbb az eljárási cselekmény időpontjától számított nyolc napon belül el kell készíteni [Be. 252. § (1) bek.];

- a jegyzőkönyv elkészítésétől számított tizenöt napon belül lehet indítványt tenni annak a kiegészítésére illetve kijavítására [Be. 254. § (1) bek.];

- a határozatok írásba foglalásának határidejét a Be. 260. § (4) bekezdése tartalmazza;

b) határidők az első fokú eljárásban

- tizenöt illetve harminc napos határidő a tárgyalás előkészítése során [Be. 263. § (1) bek.];

- az eljárás felfüggesztésének a határideje kábítószerrel visszaélés és tartás elmulasztása esetén [Be. 266. § (6)-(8) bek.];

- pótmagánvád előterjesztésének a határideje [Be. 267. § (3), 312. § (1) bek.];

- előkészítő ülés megtartására rendelkezésre álló határidő [Be. 272. § (1) bek.];

- a vádlottnak az idézést legalább öt nappal a tárgyalás előtt kell kézbesíteni [Be. 279. § (3) bek.];

- a tárgyalást legfeljebb nyolc napra lehet félbeszakítani [Be. 287. § (1) bek.];

- a tárgyalást hat hónapon belül ismétlés nélkül lehet folytatni, ha a tanács összetételében nem történt változás; egyébként a tárgyalást elölről kell kezdeni. A tárgyalás hat hónapon belül a tárgyalás anyagának ismertetésével is megismételhető, ha a tanács összetételében a hivatásos bíró személye nem változott [Be. 287. § (3)-(4) bek.];

- ha az ügy bonyolultsága, a határozat nagy terjedelme vagy más fontos ok szükségessé teszi, a határozat meghozatalára és kihirdetésére a tárgyalás legfeljebb nyolc, kivételesen tizenöt napra elnapolható [Be. 322. § (1) bek.]

c) határidők a másodfokú eljárásban a vádlottnak az idézést legalább öt nappal a tárgyalás előtt kell kézbesíteni [Be. 364. § (1) bek.];

- az értesítést olyan időben kell kiadni, hogy a kézbesítése legalább öt nappal a tárgyalás előtt megtörténjék [Be. 364. § (4) bek.].

6. A kényszerintézkedésekre vonatkozó határidők

- azt, aki ellen elfogatóparancsot bocsátottak ki, megtalálása esetén őrizetbe kell venni, és huszonnégy órán belül az elfogatóparancsot kibocsátó vagy az abban megjelölt más ügyész, illetve nyomozó hatóság, illetőleg hetvenkét órán belül az elfogatóparancsot kibocsátó vagy az abban megjelölt más bíróság elé kell állítani [Be. 73. § (3) bek.];

- az őrizet legfeljebb hetvenkét óráig tarthat [Be. 126. § (3) bek.];

- ha az őrizetbe vételt a nyomozó hatóság rendelte el, erről az ügyészt huszonnégy órán belül értesíti [Be. 127. § (2) bek.];

- az őrizetbe vétel elrendeléséről és a fogva tartás helyéről huszonnégy órán belül értesíteni kell a terhelt által megjelölt hozzátartozót; ennek hiányában a terhelt által megjelölt más személy is értesíthető [Be. 128. § (1) bek.];

- a vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás időtartama a Be. 131. § (1)-(2) bekezdés szerint;

- a vádirat benyújtása után elrendelt előzetes letartóztatás időtartama [Be. 131. § (4) bek., 132. § (1)-(3) bek.];

- a vádirat benyújtása előtt elrendelt lakhelyelhagyási tilalom időtartama a Be. 137. § (5)-(6) bekezdésének megfelelően;

- a vádirat benyújtása előtt elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés időtartama a Be. 142. § (1)-(3) bekezdései szerint;

- a vádirat benyújtása után elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés időtartama a Be. 143. § (1) bekezdése szerint;

- a tárgyaláson történő őrizetbe vétel hetvenkét óráig tarthat (Be. 249. §);

- a fiatalkorúval szemben elrendelt előzetes letartóztatás időtartama a Be. 455. §-ában;

- őrizetbe vételi határidő a katonai büntetőeljárásban (Be. 479. §).

7. A jogorvoslati határidők

- az igazolási kérelem határideje [Be. 65. § (2) bek.];

- a panasz és elintézésének a határideje a nyomozati szakaszban [Be. 195. § (1), (4), (6) bek.];

- fellebbezési határidő a nyomozási bíró határozata ellen [Be. 215. § (1)-(2) bek.];

- akire nézve az ügyész határozata rendelkezést tartalmaz, a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet [Be. 228. § (1) bek.];

- az, akivel az elsőfokú bíróság az ítéletet kihirdetés útján közli, a fellebbezését nyomban bejelentheti, vagy erre háromnapi határidőt tarthat fenn. A kézbesítés útján közölt ítélet ellen nyolc napon belül lehet fellebbezni [Be. 325. § (1)-(2) bek.];

- ha a fellebbezési határidő valamennyi jogosultra lejárt, az elsőfokú bíróság tanácsának elnöke az iratokat - a másodfokú bíróság mellett működő ügyész útján - haladéktalanul, de legkésőbb harminc napon belül felterjeszti a másodfokú bírósághoz. A másodfokú bíróság mellett működő ügyész az iratokat az indítványával tizenöt napon belül, különösen bonyolult vagy nagy terjedelmű ügyben harminc napon belül megküldi a másodfokú bíróságnak [Be. 341. § (2), (4) bek.];

- ha az ügydöntő határozatot a bíróság az ügyésszel a rendelkező rész kézbesítése útján közli, az ügyész a fellebbezését öt napon belül jelentheti be [Be. 342. § (5) bek.];

- a perújítási indítványt - ha azt nem az ügyész nyújtja be - a perújítás megengedhetősége kérdésében döntésre jogosult bíróság területén működő ügyésznél kell írásban benyújtani, vagy jegyzőkönyvbe mondani. Az ügyész az indítványt - a nyilatkozatával együtt, harminc napon belül - megküldi a bíróságnak [Be. 397. § (2) bek.];

- a felülvizsgálati eljárással kapcsolatos határidőket a Be. 410. § (1)-(2) bek., 413. § (2) és 416. § (1) és (3) bekezdése tartalmazza;

- a tárgyalás mellőzésével hozott végzés ellen fellebbezésnek nincs helye; az ügyész, a magánvádló, a vádlott, a védő, a magánfél és az egyéb érdekelt a kézbesítésétől számított nyolc napon belül tárgyalás tartását kérheti [Be. 548. § (1) bek.];

- az elkobzásra irányuló eljárásban a bíróság határozata ellen fellebbezésnek nincs helye, de az ügyész és az, akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a végzés kézbesítésétől számított nyolc napon belül tárgyalás tartását kérheti [Be. 569. § (3) bek.].

8. További, a határidővel kapcsolatos szabályok:

- a polgári jogi igény biztosítására vonatkozó határidő [Be. 157. § (2) bek., 159. § (4) bek. d)];

- a magánindítvány előterjesztésének határideje [Be. 173. § (3) bek.];

- az eljárás megszüntetésének az ügyészre vonatkozó határideje [Be. 226. § (1)-(2) bek.];

- a pótmagánvád előterjesztésének határideje [Be. 229. § (1) bek.];

- a jogegységi tanács a határozatát nyomban kihirdeti. Ezt követően a határozatot tizenöt napon belül írásban közli az indítvány előterjesztőjével és - ha az előterjesztő nem a legfőbb ügyész volt - a legfőbb ügyésszel is [Be. 445. § (1) bek.];

- határidő a magánvádas eljárásban a bizonyítási eszközök előterjesztésére [Be. 502. § (7) bek.];

- a bíróság eléállítás határideje [Be. 517. § (1) bek.];

- határidő a tárgyalás mellőzésével történő határozat meghozatalára [Be. 545. § (1) bek.];

- a bíróság a kényszergyógykezelés megkezdésétől számított egy év eltelte előtt a kényszergyógykezelés szükségességét hivatalból felülvizsgálja. Ha a kényszergyógykezelést nem szünteti meg, a felülvizsgálatot évenként megismétli [Be. 566. § (2) bek.];

- a terhelt a nyomozást megszüntető határozat, a jogerős felmentő ítélet, a jogerős megszüntető végzés, a perújítás vagy a felülvizsgálati eljárás eredményeképpen hozott jogerős határozat vele történő közlésétől számított hat hónapon belül terjeszthet elő kártalanítási igényt [Be. 583. § (1) bek.];

- a szabadságvesztés és a pénzbüntetés végrehajtásának elhalasztásra vonatkozó határidők [Be. 591-592. § bek.].

Az igazolás

65. § (1) Ha a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, a pótmagánvádló, a tanú vagy a szakértő, továbbá a bírósági eljárásban az ügyész határidőt vagy határnapot, illetőleg a jogorvoslatra jogosult határidőt önhibáján kívül mulasztott - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - igazolásnak van helye.

(2) Az igazolási kérelmet az elmulasztott határidő utolsó napjától, illetőleg a határnaptól számított nyolc napon belül lehet előterjeszteni. Ha a mulasztás később jutott a mulasztó tudomására, vagy az akadály később szűnt meg, az igazolási kérelem határideje a tudomásszerzéssel, illetőleg az akadály megszűnésével kezdődik. Hat hónapon túl igazolási kérelmet nem lehet előterjeszteni.

(3) Az igazolási kérelemben elő kell adni a mulasztás okát és azokat a körülményeket, amelyek a mulasztás vétlenségét valószínűsítik. Határidő elmulasztása esetén az igazolási kérelem előterjesztésével együtt az elmulasztott cselekményt is pótolni kell.

(4) Az igazolási kérelmet méltányosan kell elbírálni.

(5) Az igazolási kérelemnek az eljárás folytatására, illetőleg a határozat végrehajtására nincs halasztó hatálya. Ha az igazolási kérelem valószínűsíti a mulasztó vétlenségét, illetve azt, hogy az elmulasztott cselekmény pótlása megtörtént vagy megtörténik, az eljárási cselekmény vagy a határozat végrehajtása felfüggeszthető.

1. Az igazolás a vétlenül elmulasztott határidő vagy határnap hátrányos jogkövetkezményei elhárításának az eszköze, következésképpen különleges jogorvoslat. Ezt a jellegét az eljárás általános jogorvoslati eszközeihez (panasz és a fellebbezés) képest a következők fejezik ki

- az igazolás előterjesztőinek alanyi köre;

- az igazolás határideje;

- az igazolás tartalmi elemei;

- az igazolás kötőerőt feloldó hatása.

A fentiekben megjelölt sajátosságok miatt a jogirodalomban ismert olyan álláspont is, amely szerint az igazolás valójában nem is tekinthető jogorvoslatnak.

2. Határnap illetve határidő vétlen elmulasztása miatt csak a Be. 65. § (1) bekezdésében megjelöltek terjeszthetnek elő igazolást. A sértett, a törvényes képviselő, az eseti gondnok és az egyéb érdekeltek e körbe nem tartoznak. Ám ha őket tanúként megidézték, az elmulasztott határidőt illetve határnapot ebben a minőségükben pótolhatják. A magánvádló jogi képviselője is előterjeszthet igazolási kérelmet (BJD 6774.)

3. Jogorvoslati határidő vétlen elmulasztása esetén valamennyi jogosult előterjeszthet igazolási kérelmet, kivéve, ha a törvény ezt kizárja. E kivételt a Be. 325. § (1) bekezdése tartalmazza. Eszerint az, akivel az elsőfokú bíróság az ítéletét kihirdetés útján közli, fellebbezését nyomban bejelentheti, vagy erre háromnapi határidőt tarthat fenn. E határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye. Előfordulhat, hogy a bírósághoz a fellebbezés késve - már a határozat jogerősítése után - érkezik meg, bár a jogosult azt a határidőn belül adta postára. Ez esetben nincs szó mulasztásról, a fellebbezést nem lehet elkésettnek tekinteni, a jogerősítést tartalmazó záradékot a Be. 261. § (2) bekezdés alkalmazásával ki kell javítani. Nincs helye rövidített indoklás - Be. 259. § (1) - alkalmazásának, az ítéletet fel kell terjeszteni a másodfokú bírósághoz. A jogirodalomban létezik ettől eltérő álláspont is, amely szerint ebben az esetben a jogerős ügydöntő határozat - másodfokú bíróság által történő - hatályon kívül helyezésének van helye. Megjegyzendő továbbá, hogy a kialakult gyakorlat szerint valamely bírósági határozat jogerőssé és végrehajthatóvá nyilvánítása tárgyában hozott záradék helyességét a bíróság utóbb maga is módosíthatja (BH1985. 408.).

4. Igazolási kérelmet megalapozottan csak az önhibáján kívül - azaz vétlenül mulasztó - jogosult terjeszthet elő. Ennek feltétele, hogy a mulasztás az igazolással élő hibáján kívül álló okból következzék be, tehát e téren az előterjesztőt még gondatlanság se terhelje.

Alaptalannak kell tekinteni azon hivatkozást, hogy a mulasztó "elfelejtette" a határnapot vagy határidőt, vagy azt tévesen jegyezte fel. A gyakorlatban rendszeresen előfordul, hogy a meghatalmazott vagy kirendelt ügyvéd távollétében eljáró helyettes (jelölt vagy másik ügyvéd) nem, vagy tévesen tájékoztatja a védőt az új tárgyalási határnapot illetően. Az erre való hivatkozás csak akkor tekinthető vétlen mulasztásnak, ha a helyettesítésről a bíróság gondoskodott és az iratokból sem állapítható meg, hogy az új határnapra a védő szabályszerű idézése megtörtént-e. Következésképpen nem kifogásolható az a kialakult gyakorlat, hogy az új határnapra a bíróság a védőt - az általa küldött - helyettes útján idézi, azonban az ebből adódható későbbi vitás esetek megelőzése érdekében célszerűnek mutatkozik az írásbeli idézés kiadása is.

Ha a mulasztó tudott a határnapról vagy határidőről, ám annak teljesítése önhibáján kívüli akadályba (pl. betegség, baleset, rendkívüli közlekedési helyzet, különleges természeti jelenség, katasztrófa, bombariadó stb.) ütközött, akkor az elmulasztott határidő utolsó napjától illetve az elmulasztott határnaptól számított nyolc napos határidő alatt lehet igazolási kérelmet előterjeszteni.

Amennyiben az akadály később szűnik meg vagy a mulasztás később jut a jogosult tudomására, a nyolc napos határidő az akadály megszűnésétől illetve a tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül kezdődik. Az utóbbi eset tekintendő a szubjektív határidőnek. Azonban az elmulasztott határidő utolsó napjától illetve az elmulasztott határnaptól számított hat hónap elteltével semmilyen okra hivatkozva nem lehet igazolási kérelmet előterjeszteni, ez tekinthető tehát az igazolás végső (abszolút jellegű), azaz jogvesztő határidejének.

Az elkésett igazolási kérelmet el kell utasítani.

Az igazolási kérelmet elutasító határozat ellen rendes jogorvoslatnak (panasznak, illetve fellebbezésnek) van helye. Elkésett beadvány esetén mindig vizsgálni kell, hogy az abban foglaltak nem tekinthetők-e igazolási kérelemnek (BJD 5380). A kézbesítés útján közölt bírósági határozat ellen bejelentett fellebbezés nem tekinthető elkésettnek, ha az "téves postázás" folytán más hatósághoz került és annak a fellebbező részére való visszaküldése volt a késedelem oka. Ha ez a körülmény utóbb vált ismertté, az első fokú bíróságnak a késve érkezett fellebbezést mint igazolási kérelmet kell elbírálnia (BH1983. 112.).

5. Az igazolási kérelem nincs alakisághoz kötve.

Tartalmi kellék gyanánt a törvény előírja, hogy abban a mulasztás okát és azokat a körülményeket kell előadni, amelyek a mulasztó vétlenségét valószínűsítik. Így tehát önmagában a betegségre vagy balesetre hivatkozás nem teszi feltétlenül teljesíthetővé az igazolási kérelmet. Annak gyors elbírálása érdekében célszerű egyúttal becsatolni az ezzel kapcsolatban rendelkezésre álló lehetséges igazolásokat is. Ennek hiányában a hatóság nincs abban a helyzetben, hogy megnyugtatóan állást foglaljon a mulasztó vétlenségét illetően. Ilyen esetben a hatóság - döntése előtt - újabb határidő adásával felhívhatja a jogosultat az igazolás becsatolására. Előfordul (különösen a laikus ügyfelek esetében), hogy a mulasztó - tartalmát illetően igazolási kérelemnek tekintendő - beadványát fellebbezésnek jelöli meg. Ez esetben a beadványt a tartalma - és nem a megnevezése - alapján igazolási kérelemnek kell tekinteni, és a Be. 65-66. §-ok szerint kell elbírálni (BH1978. 195.). A törvény néhány esetben kizárja az igazolási kérelem előterjesztésének a lehetőségét [lásd: Be. 66. §-hoz írt magyarázat 4. pont]

6. Határidő elmulasztása esetén nem elegendő az igazolás előterjesztése, hanem egyúttal az elmulasztott cselekményt is pótolni kell. Így például jogorvoslati határidő elmulasztása esetén - kivéve a Be. 325. § (1) bekezdésében írt esetet -, nem csupán a mulasztás okát és a vétlenségre utaló körülményeket kell előadni, hanem egyúttal az elmulasztott jogorvoslatot is be kell jelenteni.

7. Az igazolási kérelmet méltányosan kell elbírálni. Ezen az értendő, hogy minden olyan okot és körülményt, ami az általános élettapasztalat szerint is indokolttá teszik a mulasztást, azt el kell fogadni. Az igazolási kérelemnek tartalmaznia kell a mulasztás okát, a mulasztó vétlenségére való utalást, az ezt alátámasztó adatokat, esetlegesen okiratokat illetve bizonyítékokat. A méltányosság azt is jelenti, hogy a hatóság a vétlenséget ezen adatok birtokában megalapozottan valószínűsítheti. Következésképpen az igazolási kérelem tárgyában nem szükséges bizonyítást lefolytatni, bár a jogszabály ennek lehetőségét sem zárja ki.

A méltányosság ugyanakkor nem vezethet a büntetőeljárások indokolatlan elhúzódásához. A méltányosság fokozott figyelembevétele indokolt a szóbeli úton kihirdetett tárgyalási határnapnak a jogban járatlan ügyfél részéről történt elmulasztása miatt előterjesztett igazolási kérelem elbírálásánál (BJD 4422.). Az időben előterjesztett igazolási kérelem méltányos elbírálása körében figyelembe kell venni a távol maradásnak távbeszélő készüléken történő kimentését is (BH1995. 391.). Magánvádas büntetőügyben a magánvádlónak a személyes meghallgatásról való távolmaradása miatt az eljárás megszüntetése tárgyában hozott végzés kézhezvételétől számított 8 napon belül benyújtott olyan tartalmú orvosi igazolását, amely szerint a magánvádló a személyes meghallgatás időpontjában betegállományban volt, és ezért kifogásolja az eljárást megszüntető végzést nem a végzés elleni fellebbezésként, hanem igazolási kérelemként az elsőfokú bíróságnak kell érdemben elbírálnia a méltányosság törvényi követelményének szem előtt tartása mellett (BH1992. 302.)

8. Az igazolási kérelem előterjesztésének sem az eljárás folytatására, sem a meghozott határozat végrehajtására nincs halasztó hatálya, de a törvény az igazolási kérelem tartalmától függően lehetőséget biztosít az eljárási cselekmény vagy a határozat végrehajtásának felfüggesztésére.

66. § (1) Az igazolási kérelemről a határidőt, illetve a határnapot megállapító bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság határoz. Jogorvoslati határidő elmulasztása esetén a jogorvoslat elbírálására jogosult határoz az igazolási kérelemről.

(2) Az igazolási kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani, ha

a) az igazolást e törvény kizárja,

b) a kérelem elkésett,

c) határidő elmulasztása esetén az igazolást kérő az elmulasztott cselekményt - a kérelem előterjesztésével együtt - nem pótolta, holott az lehetséges volt.

(3) Ha a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az igazolást kérő által pótolt cselekményt olyannak kell tekinteni, mintha azt az elmulasztott határidőn belül teljesítette volna, az elmulasztott határnapon végzett eljárási cselekményt pedig a szükséges keretben meg kell ismételni. A megismétlés eredményéhez képest a korábbi eljárási cselekmény hatályában tartásáról vagy teljes, illetőleg részleges hatályon kívül helyezéséről is határozni kell.

(4) Az igazolási kérelemnek helyt adó határozat ellen nincs helye jogorvoslatnak.

1. Az igazolási kérelem különleges (jogorvoslati) jellege fejeződik ki abban, hogy - fő szabályként - elbírálása annak a hatóságnak a hatáskörébe tartozik, amelynek eljárása során a mulasztás történt. Amennyiben a hatóság az igazolásnak helyt ad, akkor a Be. 66. § (4) bekezdésben írtak szerint kell eljárnia, és a mulasztáshoz korábban megállapított következmények (pl. rendbírság, elővezetés stb.) tárgyában is döntenie kell, azokat teljesen vagy részlegesen hatályon kívül kell helyeznie. Amennyiben a jogorvoslati határidő elmulasztása miatt kerül sor igazolás előterjesztésére, akkor az igazolás tárgyában a jogorvoslat elbírálására jogosult hatóságnak van döntési hatásköre. Ebből következően a Be. 341. § (1) bekezdése - az elkésett fellebbezésnek az első fokú bíróság általi elutasítása - nem alkalmazható, ha a jogosult a fellebbezéssel együtt igazolási kérelmet is előterjeszt. Ebben az esetben az iratokat a másodfokú bírósághoz fel kell terjeszteni, és annak az igazolás tárgyában való döntését követően kerülhet sor (amennyiben az ügyben egyéb fellebbezés nem volt) az első fokú határozat jogerősítésére avagy indokolt határozat szerkesztésére és felterjesztésére. Ugyanez a szabály vonatkozik arra az esetre is, ha a törvény a fellebbezési határidő elmulasztása miatti igazolási kérelem előterjesztését a törvény kizárja [Be. 325. § (1) bek.]. Ezen esetben tehát a Be. 66. § (2) bekezdés a) pontja nem alkalmazható.

2. Az igazolási kérelem elutasításnak a törvényben meghatározott eseteit a Be. 66. § (2) bekezdése tartalmazza. A bírói gyakorlat szerint az igazolás abban az esetben is elutasítandó, ha azt nem jogosult személy terjesztette elő. Az igazolás előterjesztésére jogosultak alanyi körét a Be. 65. § (1) bekezdés tartalmazza (lásd az ehhez kapcsolódó magyarázat 2. pontját).

3. Az elkésettség eseteit a Be. 65. § (2) bekezdése tartalmazza:

- a hat hónapon túl érkezett igazolást minden esetben érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani;

- a nyolc napon túl, de hat hónapon belül érkezett igazolás esetén először a késedelem okát meg kell vizsgálni, és ettől függően kell azt vagy elutasítani vagy érdemben megvizsgálni;

- nyolc napon belül érkezett igazolás esetén érdemi vizsgálatra kerül sor, kivéve, ha az igazolás kizárt vagy az igazolást kérő egyidejűleg nem pótolta az elmulasztott cselekményt, holott erre meg lett volna a lehetősége.

4. A törvény az alábbi esetekben zárja ki az igazolást:

- a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása miatt igazolásnak akkor van helye, ha a bűncselekmény közvádra üldözendő [Be. 173. § (4) bek.]

- ha a vád elejtése esetén pótmagánvádnak van helye, a bíróság tizenöt napon belül kézbesíti a sértettnek az ügyész vádelejtést tartalmazó nyilatkozatát. Ha a sértett harminc napon belül nem lép fel pótmagánvádlóként, az eljárást a bíróság megszünteti. E határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye [Be. 267. § (3) bek., 312. § (1) bek.];

- az, akivel az elsőfokú bíróság az ítéletet kihirdetés útján közli, a fellebbezését nyomban bejelentheti, vagy erre háromnapi határidőt tarthat fenn. E határidő elmulasztása miatt nincs helye igazolásnak [Be. 325. § (1) bek.];

- ha a kihirdetés útján közölt ügydöntő határozat ellen a vádlott és a védő nem jelent be fellebbezést, a bíróság azt a tárgyaláson jelen nem levő ügyésszel a rendelkező rész kézbesítése útján közli. Ha az ügydöntő határozatot a bíróság az ügyésszel a rendelkező rész kézbesítése útján közli, az ügyész a fellebbezését öt napon belül jelentheti be. E határidő elmulasztása miatt nincs helye igazolásnak [Be. 342. § (5) bek.];

- a másodfokú tárgyalás elmulasztása miatt igazolásnak kizárása [Be. 365. § (3) bek.].

5. Az igazolási kérelemnek helyt adó határozat ellen nincs helye jogorvoslatnak, még akkor sem, ha ez adott esetben sértheti az eljárásban részt vevő más személyek érdekeit. Az igazolási kérelem elutasítása esetén az általános szabályok szerinti rendes jogorvoslatnak (panasznak illetve fellebbezésnek) van helye.

6. A törvény az igazolási kérelem elbírálására határidőt nem állapít meg. Tárgyalási határnap elmulasztása esetén nem kifogásolható az a gyakorlat, hogy az igazolási kérelem tárgyában a bíróság a következő határnapon dönt, egyúttal lehetőséget adva az igazolást kérőnek arra, hogy ekkor a korábbi mulasztását pótolja. Hosszabb tárgyalási időköz esetén ilyenkor célszerű az igazolás kérőt erről tájékoztatni. Az igazolási kérelem tárgyában - annak elutasítása esetén mindig - alakszerű határozatot kell hozni, míg ha a bíróság annak helyt ad, elegendő lehet a döntés tárgyalási jegyzőkönyvbe foglalása is.

Az idézés és az értesítés

67. § (1) Ha e törvény kivételt nem tesz, a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság azt idézi, akinek a jelenléte az eljárási cselekménynél kötelező, illetőleg azt értesíti, akinek a jelenléte nem kötelező, de azt a törvény lehetővé teszi. Akit megidéztek, köteles az őt megidéző bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság előtt megjelenni.

(2) Az idézés és az értesítés rendszerint írásban vagy a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság előtti személyes megjelenés alkalmával szóban történik. Az idézésnek, illetőleg értesítésnek tartalmaznia kell

a) a megidézettnek hol, mikor, milyen minőségben kell megjelennie,

b) az értesített hol, mikor, milyen minőségben jelenhet meg,

c) a távolmaradás következményeire való figyelmeztetést,

d) a vádirat benyújtása után a vádlott nevét és az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény megjelölését.

(3) Ha az idő hiánya, értesítés esetében az érintettek nagy száma indokolttá teszi, a (2) bekezdésben említetten kívül más alkalmas módon vagy eszközzel - különösen távbeszélő, telefax, számítógép útján - való idézésnek vagy értesítésnek is helye van. Sajtóhirdetményben tehető közzé az értesítés, ha ezt az érdekeltek rendkívül nagy száma indokolttá teszi.

(4) Minden esetben közölni kell, hogy az érintettet melyik bíróság, ügyészség, illetőleg nyomozó hatóság idézi, illetőleg értesíti; az idézés, illetve az értesítés tényét az ügy irataiban rögzíteni kell.

(5) A megidézett felhívható arra, hogy az ügyre vonatkozó iratain kívül a bizonyításnál felhasználható feljegyzéseit vagy egyéb tárgyait hozza magával.

(6) Az írásbeli idézést vagy értesítést zárt iratban kell megküldeni. Sajtóhirdetményben az értesítettek neve nem közölhető.

1. Az eljárási cselekményekről való tudomásszerzés, illetve az eljárási cselekményen való jelenlét biztosítása - ha még kényszerintézkedést nem is alkalmaznak - a büntetőeljárás és egyben az eljárásban résztvevők garanciális érdekeit szolgálja. Ennek gyakorlati megvalósítása az idézéssel, illetve az értesítéssel történik.

Főszabályként idézni azt kell, akinek a jelenléte kötelező, míg értesíteni azt, akinek a jelenléte ugyan nem kötelező, de a törvény lehetővé teszi számára az eljárási cselekményen való megjelenést. Ez alól kivételt jelent az ügyész, akit csak értesíteni lehet még akkor is, ha a törvénynél fogva a jelenléte kötelező.

Az idézés a címzett felé a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság előtti megjelenési kötelezettséget alapoz meg, annak elmulasztása alapvető szabályként szankciót von maga.

2. A nyomozati szakaszban:

a) idézni kell a szabadon lévő gyanúsítottat a kihallgatására

b) idézhető a gyanúsított a szemlére és a bizonyítási kísérletre [Be. 185. § (2) bek.];

c) értesíteni kell

- a gyanúsított kihallgatásáról a védőt [Be. 184. § (2) bek.];

- a védőt az általa illetve a gyanúsított által indítványozott tanú kihallgatásáról [Be. 184. § (2) bek.];

- a gyanúsítottat, a védőt és a szakértő meghallgatásáról, a szemléről, a bizonyítási kísérletről és a felismerésre bemutatásról. Ettől csak abban az esetben lehet eltekinteni, ha azt a nyomozati cselekmény sürgőssége indokolja [Be. 185. § (1) bek.];

- a nyomozási bíró üléséről az indítványozót, az ügyészt, a gyanúsítottat és a védőt [Be. 211. § (1) bek.];

- a gyanúsítottat, a védőt, valamint a tanú érdekében eljáró ügyvédet ha a nyomozási bíró olyan tanút hallgat ki, akinek az életét közvetlen veszély fenyegeti, vagy alapozottan feltehető, hogy a tanú a tárgyaláson nem jelenhet meg. Ha pedig a tanú állapota ezt nem teszi lehetővé, akkor a gyanúsítottat és a védőt az eljárási cselekményről utólag kell értesíteni [Be. 213. § (1) bek.];

- a különösen védett tanú kihallgatásáról az ügyészt és a tanú érdekében eljáró ügyvédet [Be. 213. § (2) bek.];

- a tanú törvényes képviselőjét és gondozóját előzetesen, a gyanúsítottat és a védőt utólag, ha a nyomozási bíró tizennegyedik életévét be nem töltött tanút hallgat ki [Be. 213. § (3) bek.].

3. Az első fokú bírósági eljárásban:

a) idézni kell

- a vádlottat, ha az előkészítő ülésen a meghallgatása szükséges, illetve kötelező védelem esetén a védőt [Be. 272. § (2)-(3) bek.];

- a vádlottat [Be. 279. § (1) bek.];

- a védőt [Be. 242. § (1)-(2) bek., 279. § (1) bek.];

- a szakértőt a Be. 299. § (1)-(2) bek., valamint a 300. §-ban írt esetben;

- a tanút - ha a törvény nem tesz kivételt - a tárgyalásra [Be. 279. § (1) bek., 280. § (1)-(2) bek.];

- a pótmagánvádló képviselőjét a tárgyalásra [Be. 343. § (1) bek.];

b) értesíteni kell

- az ügyészt [Be. 241. § (1) bek., 279. § (1) bek.];

- az előkészítő ülésről az ügyészt, a vádlottat és a védőt [Be. 272. § (3) bek.];

- a szakértőt, ha a törvény nem tesz kivételt [Be. 279. § (1) bek.];

- a szülőt és a gyámhivatalt a Be. 279. § (1) bekezdés utolsó mondatában írt esetben;

- a kiküldött bíró illetve a megkeresett bíróság általi bizonyítás felvételéről az ügyészt, a vádlottat, a védőt és a sértettet [Be. 304. § (1), (3) bek.];

- a sértettet és képviselőjét [Be. 56. § (1) bek., 279. § (1) bek.]. Ha a bíróság a sértettet tanúként hallgatja ki, akkor a tárgyalásra idézni kell.

4. A másodfokú bírósági eljárásban:

a) idézni kell

- bizonyítás felvétele esetén, valamint ha a bíróság megítélése szerint a jelenléte szükséges, a vádlottat [Be. 364. § (1) bek.];

- kötelező védelem esetén a védőt [Be. 364. § (2) bek.];

b) értesíteni kell

- a vádlottat, ha nem kell megidézni, akkor a tárgyalásról [Be. 364. § (3) bek.];

- az ügyészt, a kötelező védelem esetén kívül a védőt, a sértettet, valamint azokat, akik fellebbeztek [Be. 364. § (4) bek.].

A felülvizsgálati eljárásban tartott nyilvános ülésre a védőt idézni, az ügyészt, a terheltet, és az indítvány előterjesztőjét értesíteni kell [Be. 422. § (4) bek., 423. § (1) bek.].

6. Magánvádas eljárásban tartott személyes meghallgatásra a feljelentőt és a feljelentettet idézni, a védőt és a feljelentő képviselőjét értesíteni kell [Be. 502. § (1) bek.]

7. A tolmácsot - ha az eljárási cselekményeknél jelenléte szükséges - minden esetben idézni kell.

8. Az idézés illetve értesítés módozatai

a) Az írásbeli idézés illetve értesítés az általános és leggyakoribb mód.

b) Szóbeli idézésre illetve értesítésre nyomozati szakaszban akkor kerül sor, ha a korábban megidézett és megjelent személy ismételt megjelenése szükséges, vagy a jelenlévő személyt az újabb eljárási cselekményről értesíteni kell.

A vádemelés utáni szakaszban erre akkor kerülhet sor, ha a tárgyalást el kell halasztani vagy el kell napolni, és az új tárgyalási határnap kitűzésnek nincs akadálya. Ez esetben a bíróság a megjelenteket - kivéve, ha egyéb módon kell megjelenésükről gondoskodni - a bíróság az új határnapra szóban idézi illetve értesíti. E módozatnak az eljárási költségek csökkentése szempontjából is jelentősége van.

c) A rövid úton történő idézésnek illetve értesítésnek módja lehet a távbeszélő, telefax, számítógép (pl. internet). A távirat az írásbeli idézés illetve értesítés gyorsított formája. Sajtóhirdetményre csak értesítés esetén kerülhet sor, feltéve, ha az érdekeltek rendkívül nagy száma azt indokolttá teszi. Ezen esetben az értesítettek neve nem közölhető.

d) Előállítás útján a rendőrségi fogdában illetve a büntetés-végrehajtási intézetben fogva lévő személyt kell megidézni. A javítóintézetben fogva lévő személyt az intézet igazgatója útján kell idézni.

e) Rendbírsággal lehet megidézni a határnapot mulasztó védőt, tanút, szakértőt.

f) Rendőri elővezetéssel illetve rendőri útba indítással lehet idézni a határnapot mulasztó terheltet és tanút.

g) Az ügyészt - mint hatóságot - a tárgyalási határnapról a tárgyalási jegyzék megküldésével kell értesíteni.

9. Az idézés tartalmi kellékeit a Be. 67. § (2) bekezdése részletesen felsorolja. Az írásbeli idézésnek továbbá tartalmaznia kell a hatóság megnevezését, a keltezést, az aláírást és a bélyegző lenyomatát.

Az (5) bekezdés célszerűségi okból, az eljárás gyorsítása érdekében teszi lehetővé, a megidézettek felhívását arra, hogy az ügyre vonatkozó iratain kívül a bizonyításnál felhasználható feljegyzéseit vagy egyéb tárgyait is hozza magával az adott eljárási cselekményre.

10. Külföldön lakó tanú idézésére vonatkozó szabályokat a nemzetközi vonatkozású ügyek intézéséről szóló 8001/2001. (IK 4.) IM tájékoztató 28-30. pontjai tartalmazzák.

68. § (1) Katonát [Btk. 122. § (1) bek.] rendszerint az elöljárója útján kell idézni, illetőleg értesíteni. Az idézés, illetőleg az értesítés az elöljáró egyidejű értesítése mellett közvetlenül is történhet, ha a megidézettnek, illetőleg az értesítettnek az idézés, illetve az értesítés küldőjének a székhelyén nincs elöljárója, és a késedelem az eljárási cselekmény elvégzését veszélyeztetné.

(2) A kiskorú idézéséről a gondozóját azzal a felhívással kell értesíteni, hogy a megjelenéséről gondoskodjék. Ha a kiskorú a tizennegyedik életévét nem töltötte be, a gondozója útján kell idézni, illetve értesíteni. A kiskorú idézését és értesítését a törvényes képviselőjével is közölni kell.

1. A Btk. 122. § (1) bekezdés szerint katona a fegyveres erők tényleges, továbbá a rendőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja.

Fő szabályként elöljárója útján kell idézni illetve értesíteni a fegyveres erők, fegyveres testületek és rendészeti szervek hivatásos és hadköteles tagjait egyaránt. Ettől csak akkor lehet eltekinteni, ha az idézendő vagy értesítendő személynek a hatóság székhelyén nincs elöljárója és a késedelem az eljárás sikerét veszélyeztetné. A polgári alkalmazottakat az általános szabályok szerint kell idézni illetve értesíteni.

2. A Be. 68. § (2) bekezdésének alkalmazása szempontjából kiskorún a 18 éven aluli (gyermekkorú és fiatalkorú) személy értendő, kivéve, ha házasságkötéssel már nagykorúságot szerzett.

A fiatalkorú vádlotti illetve tanúkénti idézésével egyidejűleg a gondozót azzal a felhívással kell értesíteni, hogy a fiatalkorú megjelenéséről gondoskodjék. A gyermekkorú tanúkénti idézésével egyidejűleg a gondozót szintén az előzőekben említett felhívással kell értesíteni. A törvényes képviselőt (eseti gondnokot) ezen esetekben csak értesíteni kell, kivéve, ha a törvényes képviselő és a gondozó azonos személy. A 18 éven aluli kiskorú sértetti vagy egyéb érdekelti minőségében történő értesítésével egyidejűleg a törvényes képviselőjét is értesíteni kell.

Az idézéssel szembeni mulasztás következményei

69. § (1) Ha a terhelt, a védő, a tanú vagy a szakértő idézés ellenére nem jelenik meg, és ezt előzetesen, mihelyt az akadály a tudomására jut, haladéktalanul, vagy ha ez már nem lehetséges, az akadály megszűnése után nyomban, alapos okkal nem igazolja, illetőleg az eljárási cselekményről engedély nélkül távozik,

a) a terhelt elővezetése rendelhető el,

b) a tanú elővezetése rendelhető el, vagy rendbírsággal sújtható,

c) a védő és a szakértő rendbírsággal sújtható.

(2) Ha a terhelt, a védő, a tanú vagy a szakértő önhibájából olyan állapotban jelenik meg, hogy nem hallgatható ki, illetőleg az eljárási kötelezettségeit nem képes teljesíteni, a következő kihallgatására, illetve eljárási kötelezettségének teljesítése érdekében a terhelt elővezetése rendelhető el, a tanú rendbírsággal sújtható vagy elővezetése rendelhető el, a védő és a szakértő rendbírsággal sújtható. Az okozott költség megtérítésére a felsoroltakat kötelezni kell.

(3) Az (1) bekezdésben meghatározott esetben a terheltet, a védőt, a tanút és a szakértőt a meg nem jelenésével, illetőleg az eltávozásával okozott költség megtérítésére határozattal kell kötelezni.

(4) A 68. § (1) bekezdése szerint idézett katona mulasztása esetén az (1)-(3) bekezdés rendelkezéseit kell alkalmazni.

(5) Ha a 68. § (2) bekezdése szerint idézett kiskorú nem jelenik meg, és gondozója nem igazolja, hogy a kiskorú meg nem jelenésében vétlen, a gondozó rendbírsággal sújtható, és a meg nem jelenéssel okozott költség megtérítésére határozattal kötelezhető.

(6) Ha az ügyész a bíróság értesítésében megjelölt időben és helyen olyan eljárási cselekményen nem jelenik meg, amelyen részvétele kötelező, erről a bíróság a felettes ügyészt tájékoztatja.

(7) Az idézéssel szembeni mulasztás következményei akkor alkalmazhatók, ha az idézés a 67-68. § rendelkezéseinek, kézbesítése pedig az e törvényben és a külön jogszabályban foglaltaknak, illetőleg az egyéb előírásoknak megfelel.

1. A mulasztás törvényi következményeit bármelyik, az alábbiakban megjelölt ok fennállása esetén lehet illetve kell alkalmazni

a) az idézés szabályszerűsége ellenére való meg nem jelenés és előzetes, haladéktalan, alapos okkal való kimentés hiánya. Az idézéssel szembeni mulasztás jogkövetkezménye akkor alkalmazható, ha az idézés ellenére meg nem jelenő személy a megjelenés akadályát - ha az a határnap előtt jut tudomására - előzetesen, haladéktalanul, ha pedig ez már nem lehetséges, az akadály megszűnése után nyomban, és alapos okkal nem igazolja. Előzetesnek tekinthető a kimentés akkor is, ha annak postázása a határnapot megelőzően megtörtént, de a hatósághoz csak a határnapra kitűzött eljárási cselekmény után érkezik. Ez esetben nem kell az igazolásra vonatkozó szabályokat alkalmazni, de a Be. 69. §-ban írt szankciók sem alkalmazhatók. Vizsgálni kell az idézés és a kézbesítés szabályszerűségét (Be. 67-68. §);

b) engedély nélküli eltávozás;

c) önhibából eredő olyan (pl. ittas, bódult stb.) állapotban való megjelenés, ami miatt nem hallgatható ki avagy az eljárási kötelezettségeit nem képes teljesíteni (ez csak a terheltre, a tanúra és a szakértőre vonatkozhat). A rövid úton való idézés esetén - általában - e szabály nem alkalmazható.

2. A mulasztás következményei

a) A terhelttel szemben csak elővezetést lehet alkalmazni és az okozott költség megtérítésére kell kötelezni.

A terhelt elővezetése a következő kihallgatására, illetőleg az eljárási kötelezettségének teljesítése érdekében rendelhető el.

Ha a terhelt a lakhelyelhagyási tilalmat, illetőleg a házi őrizet szabályait megszegi, vagy az eljárási cselekményen idézés ellenére nem jelenik meg, és ezt alapos okkal előzetesen nem menti ki, vagy az akadály megszűnése után alapos okkal nyomban nem igazolja, őrizetbe vehető, továbbá házi őrizet esetén az előzetes letartóztatása, lakhelyelhagyási tilalom esetén a házi őrizete vagy az előzetes letartóztatása rendelhető el, illetőleg ha ez nem szükséges, rendbírsággal sújtható (Be. 139. §).

b) A tanúval szemben alkalmazható szankció az elővezetés, a rendbírság, vagy a költségek megtérítésére kötelezés.

A tanú a tárgyalásról való távolmaradása esetén az elővezetésével felmerült költségek megfizetésére akkor kötelezhető, ha az idézés a távolmaradás törvényes következményeit tartalmazta.

Az idézéssel szembeni mulasztás következményei csak akkor alkalmazhatók, ha az idézés megfelelt a törvényi követelményeknek, és annak a kézbesítése is szabályszerű volt. Ha a mulasztás szankcióját szükségtelenül és a törvényi feltételek hiányában alkalmazták, az ezzel kapcsolatban felmerült költség viselésére a tanú nem kötelezhető (BH1995. 17.). Ha a tanú a tárgyalásról való távolmaradását előzetesen bejelentette, vizsgálni kell, hogy az alapos okkal történt-e. Rendbírsággal csak akkor sújtható, ha a kimentés oka nem volt alapos (BH1993. 149.).

c) A védővel, a szakértővel és a tolmáccsal szemben alkalmazható szankció a rendbírság, és a költségek megtérítésére kötelezés.

Bár a Be. 69. §-a a tolmácsot nem jelöli meg, ám a Be. 114. § (3) bekezdése szerint a törvénynek a szakértőre vonatkozó rendelkezései a tolmácsra megfelelően irányadóak.

A tárgyaláson késedelmesen megjelenő illetve arról engedély nélkül eltávozó védővel szemben is helye lehet rendbírság alkalmazásának (BH1997. 272., BH1983. 190.). A bírósági tárgyalásra szabályszerűen megidézett védőnek az előzetesen ki nem mentett távolmaradása esetén a rendbírság kiszabása abban az esetben is indokolt, ha a meghatalmazott védő a védencéhez intézett levelében a védelem további ellátásáról lemondott, ezt a tényt azonban a bíróságnak nem jelentette be (BH1995. 560.). A meghatalmazott védővel szemben a rendbírság kiszabása indokolt, ha egy nappal a tárgyalási határnap előtt kéri a tárgyalás elhalasztását, és a bíróságnak a kérelmet elutasító végzése ellenére a tárgyalásról távol marad, illetőleg a helyettesítéséről sem gondoskodik (BH1995. 204.). Az ügyvéd helyett eljáró ügyvédjelölt tevékenységéért az ügyvéd tartozik felelősséggel. Ha az ügyvédjelölt a tárgyaláson nem jelenik meg, az öt foglalkoztató ügyvédet lehet rendbírsággal sújtani (BH1993. 148.). Ha a meghatalmazott védő a tárgyalásra helyettest állít, annak magatartásáért - így mulasztásáért - már nem ő, hanem a helyettesként eljáró védő felel. Amennyiben a helyettesként eljáró védő a tárgyalásról engedély nélkül eltávozik, a meghatalmazott védő emiatt nem bírságolható (BH1991. 465.).

A tárgyaláson ismételten meg nem jelent szakértővel szemben rendbírság kiszabásának abban az esetben is helye van, ha a bíróság a távolmaradás előzetes kimentését nem találta alapos okból valónak. Annak elbírálása, hogy a szakértőnek a tárgyalásról való távolmaradása alapos okból történt-e, nem a szakértő, hanem a bíróság megítélésére tartozik (BH1993. 286.).

d) A gondozóval szemben alkalmazható szankció a rendbírság és a költségek megtérítésére kötelezés. Ha viszont a tanúként idézett gondozó nem jelenik meg a határnapon, akkor elővezetésének illetve útba indításának is helye lehet.

e) Katona [Btk. 122. § (1) bek.] mulasztása esetén - attól függően, hogy az idézésére milyen minőségben került sor - a Be. 69. § (1)-(3) bekezdésében írtak értelemszerűen alkalmazandók. Elővezetése iránt az elöljáróját kell megkeresni [Be. 162. § (6) bek.].

f) A bíróság előtti eljárásban, ha az ügyész határnapot mulaszt, akkor erről a bíróság a felettes ügyészt tájékoztatja.

3. Az elővezetés és a rendbírság alkalmazása mérlegelési jogkörbe tartozik, míg a költségekben való kötelezést a törvény kötelező szabályként határozza meg.

A rendbírság szabályait a Be. 161. § rendelkezési tartalmazzák. Ennek alkalmazására a nyomozati szakaszban - kivéve a nyomozási bíró előtti eljárást - az ügyész, a tárgyalási szakaszban a bíróság jogosult.

Az elővezetés szabályait a Be. 162. §-a, rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 34. §-a és a 4/1996. (II. 21.) BM-IM-PM együttes rendelettel módosított 2/1986. (IV. 21.) BM-IM-PM együttes rendelet tartalmazza.

A kézbesítés

70. § (1) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság hivatalos iratának az érintett személy részére átadása (kézbesítés) történhet

a) személyesen,

b) posta útján,

c) hirdetményi úton,

d) a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság kézbesítője útján,

e) nemzetközi jogsegély keretében.

(2) A címzett az iratot az azt küldőnél is átveheti.

(3) Ha a sértettnek vagy az egyéb érdekeltnek meghatalmazottja van, a részére szóló iratot - az idézés kivételével - a meghatalmazottnak kell kézbesíteni.

(4) A kézbesítés szabályszerű, ha a hivatalos iratot a címzett vagy helyette a külön jogszabály szerint átvételre jogosult más személy átvette. A hivatalos iratot szabályszerűen kézbesítettnek kell tekinteni, ha az átvételt megtagadják, illetőleg átveszik ugyan, de a kézbesítési bizonyítványt (tértivevényt) nem írják alá.

(5) Az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt részére a hivatalos iratot hirdetményi úton kell kézbesíteni. Hirdetményi kézbesítés esetén a hirdetmény tartalmazza, hogy a címzett az iratot melyik bíróságnál, ügyészségnél, illetőleg nyomozó hatóságnál veheti át.

(6) A hirdetményt tizenöt napra ki kell függeszteni az azt küldő bíróság, ügyészség, illetőleg nyomozó hatóság, valamint - ha ilyen van - a címzett utolsó ismert belföldi lakóhelye vagy tartózkodási helye szerinti helyi önkormányzat hirdetőtáblájára. Az iratot a hirdetménynek a bíróságnál, az ügyészségnél, illetőleg a nyomozó hatóságnál történt kifüggesztésétől számított tizenötödik napon kell kézbesítettnek tekinteni.

(7) A kézbesítési bizonyítvánnyal (tértivevénnyel) feladott hivatalos iratot a kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át.

(8) A katonának [Btk. 122. § (1) bek.] kézbesítendő iratot az elöljárója útján kell kézbesíteni. A kézbesítés az elöljáró egyidejű értesítése mellett közvetlenül is történhet, ha a katonának az iratot küldő bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság székhelyén nincs elöljárója, és a késedelmes kézbesítés az eljárás sikerét vagy a katona jogát, illetőleg méltányolható érdekét sértené. Ha a katona szolgálati viszonya a büntetőeljárás alatt megszűnik, a kézbesítésre az általános szabályok az irányadók.

(9) Ha a címzett fogva van, a neki kézbesítendő iratot - idézés és értesítés esetén az intézetnek szóló, az előállításra vonatkozó megkereséssel egyidejűleg - a fogvatartást végrehajtó intézet parancsnoka útján kell kézbesíteni.

1. A postai úton történő kézbesítés szabályai

A 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 1. §-ára figyelemmel a felek részére hivatalos iratokat fő szabályként a posta útján kell kézbesíteni.

A postai küldemények kézbesítésére vonatkozó szabályokat a postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet III. Fejezete, a hivatalos irat kézbesítésére vonatkozó speciális szabályokat a 31. §-a tartalmazza.

Eszerint:

a) a szolgáltató a hivatalos iratnak a címhelyre történő első kézbesítésének sikertelensége esetén értesítő hagyása mellett, köteles a kézbesítést a sikertelen kézbesítés napját követő ötödik munkanapon megismételni. E szabály alól a b) pont írt estet jelent kivételt. Amennyiben a címhelyre történő második kézbesítés is sikertelennek bizonyul, a szolgáltató öt munkanapot kitevő rendelkezésre tartási időt követően - ha ezalatt a címzett a szolgáltató helyen azt nem veszi át - "nem kereste" jelzéssel visszaküldi a feladónak.

b) ha a kézbesítési kísérlet alkalmával a címzett vagy a meghatalmazott úgy nyilatkozik, hogy a küldeményt nem veszi át (nem fogadja el), azt a szolgáltató - rendelkezésre tartási idő mellőzésével - "Nem fogadta el" jelzéssel visszaküldi a feladónak. A küldemény kézbesítésének a helyettes átvevő által történő megtagadása esetén a kézbesítést sikertelennek kell tekinteni.

A kézbesítési bizonyítvánnyal (tértivevénnyel) feladott hivatalos irat második kézbesítésétől számított ötödik munkanapon kézbesítettnek tekintendő akkor is, ha a címzett az iratot nem vette át. A kézbesítési vélelem jogkövetkezménye, hogy az irat szabályszerűen kézbesítettnek tekintendő. Az iratot szabályszerűen kézbesítettnek kell tekinteni akkor is, ha az iratot átveszik, de a kézbesítési bizonyítványt nem írják alá.

A tárgyalás mellőzésével (Be. XXVI. Fejezet) hozott végzésnek a postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése esetében a bíróság az ügy tárgyalásának kitűzése iránt intézkedik. A bíróság ez esetben is elrendelheti az irat kézbesítésének újabb megkísérlését.

A kézbesítés nemzetközi vonatkozású szabályait a 8001/2001. (IK 4.) IM tájékoztató 21-25. pontjai tartalmazzák.

2. A címzett halála esetén a halotti anyakönyvi kivonat beszerzése is szükséges. Önmagában a kézbesítőnek a borítékra vagy a vétívre tett azon feljegyzése, hogy a címzett "meghalt" még nem bizonyítja kétséget kizáró módon a halál bekövetkezésének tényét.

Ha a küldemény "ismeretlen" jelzéssel érkezik vissza, akkor lakcímfigyelő útján kell a címzett új lakóhelyét megállapítani.

A hatóságok (bíróságok) az irataikat a postai út mellőzésével kivételesen saját kézbesítőik útján is kézbesíthetik, ha azt a sürgősség indokolja vagy az más okból szükséges. Ha a kézbesítés a címzett vagy az ügyirat átvételére jogosult más személy távolléte miatt kétszeri kísérlettel sem teljesíthető és a címzett vagy az ügyirat átvételére jogosult más személy egyebütt sem található fel, a bűnügyi idézés - a hatóság erre vonatkozó rendelkezéséhez képest - a címzett lakásának ajtajára való kifüggesztéssel is kézbesíthető. Egyéb ügyiratok tekintetében sem kifüggesztés útján való kézbesítésnek, sem figyelmeztetés otthagyásának helye nincs és a kézbesítést vagy ismét meg kell kísérelni vagy a posta útján kell teljesíteni [43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 11. § (1) bek.].

3. Az ismeretlen helyen tartózkodó, és így a vádlott távollétében tartott eljárás során a vádiratot, a határozatokat, az idézést és az értesítést hirdetményi úton kell kézbesíteni. A vádlottnak szóló idézést és értesítést a védőjének is kézbesíteni kell [Be. 530. § (2) bek.].

A hirdetményi kézbesítés nem magának a hivatalos iratnak a kifüggesztését jelenti, hanem csak azt tartalmazza, hogy a hirdetményi úton kézbesítendő iratot melyik bíróságnál, ügyészségnél, nyomozó hatóságnál lehet átvenni. E rendelkezés azt hivatott megakadályozni, hogy a hirdetményi úton kézbesítendő irat tartalmáról az arra nem jogosultak tudomást szerezzenek.

4. A katonának [Btk. 122. § (1) bek.] kézbesítendő iratokat, azaz az idézést, az értesítést, és ezen túl a büntetőeljárás során keletkezett egyéb iratokat (pl. határozatok, szakértői vélemények stb.) az elöljárója útján kell kézbesíteni.

A vám- és pénzügyőrség, a tűzoltóság és a polgári védelmi szolgálat hivatásos állományú tagjai büntetőjogi értelemben nem katonák, a szervek tagjait az általános szabályok szerint kell idézni, értesíteni, valamint részükre a hivatalos iratokat kézbesíteni.

5. Ha a címzett (akár terhelt, akár tanú) fogva van, a részére kézbesítendő iratot a fogva tartást végrehajtó intézet (ami lehet büntetés-végrehajtási intézet, rendőrségi vagy helyőrségi fogda) parancsnoka útján kell kézbesíteni, mégpedig úgy, hogy amennyiben az irat idézést vagy értesítést tartalmaz, ahhoz mellékelni kell a fogva tartást végrehajtó intézet parancsnokának címzett, a személy előállítására vonatkozó megkeresést is.

Javítóintézetben lévő fiatalkorú esetén a büntetőügyben történő idézés alapján az intézet megkeresi a bíróság székhelye szerint illetékes rendőri szervet a fiatalkorúnak a megjelölt helyre és időre történő előállítása, majd az intézetbe visszaszállítása érdekében [30/1997. (X. 11.) NM rendelet 69. §-a].

Másolat készítése az eljárás során keletkezett iratról

70/A. § (1) Az eljárás során keletkezett iratról - ideértve a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság által beszerzett, illetőleg a büntetőeljárásban részt vevő személyek által benyújtott, valamint csatolt iratot is - az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság, amely előtt az eljárás folyamatban van, a büntetőeljárásban részt vevő személyek kérelmére a (2)-(7) bekezdés szerint legkésőbb a kérelem előterjesztésétől számított nyolc napon belül másolatot ad ki.

(2) A nyomozás befejezéséig a gyanúsított, a védő, a fiatalkorú törvényes képviselője, a sértett és képviselője másolatot kaphat a szakvéleményről, valamint az olyan nyomozási cselekményről készült iratról, amelyeknél jelenlétüket e törvény lehetővé teszi; az egyéb iratról pedig akkor, ha ez a nyomozás érdekeit nem sérti. A sértett a nyomozás során keletkezett más iratokról a tanúkénti kihallgatását követően kaphat másolatot.

(3) A feljelentő részére - ha nem a (2) bekezdésben felsoroltak valamelyike - csak a feljelentésről adható másolat.

(4) Ha a terheltnek a 179. § (1) bekezdése szerinti kihallgatására, a védő kirendelésére, illetőleg meghatalmazására az irat keletkezését követően került sor, a (2) bekezdés szerinti iratról másolat kiadására a terhelt az első kihallgatására történő idézés kézbesítésétől, a védő a kirendelésről szóló határozat kézbesítésétől, illetőleg a meghatalmazás benyújtásától fogva jogosult.

(5) A nyomozás befejezését követően

a) a terhelt, a védő és a fiatalkorú törvényes képviselője másolatot kaphat a nyomozás azon iratairól, amelyeknek a megismerésére a 193. § (1) bekezdése alapján jogosult,

b) a sértett és képviselője másolatot kaphat a nyomozás azon iratairól, amelyeknek a megismerésére a 229. § (2) bekezdése alapján jogosult.

(6) A bírósági eljárásban a vádlott, a védő, a fiatalkorú törvényes képviselője, a sértett, a magánvádló, a magánfél és a felsoroltak képviselője részére - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - a másolat kiadása nem korlátozható.

(7) Az egyéb érdekelt és képviselője részére az iratokból az őt érintő körben adható másolat. A tanú részére a vallomását tartalmazó jegyzőkönyvről, illetőleg jegyzőkönyv-részről adható másolat.

(8) A másolat kiadása ellen nincs helye jogorvoslatnak. A kiadás megtagadása miatt külön jogorvoslatnak van helye.

(9) Az ügy irataiban fel kell jegyezni, hogy mely iratról, kinek a részére, hány példányban készült másolat.

1. A másolat kiadására vonatkozó kérelem esetén az a hatóság illetve bíróság, amely előtt az eljárás folyamatban van csak az alábbiakat vizsgálhatja:

- a kérelem másolat kiadására jogosulttól származik-e;

- az adott eljárási szakaszban van-e valamilyen korlátja a másolat kiadásának.

Mindezen túl figyelemmel kell lenni a Be. 70/B. § (5) bekezdésében írtakra is, amely szerint:

Ha az államtitok és a szolgálati titok védelméről szóló jogszabályban foglaltak megtartása nem biztosított, a jogosult részére az államtitkot, illetőleg a szolgálati titkot tartalmazó iratról másolatot kell készíteni, de a másolatot a jogosult a bíróság, az ügyészség, illetőleg a nyomozó hatóság titkos ügykezelésre fenntartott helyiségéből nem viheti ki. A másolatot az eljárást folytató bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság őrzi, de biztosítani kell, hogy a másolatot a jogosult a hivatali munkaidőben korlátozás nélkül tanulmányozhassa, és a bíróság hivatalos helyiségében az ügyben tartott tárgyalás idejére a másolat a jogosult rendelkezésére álljon.

Amennyiben a törvényes feltételek fennállnak, a hatóság (bíróság) kötelezettségei:

- nyolc napon belül a másolatot a kérelmezőnek ki kell adnia;

- fel kell jegyeznie, hogy mely iratról, kinek a részére és hány példányban készült a másolat.

2. Másolat kiadása a nyomozati szakaszban.

A nyomozás során a főszabály az, hogy az érdekeltek azokról az iratokról kaphatnak másolatot, amelyek keletkezésénél a törvény a jelenlétüket megengedi. A nyomozati cselekményeknél való jelenlétet a Be. 184-186. §-ai tartalmazzák.

A gyanúsított, a védő, a fiatalkorú törvényes képviselője, a sértett és képviselője azokról az iratokról kaphat másolatot, amelyek keletkezésénél a Be. a jelenlétüket lehetővé teszi, ide értve azt az esetet is, amikor a felsoroltakat a nyomozás során nem kell idézni, csak értesíteni. Ez alól kivétel a szakvélemény, amelyet a felsoroltak a nyomozás során is - annak elkészülte után - megismerhetnek, és abból másolatot kaphatnak.

A terhelt, illetőleg a védő akkor is jogosult az iratról másolatra, ha az irat keletkezésekor még a gyanúsítás nem történt meg, illetőleg a védő az irat keletkezését követően kapcsolódott be az eljárásba.

A sértett a nyomozás során keletkezett iratról általában a tanúkénti kihallgatását követően kaphat másolatot; a feljelentőnek pedig csak a feljelentésről adható másolat, kivéve, ha a feljelentő az eljárásban a későbbiekben más pozícióban (pl. sértett, tanú, magánfél stb.) is részt vesz.

3. Másolat kiadása a nyomozás befejezését követően.

A nyomozás befejezését követő iratismertetés (Be. 193. §) után mind a gyanúsított és védője (a fiatalkorú törvényes képviselője), mind pedig a sértett és képviselője a zártan kezelt iratok kivételével valamennyi iratra vonatkozóan jogosult másolatot kapni.

4. A bírósági eljárás során az abban résztvevő személyek részére - főszabály szerint - az iratokból történő másolat kiadása nem korlátozható.

Kivételek:

- az egyéb érdekelt és képviselője részére az iratokból csak az őt érintő körben adható másolat;

- a tanú részére csak a vallomását tartalmazó jegyzőkönyvről, illetőleg jegyzőkönyv-részről adható másolat.

5. A jogszabály csak az eljárás során keletkezett iratról való másolat-készítést szabályozza, és nem rendelkezik az egyéb bizonyítékokról való másolat-készítés lehetőségéről.

E körbe tartozhat a fényképekről, film-, videó- és hang-felvételekről, illetve számítástechnikai rendszerben rögzített adatokról való másolat-készítés lehetőségéről. Álláspontunk szerint e körben sem kizárt a másolat-készítés lehetősége, amennyiben az nem sért személyiségi-, adatvédelmi jogokat, nem tartalmaz állam- illetve szolgálati tikot, és nem ellentétes a büntetőeljárás céljával és alapelveivel.

6. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. tv. 37. § (3) bek.-re figyelemmel

- a hitelesített vagy nem hiteles másolat illetéke oldalanként magyar nyelvű másolat esetében 100 forint, idegen nyelvű másolat esetében 200 forint. A nem hitelesített fénymásolat illetéke oldalanként 100 forint.

Az illetéket a másolat átvételekor az eredeti iraton illetékbélyeggel kell megfizetni.

A már egyszer hitelesített másolatra, kivonatra vezetett olyan záradék, amely azt bizonyítja, hogy az eredeti iraton változás nem történt, vagy azt kiegészítik, 500 forint illeték alá esik.

Az államtitok és a szolgálati titok megismerése

70/B. § (1) A büntetőeljárás során a terhelt, a védő, a törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekelt, valamint a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél és az egyéb érdekelt képviselője jogosult megismerni azt az államtitkot, illetőleg szolgálati titkot, amit olyan irat tartalmaz, amelyet e törvény szerint megtekinthet.

(2) Az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvényben meghatározott minősítő, illetve titokbirtokos szerv biztosítja, hogy az (1) bekezdésben felsoroltak a büntetőeljárás során általuk megismerhető államtitkot, illetőleg szolgálati titkot akkor is megismerhessék, ha a megismerés külön jogszabályban meghatározott feltételei a felsoroltaknál nem állnak fenn. Ebben az esetben az eljáró bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság az érintetteket figyelmezteti, hogy az államtitkot, illetőleg a szolgálati titkot kötelesek megtartani, a figyelmeztetés kiterjed az államtitok, illetőleg a szolgálati titok megsértésének következményeire is. A figyelmeztetést jegyzőkönyvbe kell foglalni.

(3) Az államtitkot, illetőleg a szolgálati titkot tartalmazó irat kézbesítésére a 70. § rendelkezéseit a következő eltérésekkel kell alkalmazni:

a) államtitkot, illetőleg a szolgálati titkot tartalmazó irat az államtitok és a szolgálati titok védelméről szóló jogszabályban foglaltak megtartásával, csak a bíróságnál, az ügyészségnél, illetőleg a nyomozó hatóságnál kézbesíthető,

b) az államtitok és a szolgálati titok védelméről szóló jogszabályban foglaltak megtartásának feltételeiről a címzettet nyilatkoztatni kell, ha a címzett kijelenti, hogy e feltételeknek nem felel meg, vagy nem tesz nyilatkozatot, a címzett az ilyen adatot tartalmazó iratot a bíróság, az ügyészség, illetőleg a nyomozó hatóság titkos ügykezelésre fenntartott helyiségéből nem viheti ki, részére államtitkot, illetőleg szolgálati titkot nem tartalmazó kivonatot kell kézbesíteni. Arról, hogy a kivonat nem tartalmaz államtitkot, illetőleg szolgálati titkot, a minősítőt nyilatkoztatni kell,

c) ha a címzett olyan nyilatkozatot tesz, hogy az államtitok és a szolgálati titok védelméről szóló jogszabályban foglalt feltételeknek megfelel, a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a címzett részére államtitkot, illetőleg szolgálati titkot tartalmazó iratot kézbesít,

d) az a)-b) pontban írt korlátozás a titokvédelmi szabályzattal rendelkező szervezetre nem terjed ki.

(4) A (3) bekezdés c) pontja esetén a kézbesítés előtt a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság ellenőrzi, hogy a címzett nyilatkozata a valóságnak megfelel-e. A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság ennek megállapítására az államtitok és a szolgálati titok védelméről szóló jogszabályban meghatározott titokvédelmi felügyelőt is megkeresheti.

(5) Az államtitkot, illetőleg a szolgálati titkot tartalmazó irat másolására és a másolat kezelésére a következő rendelkezéseket kell alkalmazni:

a) ha az (1) bekezdésben felsoroltaknál az államtitok és a szolgálati titok védelméről szóló jogszabályban foglaltak megtartása nem biztosított, a jogosult részére az államtitkot, illetőleg a szolgálati titkot tartalmazó iratról másolatot kell készíteni, de a másolatot a jogosult a bíróság, az ügyészség, illetőleg a nyomozó hatóság titkos ügykezelésre fenntartott helyiségéből nem viheti ki,

b) a másolatot az eljárást folytató bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság őrzi, de biztosítani kell, hogy a másolatot a jogosult a hivatali munkaidőben korlátozás nélkül tanulmányozhassa, és a bíróság hivatalos helyiségében az ügyben tartott tárgyalás idejére a másolat a jogosult rendelkezésére álljon.

1. Az államtitok fogalmát az 1995. évi LXV. Tv. 3. § (1) bekezdése, a szolgálati titok fogalmát a törvény 4. § (1) bekezdése tartalmazza.

Az államtitoknak, illetve szolgálati titoknak minősített irat megismerésének engedélyezésére, a megismerési kérelem elintézésére, a minősített irat védelmére és a titkos ügykezelésre vonatkozó szabályokat az 1995. évi LXV. törvény 11-24. §-ai és a 79/1995. (VI. 30.) Korm. rendelet tartalmazza.

2. A Be.70/B. §-ának (1) bekezdése, amely szerint a büntetőeljárás során a terhelt, a védő, a törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, magánfél, az egyéb érdekelt, valamint ezek képviselője jogosult megismerni azt az államtitkot, illetőleg szolgálati titkot, amit olyan irat tartalmaz, amelyet e törvény szerint megtekinthet. Ebből következően a büntetőeljárásban résztvevő személyek az államtitkot, illetőleg szolgálati titkot tartalmazó iratot akkor is megismerhetik, ha erre egyébként az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. tv rendelkezései szerint nem lennének jogosultak. E jogosultságot a hivatkozott meghatározott minősítő, illetve titokbirtokos biztosítja, míg a büntető ügyekben eljáró hatóságoknak, bíróságnak figyelmeztetési és ezzel kapcsolatos jegyzőkönyvbe foglalási kötelezettségük van. Véleményünk szerint ezt a jegyzőkönyvet célszerű a titok megismerőjével aláíratni.

3. Az államtitok, illetőleg a szolgálati titok védelme értelemszerűen szükségessé tesz néhány, az általános szabályoktól eltérő rendelkezést az ilyen adatokat tartalmazó iratok kézbesítésére, birtoklására, illetőleg másolatára.

A törvény az ilyen adatokat tartalmazó iratok kézbesítését csak a bíróságnál, ügyészségnél, illetőleg a nyomozó hatóságnál teszi lehetővé. Ez önmagában nem jelent jogkorlátozást, jelentősége csak a titokvédelmi előírások érvényesítése szempontjából van.

Ha a titok megismerésére jogosult személyeknél a titokvédelmi követelmények biztosítottak, nem indokolt a titkot tartalmazó irat birtoklását korlátozni. E követelményeket azonban a kézbesítő bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság köteles ellenőrizni, ezáltal meggyőződni arról, hogy a címzett ilyen tartalmú nyilatkozata megfelel-e a valóságnak. A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság ennek ellenőrzésére a saját titokvédelmi szakemberét is alkalmazhatja, vagy titokvédelmi felügyelőt kereshet meg.

Ha a címzettnél a titokvédelmi rendelkezések megtartása nem biztosított, akkor a címzettnek titkot nem tartalmazó kivonatot kell kézbesíteni, de előtte a minősítőt meg kell keresni, hogy nyilatkozzék arról, miszerint a kivonat nem tartalmaz minősített adatot. Ebben az esetben a címzett számára a titkot tartalmazó iratról másolatot kell készíteni, és biztosítani kell, hogy e másolatot a jogosult az eljárást folytató bíróság, ügyészség, illetőleg nyomozó hatóság erre rendelt helyiségében korlátozás nélkül megismerhesse és tanulmányozhassa, valamint azt is, hogy az ügyben tartott bírósági tárgyalás idejére a másolat a jogosult rendelkezésére álljon. Egy korlátja azonban van az ilyen másolat birtoklásának: a jogosult ezt a másolatot nem viheti ki az eljárást folytató bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság titkos ügykezelésre rendelt helyiségéből, kivéve a bírósági tárgyalás esetét, amikor is az előbbiek szerint biztosítani kell a másolat birtoklását a jogosult számára.

Megkeresések

71. § (1) A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság állami és helyi önkormányzati szervet, hatóságot, köztestületet, gazdálkodó szervezetet, alapítványt, közalapítványt és társadalmi szervezetet kereshet meg tájékoztatás adása, adatok közlése, átadása, illetőleg iratok rendelkezésre bocsátása végett, és ennek a teljesítésére legalább nyolc, legfeljebb harminc napos határidőt állapíthat meg. A rejtjelezett vagy más módon megismerhetetlenné tett adatot a megkeresett köteles az átadás vagy a közlés előtt eredeti állapotába visszaállítani, illetőleg a megkereső számára az adat tartalmát megismerhetővé tenni. Az adatszolgáltatás ingyenes. A megkeresett a megállapított határidő alatt - ha törvény másképp nem rendelkezik - köteles a megkeresést teljesíteni, vagy a teljesítés akadályát közölni.

(2) A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság helyi önkormányzatot és más hatóságot iratok rendelkezésre bocsátása végett is megkereshet.

(3) Ha a megkeresés személyes adatok közlésére vonatkozik, az csak annyi és olyan személyes adatra vonatkozhat, amely a megkeresés céljának megvalósításához elengedhetetlenül szükséges. A megkeresésben az adatkezelés pontos célját és a kért adatok körét meg kell jelölni.

(4) Ha a megkeresés eredményeként olyan személyes adat jut a megkereső tudomására, amely a megkeresés céljával nem függ össze, az adatot törölni kell.

(5) Ha a (4) bekezdésben meghatározott személyes adat az irat eredeti példányában található, a megkeresés céljával összefüggő személyes adatról kivonatot kell készíteni, és ezzel egyidejűleg az eredeti iratot a megkeresettnek vissza kell küldeni.

(6) Ha a megkeresett szerv a megkeresést a megállapított határidőn belül nem teljesíti, vagy a megkeresés teljesítését jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható. A teljesítés jogosulatlan megtagadása esetén - a rendbírság kiszabása mellett, ha a törvényi feltételek fennállnak - az e törvényben meghatározott kényszerintézkedés is elrendelhető.

(7) Ha a megkeresett szerv a megkeresést azért nem teljesíti, mert azt törvény kizárja, a megkeresett birtokában lévő adat megszerzése érdekében a megkeresettet érintően további eljárási cselekmény nem végezhető.

(8) Ha a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény szerint a beutazás és a tartózkodás feltételei egyébként nem állnak fenn, az ügyész és a bíróság indítványozhatja az idegenrendészeti hatóságnál, hogy engedélyezze annak a külföldinek és reá tekintettel hozzátartozójának a beutazását, illetve belföldi tartózkodását, akinek a vallomása olyan bizonyítékot tartalmazhat, amely előreláthatólag másként nem pótolható.

1. A megkeresés a büntető ügyekben eljáró hatóságok részéről a büntetőeljárási feladatai megvalósításának érdekében más szervek segítségének igénybevételét jelenti. A megkeresések irányulhatnak okiratok, jegyzőkönyvek megküldésére, személyes és egyéb adatokról való tájékoztatásra stb. Az eljárási törvény egyszersmind felsorolja a megkeresettek körét is. A megkeresett szerv a megkereső által megállapított (nyolc naptól harminc napig terjedő) határidőn belül köteles a megkeresést teljesíteni, avagy a válaszadás, illetve az iratok, adatok megküldésének az akadályát közölni. Az adatszolgáltatás ingyenes, ugyanis a büntetőeljárást folytató állami szervek nem kötelezhetőek díj fizetésére akkor, amikor az állam büntető igényét érvényesítik. A rejtjelezett vagy más módon megismerhetetlenné tett (kódolt) adatot a megkeresett köteles úgy rendelkezésre bocsátani, hogy az adat a megkereső számára megismerhetővé váljék.

2. A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló szabályokat az 1992. évi LXIII. törvény tartalmazza. Személyes adatnak minősül a meghatározott természetes személlyel kapcsolatba hozható adat, és az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés.

A személyes adatok körét számos külön jogszabály tartalmazza, így:

- a Nemzetbiztonsági Szolgálatról szóló 1995. évi CXXV. törvény 38-52. §-ai;

- a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény 61-81. §-ai;

- a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 68., 77., 79. és 84-89. §-ai;

- az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény 99-100. §-ai.

A Be. 71. § (3)-(5) bekezdésében írt szabályok a megkereséssel összefüggő adatvédelmi rendelkezéseket fogalmazzák meg. (A büntetőeljárás során a terhelt és a tanú személyes adataival kapcsolatos szabályokat illetően lásd a Be. 63. §-hoz írt magyarázat 2. és 3. pontját.)

3. A Be. 63. § (3) bekezdésében írt fő szabály szerint a büntetőeljárás során rögzített személyes adatok nem törölhetők. Ez alól jelent kivételt a Be. 71. § (4) bekezdésében írt szabály, amely szerint, ha a a megkeresés eredményeként olyan személyes adat jut a megkereső tudomására, amely a megkeresés céljával nem függ össze, az adatot törölni kell.

4. A Be. 304. § (1) bekezdése azon esetet szabályozza, amikor a büntetőügyben eljáró bíróság másik bíróságot keres meg az eljárási cselekmény lefolytatása céljából.

5. Ha a megkeresett szerv a megkeresést a megállapított határidőn belül nem teljesíti, vagy a teljesítést jogosulatlanul megtagadja, akkor rendbírsággal (Be. 161. §) szankcionálható. Emellett a Be.-ben meghatározott kényszerintézkedés (pl. házkutatás) is elrendelhető.

Ha azonban a megkeresett szervre vonatkozó törvény a megkeresés teljesítését kizárja, a törvény akként rendelkezik, hogy a megkeresettnél lévő adat megszerzése érdekében a megkeresettet érintően további eljárási cselekmény nem végezhető. Ez a rendelkezés nem zárja ki azt, hogy ha a megkeresett birtokában lévő adat máshonnét is megszerezhető, ennek megszerzése érdekében további eljárási cselekményt lehessen végezni.

6. A (8) bekezdés a megkeresés sajátos esetéről rendelkezik. A szabály az ügyészt és a bíróságot annak indítványozására hatalmazza fel az idegenrendészeti hatóságnál, hogy engedélyezze annak a külföldinek és reá tekintettel hozzátartozójának a beutazását, illetőleg belföldi tartózkodását, akinek a vallomása olyan bizonyítékot tartalmazhat, amely előreláthatólag másként nem pótolható. E rendelkezés alapján lehetőség nyílik olyan külföldi személy belföldi tartózkodásának a kezdeményezésére, akit az idegenrendészeti törvény szerint az ország területéről el kellene távolítani, de e rendelkezés folytán a büntető ügyben az együttműködésre figyelemmel lehet eltekinteni az idegenrendészeti szabályok következetes alkalmazásától.

Az iratok kezelése

71/A. § (1) Az ügy iratait a keletkezésük, illetőleg a bírósághoz, az ügyészhez, illetve a nyomozó hatósághoz érkezésük sorrendjében számozással kell ellátni. A nyomozás során ettől a rendelkezéstől eltérő iratkezelési szabályok állapíthatók meg.

(2) Az ügy iratait össze kell fűzni, és az összefűzés helyén a bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság bélyegzőjével el kell látni. Ha az ügy irataihoz csatolt mellékletet nem lehet az iratokhoz fűzni, annak megőrzéséről és azonosíthatóságáról más módon kell gondoskodni.

(3) Ha az irat elveszett vagy megsemmisült, erről a tudomásszerzést, vagy a megállapítást követő munkanap végéig jelentést kell tenni a bíróság elnökének, az ügyészség vezetőjének, illetőleg a nyomozó hatóság vezetőjének és az illetékes ügyésznek. A bíróság elnöke, az ügyészség, illetőleg a nyomozó hatóság vezetője rendelkezik az elveszett vagy megsemmisült irat felkutatásáról vagy pótlásáról. Ennek keretében az eljárásban részt vett személyek meghallgathatók, és kiadmányok, iratmásolatok szerezhetők be.

(4) Az ügy iratainak pótlása mellőzhető, ha az elveszett vagy megsemmisült irat alapján hozott határozat az eljárást befejezte. Ebben az esetben csak a határozat hiteles kiadmányát (másolatát) kell beszerezni.

Az iratoknak a törvényben meghatározott kezeléséhez garanciális érdekek fűződnek, ugyanis az iratok (melyek főként vallomásokat rögzítő jegyzőkönyvek, jelentések, beadványok és az ügyekben eljáró hatóságok határozatai) részben a bizonyítékok rögzítését tartalmazzák, másrészt az iratokból állapítható meg az is, hogy az ügyben eljáró személyek és hatóságok betartották-e az eljárási szabályokat; az arra jogosultak a beadványaikat a törvényes határidőn belül terjesztették-e elő, és azokkal kapcsolatosan a hatóságok milyen tartalmú intézkedéseket tettek, illetve döntéseket hoztak.

A jogszabály törvényi szintre emeli az eddig kialakult ügykezelési gyakorlatot, valamint az erre vonatkozó korábbi, alacsonyabb szintű jogi normákat.

A nyomozati szakaszban - mivel az irat-megtekintési jog nem teljes körű - a folyamatos sorszámozástól (a külön, illetve titkosan kezelt iratokra vonatkozóan) el lehet térni.

A mellékletek (tipikusan a kihallgatásokat, vagy más eljárási cselekményeket pl. helyszínelés, bizonyítási kísérlet stb. rögzítő hang- illetve videofelvételek) sokszor nem fűzhetők az iratokhoz, ilyen esetben azokon is fel kell tüntetni az ügyszámot, és őrzésükről a kezelőirodákban gondoskodni kell.

A bírósághoz érkezett iraton - az irat valamennyi példányán és mellékletén, az irat felzetén vagy az első oldalán, elektronikus úton érkezett irat kinyomtatott példányán - az iroda az érkezés napján bélyegzővel, jól olvashatóan feltünteti a bíróságot, az ügyszámot, az érkezés évét, hónapját és napját. Az iraton meg kell jelölni a példányok és a mellékletek számát, a csatolt pénz összegét, nemét, a mellékelt egyéb értéket, fontos iratot; az eredeti okiratot külön kell megjelölni. Ha a beadványban jelzett valamely melléklet, irat stb. hiányzik, ennek tényét is fel kell tüntetni. [14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet 24. § (1) bek.]

Az elveszett vagy megsemmisült irat pótlására vonatkozó - a Be. 71/A. §-ban írt - egyszerűsített szabály csak a jogerősen befejezett ügyekben alkalmazható.

Az ügyek egyesítése és elkülönítése

72. § (1) Ha a büntetőügyben több terhelt van, velük szemben rendszerint egyazon eljárást kell folytatni. Ez a rendelkezés a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed.

(2) Egyesíteni lehet azokat az ügyeket, amelyek együttes elbírálása az eljárás tárgyára vagy az eljárásban részt vevő személyekre tekintettel, illetve egyéb okból célszerű.

(3) Az ügyek egyesítését mellőzni kell, illetőleg az ügyeket el kell különíteni, ha a terheltek nagy száma vagy egyéb ok a felelősségnek ugyanabban az eljárásban történő elbírálását jelentősen nehezítené.

(4) Az elkülönített ügy iratait a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz, ügyészhez vagy nyomozó hatósághoz kell áttenni.

A hatásköri és illetékességi szabályokkal összefüggésben több bűncselekmény vagy több elkövető esetén az egy eljárásban történő elbírálás lehetőségétől eltér - az elbírálás célszerűségére és az eljárás gazdaságosságára figyelemmel - az ügyek egyesítésének vagy elkülönítésének a szabálya.

1. A Be. 72. § (1) bekezdés célszerűségi szempontot tart szem előtt, amikor úgy rendelkezik, hogy az ugyanazon bűncselekmény valamennyi elkövetőjét, illetve az alapcselekmény elkövetőjét és a hozzá kapcsolódó bűnpártolást valamint orgazdaságot elkövető személyt rendszerint ugyanabban az eljárásban kell felelősségre vonni. Ily módon elkerülhető az a nyilvánvalóan nem kívánatos helyzet, hogy a külön-külön eljáró bíróságok az összefüggő cselekmények vonatkozásában eltérő tényállást állapítsanak meg, illetve az, hogy a kapcsolódó személyek az egyes eljárásokban eltérő perbeli helyzetbe kerüljenek. Így például, hogy az orgazda az egyik ügyben terheltként, a másikban pedig tanúként tegyen vallomást.

2. A (2) bekezdés a már megindult büntetőeljárások összevonására, míg a (3) bekezdés az együtt folyó ügyek különválasztására ad lehetőséget.

Több ügy egyesítése akkor lehet indokolt, ha az azokban szereplő elkövetők legalább részben azonosak, illetve, ha az azok alapját képező bűncselekmények egymással összefüggenek. Ez esetekben is a célszerűség indokolja az együttes elbírálást. A célszerűség szempontja érvényesül eltérő hatáskörbe tartozó ügyek esetében is. Ezért a megyei bíróság nem zárkózhat el az előtte első fokon folyó ügyben ugyanazon terhelt egyszerű megítélésű cselekményének az egyesítésétől (BH1992. 746.).

Ugyanazon vádlott ellen közvádra és magánvádra folyó ügy egyesítése csak abban az esetben lehetséges, ha az ügyész a vád képviseletét átveszi. Nem kizárt azonban az, hogy ugyanazon ügyben egyes vádlottak ellen közvádra, mások ellen magánvádra folyjék az eljárás.

Az ügyek egyesítésekor kerülni kell, hogy az ügy olyan terjedelművé váljék, ami által áttekinthetetlen lesz. Nem mellőzhető azonban az egyesítés például a folytatólagosság egységébe tartozó cselekmények esetén, vagy az összefoglalt bűncselekmények egyes részcselekményei vonatkozásában. Nem célszerű az üzletszerűség körébe tartozó cselekmények külön elbírálása sem.

Az egyesítésnek és az elkülönítésnek a bírósági szakaszra vonatkozó szabályait a Be. 265. § tartalmazza. Az első fokú eljárásban a tárgyalás megkezdése után is lehetőség van az ügyek egyesítésére illetve elkülönítésére [Be. 308. § (2) bek.].

A BK 150. számú állásfoglalás a különböző bíróságok előtt folyó ügyek egyesítésére vonatkozóan tartalmaz fontos gyakorlati iránymutatásokat, melyek a helyes álláspont kialakításához segítséget nyújtanak. Lényeges és kiemelendő szabálya, hogy az egyesítésről mindig az a bíróság dönt, amelynek az eljárást majd le kell folytatnia. Amennyiben egy bíróság előtt folyamatban lévő ügy más bíróság előtt folyó ügyhöz történő egyesítésének lehetősége felmerül, az ügy iratait ez utóbbihoz meg kell küldeni az egyesítés megfontolása céljából. Ugyancsak fontos gyakorlati iránymutatása az állásfoglalásnak, hogy az egyesítésre illetve az elkülönítésre vonatkozó döntés a tárgyalás megkezdése előtt megfellebbezhető, viszont ha a tárgyalás megkezdését követően kerül meghozatalra, pervezető jellegűnek tekintendő, és ily módon ellene fellebbezésnek nincs helye.

Az egyesítés szempontjaival próbára bocsátásnál újabb büntetőeljárás esetén a BK 149. számú állásfoglalás foglalkozik.

3. Az elkülönítés az egy eljárás tárgyát képező ügyek különválasztását jelenti.

Amikor az ügy terjedelme, a terheltek nagy száma, a lefolytatandó bizonyítás szerteágazó volta, a tanúk nagy száma vagy egyéb körülmények az együttes tárgyalás ellen szólnak, a célszerűség éppenséggel az ügyek különválasztását indokolja.

Elkülönítés esetén, ha az elkülönített ügy elbírálására az elkülönítő hatóságnak nincs illetékessége, az ügy iratait az illetékes hatóságnak küldi meg.

4. A nyomozási bíró eljárása során az ügyek egyesítésének és elkülönítésének nincs helye [Be. 209. § (1) bek.].

Intézkedés ismeretlen személy, ismeretlen helyen tartózkodó személy és ismeretlen helyen lévő tárgy felkutatására

73. § (1) Az eljárásnak nem akadálya, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik. Ebben az esetben a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a terhelt tartózkodási helyének felkutatása iránt intézkedik; ennek során el lehet rendelni a lakóhelyének, illetőleg a tartózkodási helyének a megállapítását, a körözését, és az e törvényben meghatározott esetben elfogatóparancsot lehet kibocsátani.

(2) A lakóhely, illetőleg a tartózkodási hely megállapítása iránt a személyi adat- és lakcímnyilvántartást kell megkeresni. A körözést a külön törvényben meghatározott szabályok szerint a rendőrség, illetőleg - a reá irányadó törvény szerinti esetekben - a Határőrség végzi.

(3) Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén, valamint az e törvényben meghatározott más esetekben a terhelt elfogása és megtalálása esetén meghatározott bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság elé állítása is elrendelhető (elfogatóparancs). Azt, aki ellen elfogatóparancsot bocsátottak ki, megtalálása esetén őrizetbe kell venni, és huszonnégy órán belül az elfogatóparancsot kibocsátó vagy az abban megjelölt más ügyész, illetve nyomozó hatóság, illetőleg hetvenkét órán belül az elfogatóparancsot kibocsátó vagy az abban megjelölt más bíróság elé kell állítani.

(4) Ha hatóság vagy hivatalos személy olyan terhelt lakóhelyéről, illetőleg tartózkodási helyéről szerez tudomást, akivel szemben az (1) és a (3) bekezdés szerinti intézkedést rendeltek el, köteles erről az elrendelő bíróságot, ügyészt, illetőleg nyomozó hatóságot értesíteni.

(5) Az (1) és (3) bekezdésben meghatározott intézkedéseket vissza kell vonni, mihelyt az elrendelésük oka megszűnt. A visszavonásról az elrendelő haladéktalanul intézkedik. A nyomozó hatóság által elrendelt körözést az ügyész is visszavonhatja. Ha a körözés elrendelésének oka a bírósági eljárás során szűnik meg, a körözést a bíróság is visszavonhatja.

(6) Ha a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személy lakóhelye, illetőleg tartózkodási helye vagy személyazonossága ismeretlen, lakóhelyének, illetőleg tartózkodási helyének vagy személyazonosságának megállapítása érdekében a körözését lehet elrendelni. A lakóhelyének, illetőleg a tartózkodási helyének megállapítása érdekében a bíróság vagy az ügyész annak a személynek a körözését is elrendelheti, akinek a tanúkénti kihallgatása a bírósági eljárásban szükséges. A körözést vissza kell vonni, ha az elrendelésének oka megszűnt.

(7) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság elrendelheti annak az ismeretlen helyen lévő tárgynak a körözését, amely a törvény értelmében lefoglalható, illetőleg, amelynek a lefoglalását vagy a zár alá vételét rendelték el. A tárgykörözést vissza kell vonni, ha elrendelésének oka megszűnt.

(8) Az e §-ban meghatározott intézkedéseket a bírósági eljárásban a tanács elnöke és - az elfogatóparancs kibocsátása kivételével - a bírósági titkár is jogosult megtenni.

Ha a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik, akkor a hatóság (bíróság) számára az alábbi lehetőségek adottak:

a) intézkedik a terhelt kézre kerítésére, ezen belül a tartózkodási helyének felkutatására, avagy körözését rendeli el, illetve elfogatóparancsot bocsát ki;

b) az eljárást felfüggeszti.

A Be. 188. § (1) bek. a) pontja szerint az ügyész határozattal felfüggeszti a nyomozást, ha a gyanúsított ismeretlen helyen tartózkodik és az eljárás a távollétében nem folytatható. Ugyanezen okból a vádemelést követően a bíróság felfüggeszti az eljárást [Be. 266. § (1) bek. a) pont].

c) az eljárást a terhelt távollétében folytatja le (Be. XXIV. Fejezete)

A tartózkodási hely felkutatása iránt teendő intézkedések.

A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény szerint a személyi adat- és lakcímnyilvántartás kezelője országos illetékességgel a belügyminiszter irányítása alatt álló önálló központi hivatal (Országos Személyi adat- és Lakcímnyilvántartó Hivatal Központi Okmánytára)

A bíróság és a nyomozó hatóságok bűnüldözési tevékenységük ellátásához a nyilvántartásba felvett adatok teljes körének igénylésére jogosultak.

A nyilvántartás tartalmazza a nyilvántartott személy

- nevét;

- magyar vagy külföldi állampolgárságát, illetőleg hontalanságát valamint menekült, illetőleg bevándorolt jogállását;

- nemét;

- születési helyét és idejét;

- anyja nevét;

- személyi azonosítóját;

- elhalálozása helyét és idejét (a holttá nyilvánítását vagy a halál tényének bírói megállapítását);

- lakcímét;

- családi állapotát, a házasságkötés helyét;

- arcképmását, aláírását;

- személyazonosító igazolványának, továbbá személyi azonosítójáról és lakcíméről kiadott hatósági igazolványának okmányazonosítóját.

A nyilvántartásban, illetőleg az annak alapján kiadott iratokban legfeljebb - az érintett által megjelölt - kéttagú családi név és két utónév szerepelhet. A doktori címet a nyilvántartásba az érintett kérelme esetén, a névviselésre és a név anyakönyvezésére vonatkozó szabályok alapján kell bevezetni.

Ha a házasságot kötött nő férje nevét a házasságra utaló "-né" toldattal viseli, a saját jogán szerzett doktori címe a férjes neve után jegyezhető be. Ha mindkét házastárs jogosult a doktori cím használatára, a feleség személyazonosító igazolványába a férj doktori címe csak akkor jegyezhető be, ha a feleség a férje nevét a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 26. §-ának (1) bekezdése a) pontjának második fordulatában vagy b) pontjában meghatározott módon viseli. A személyazonosító igazolvány családi név és utónév - leánykori családi név és utónév - rovatába a saját jogon szerzett több doktori cím közül csak egy jegyezhető be. [168/1999. (XI. 24.) Korm. rendelet 30. §].

Külföldön történt születés vagy elhalálozás esetén a nyilvántartás a település hivatalos elnevezésén kívül az ország magyar nyelvű megnevezését is tartalmazza. Ha a településnek van magyar nyelvű megfelelője, kérelemre a nyilvántartás azt is tartalmazza.

A születési, házassági és halálozási események anyakönyvi bejegyzéseinek alapiratai a nyilvántartásnak is alapiratai, amelyeket az esemény helye szerint illetékes anyakönyvvezető őriz.

A lakcím adattartalma:

a) településnév, a fővárosban a kerület megjelölésével;

b) postai irányítószám;

c) közterület neve és jellege;

d) házszám (helyrajzi szám);

e) épület, lépcsőház, szint (emelet), ajtó.

A körözés szabályai.

A körözés az ismeretlen helyen lévő személy vagy tárgy felkutatása, illetve ismeretlen személy vagy holttest személyazonosságának megállapítása érdekében végzett intézkedések összessége. A személykörözés kiterjedhet a terheltre, a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személyre (azaz olyan személyre, akivel szemben a gyanúsítást éppen azért nem lehetett közölni, mert ismeretlen helyen tartózkodik) és olyan személyre is, akinek a tanúkénti kihallgatása a bírósági eljárásban szükséges.

A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság elrendelheti annak az ismeretlen helyen lévő tárgynak a körözését, amely a törvény értelmében lefoglalható (Be. 151. §), illetőleg, amelynek a lefoglalását vagy a zár alá vételét (Be. 159. §) rendelték el.

A körözésre vonatkozó részletes szabályokat a személy- és tárgykörözésről szóló 2001. évi XVIII. törvény, a körözési nyilvántartásból történő adatigénylésről és adatszolgáltatásról, valamint a nyilvános tárgykörözési adatok hozzáférhetővé tételéről szóló 21/2001. (X. 11.) BM rendelet, a Rendőrség és a Határőrség körözési tevékenységéről, a körözés során alkalmazható intézkedések végrehajtásáról, valamint a körözött személyek, tárgyak tartózkodási, illetve megtalálási helyének, illetőleg a személyek és holttestek személyazonosságának megállapítása esetén követendő eljárásról szóló 20/2001. (X. 11.) BM rendelet tartalmazza.

Az elfogatóparancs kibocsátása.

Az elfogatóparancs olyan körözés, amely az eljárási törvényben meghatározott esetekben [Be. 281. § (6)-(7) bek., 590. § (3) bek.] azt is elrendeli, hogy a körözött személyt elfogása (megtalálása) esetén az elfogatóparancsot kibocsátó, vagy az abban meghatározott más szerv elé kell állítani.

A törvény differenciáltan szabályozza az elfogatóparancs alapján történő előállítás határidejét. Ha az előállítás ügyész vagy nyomozó hatóság elé történik, arra huszonnégy órás határidőt, ha pedig az előállítás bíróság elé történik, hetvenkét órás határidőt állapít meg. Ennek oka, hogy az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság elé állítás esetén az őrizet határidejének lejárta előtt szükség lehet a terhelt előzetes letartóztatásának elrendelésére, amelynek előkészítésére a nyomozó hatósának, illetőleg az ügyésznek megfelelő időt kell biztosítani. A bíróság elé történő előállítás esetében ez az időtartam hosszabb is lehet, mert a bíróság az elfogatóparancs folytán ügyészi indítvány nélkül is határozhat az előzetes letartóztatás elrendeléséről.

Az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt, illetve a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható ismeretlen személy tartózkodási helye felkutatásának, lakóhelye, illetőleg személyazonossága megállapításának és körözése elrendelésének részletes szabályait az 1/2003. (III. 7.) IM rendelete tartalmazza.

5. Az ismeretlen személy, az ismeretlen helyen tartózkodó személy és az ismeretlen helyen lévő tárgy felkutatására tett intézkedések jogszerűségéért az elrendelő hatóság a felelős. Az intézkedéseket vissza kell vonni, ha az elrendelésük oka megszűnt. A büntetőeljárás jellegére tekintettel a nyomozó hatóság által elrendelt körözést az ügyész, a bírósági eljárás során pedig a bíróság is visszavonhatja.

Az elfogatóparancsot akkor is vissza kell vonni, ha a kibocsátó más hatóságtól szerez tudomást a terhelt elfogásáról, vagy az eljárást meg kell szüntetni illetve, ha a kibocsátó a terhelttel szemben más szabadságelvonással járó büntetés vagy intézkedés végrehajtásáról szerez tudomást, továbbá, ha a terhelt a hatóság előtt önként megjelent. Az elfogatóparancs visszavonásának akkor is helye van, ha a hatóság annak kibocsátása után szerez tudomást a terhelt új lakó- illetve tartózkodási helyéről.

6. Ha külföldön tartózkodó olyan terhelt ellen kell büntetőeljárást lefolytatni, akivel szemben kiadatásnak van helye, a bíróság elfogatóparancsot bocsát ki, és az iratokat megküldi az igazságügyminiszternek [A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény 32. § (1) bek.].

A bűnügyi költség

74. § (1) Bűnügyi költség

a) az a költség, amelyet az ügyben az eljárás megindításától a büntetés végrehajtásának befejezéséig, továbbá a rendkívüli jogorvoslati eljárás, valamint a különleges eljárások során az állam előlegezett,

b) a terheltnek, a sértettnek, a magánfélnek, a pótmagánvádlónak és a magánvádlónak, a terhelt és a sértett törvényes képviselőjének az ügyben felmerült készkiadása, akkor is, ha azt az állam nem előlegezte,

c) a kirendelt védőnek és a sértett, a magánfél, valamint a pótmagánvádló képviselőjének készkiadása és díja, akkor is, ha azt az állam nem előlegezte.

(2) Az (1) bekezdés a) pontjában említett költség különösen a tanú megjelenésével felmerült költség, a szakértő, illetőleg a szaktanácsadó részére megállapított munkadíj és költségtérítés, a lefoglalt dolog szállításával és megőrzésével felmerült költség, valamint a tolmács díja és költségtérítése.

(3) Ha a terhelt a jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán a bűnügyi költséget előreláthatóan nem tudja megfizetni, és ezt a külön jogszabályban meghatározott módon igazolta, a terhelt vagy védője kérelmére a bíróság, illetőleg az ügyész határoz arról, hogy a terhelt részére személyes költségmentességet engedélyez. A személyes költségmentesség engedélyezése esetén

a) a terhelt kérelmére a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság védőt rendel ki [48. § (2) bek.],

b) terhelt és kirendelt védője számára a büntetőügy iratairól kért másolat egyszeri kiadása illetékmentes,

c) a kirendelt védő díját és igazolt készkiadását az állam viseli.

(4) A személyes költségmentesség tárgyában hozott határozat, illetőleg az okozott költség viselésére kötelező határozatnak a költség viselésére vonatkozó rendelkezése elleni jogorvoslat halasztó hatályú.

(5) Az elővezetéssel (162. §), valamint a külön jogszabályban meghatározott rendőri kíséréssel okozott költség nem számolható el bűnügyi költségként, az elővezetéssel okozott költség megtérítésére külön jogszabály az irányadó.

1. A bűnügyi költség nem azonos a büntetőeljárás költségével. Ez utóbbi magában foglalja az eljárásban a hatóságok oldaláról részt vevő személyek munkabérét, a hivatali helyiségek fenntartási költségeit, az ügyben alkalmazott technikai (magnó, video, számítógép stb.) költségeket, postai kiadásokat stb. A büntetőeljárás költsége lényegesen nagyobb mint az ügyben felmerülő bűnügyi költség.

A büntetőeljárásnak a Be. 74. §-ába nem sorolható költségét az állam - összefüggésben bűnüldöző és igazságszolgáltatási funkciójával - viseli. A bűnügyi költség fogalmán a konkrét ügyben az eljárás során, meghatározott személyek meghatározott magatartása következtében az eljárási cselekményekkel kapcsolatban felmerült költség értendő. A bűnügyi költségek jelentős részét az állam előlegezi. A bűnügyi költség megállapításáról az eljárás során folyamatosan, míg viseléséről az ügydöntő határozatban kell rendelkezni.

2. A törvény meghatározza a bűnügyi költségek körét. Bűnügyi költség elsősorban mindaz, amit az ügyben az állam előlegezett. A törvény ilyennek tekinti különösen a tanú megjelenésével felmerült költséget, a szakértő, illetőleg a szaktanácsadó részére megállapított munkadíjat és költségtérítést, a lefoglalt dolog szállításával és megőrzésével felmerült költséget, a tolmács díját és költségtérítését, az elővezetéssel felmerült költséget. Bűnügyi költség ezen kívül a terheltnek, a sértettnek, a magánfélnek, a pótmagánvádlónak, a magánvádlónak, továbbá a terhelt és a sértett törvényes képviselőjének készkiadása, valamint a kirendelt védőnek és a sértett, a magánfél, a pótmagánvádló képviselőjének készkiadása és díja, akkor is, ha azt az állam nem előlegezte.

3. Készkiadáson az útiköltséget, az ellátási és a szállásköltséget kell érteni. A díj a védő és a jogi képviselő munkadíja. A magánvádra folyó eljárásban az illeték mint bűnügyi költség akkor vehető figyelembe, ha azt a feljelentő ténylegesen lerótta. Amennyiben az illeték lerovása elmaradt, a feljelentőt - leletezés terhe mellett - az illeték lerovására kell felhívni (BH1996. 635.).

4. A bűnügyi költség viselésére vonatkozó alapvető szabályokat a Be. 338-340. §-ai tartalmazzák.

A bűnügyi költséggel kapcsolatos további rendelkezések a büntetőeljárási törvényben:

- a terheltnek kiadandó dolgot a vele szemben megállapított bűnügyi költség biztosítására vissza lehet tartani, erről az ügydöntő határozatban kell rendelkezni [Be. 157. § (1) bek.];

- az ítélet és az ügydöntő végzés bevezető részében kell feltüntetni a bűnügyi költség viseléséről szóló rendelkezést [Be. 258. § (2) bek. g)];

- a másodfokú bíróság a határozatában megállapítja a másodfokú bírósági eljárásban felmerült bűnügyi költséget, és szükség esetén rendelkezik annak a viseléséről. A másodfokú bíróság a bűnösnek kimondott vádlottat mentesítheti a másodfokú bírósági eljárásban felmerült bűnügyi költségnek vagy egy részének a megfizetése alól, ha a vádlott vagy a védő fellebbezése eredményes volt (Be. 381. §);

- hadköteles katonával szemben a katonai bűncselekmény miatt indult büntetőeljárásban a bűnügyi költséget - a meghatalmazott védőnek, továbbá a sértett képviselőjének készkiadása és díja, valamint a nem katonai büntetés-végrehajtási intézetben végrehajtott szabadságvesztéssel felmerült költség kivételével - az állam viseli (Be. 491. §);

- a magánvádas eljárásban felmerülő bűnügyi költség viselésére vonatkozó eltérő szabályokat a Be. 514. §-a tartalmazza;

- a Be. XXVIII. Fejezetében szabályozott különleges eljárásokban a bűnügyi költséget a terhelt viseli, amennyiben az alapügyben a bűnügyi költség megfizetésére kötelezték. E fejezet alkalmazásában bűnügyi költség a különleges eljárás során felmerült, az állam által előlegezett költség, illetőleg készkiadás [Be. 555. § (2) bek. j), (3) bek.];

- a bíróság utólag határoz a bűnügyi költség viseléséről, ha a jogerős határozat erről nem, vagy nem a törvénynek megfelelően rendelkezett (Be. 578. §);

- a bűnügyi költség címén befizetett összeget a terheltnek vissza kell téríteni, ha rendkívüli jogorvoslat folytán felmentették, vele szemben az eljárást megszüntették, illetőleg az ennek folytán hozott határozat ilyen kötelezést nem, vagy alacsonyabb mértékben tartalmaz [Be. 585. § (1) bek.];

- a biztosítékkal kapcsolatos, a bűnügyi költséggel összefüggő szabályokat a Be. 586-587. §-ai tartalmazzák;

- az államot illető bűnügyi költség behajtása végett az a bíróság intézkedik, amelynek eljárásában az végrehajthatóvá válik [Be. 590. § (1) bek.];

- az államot illető bűnügyi költség megfizetésére halasztás, illetőleg részletfizetés engedélyezése [Be. 593. § (1) bek.];

- az államot illető bűnügyi költség megfizetését az igazságügyminiszter különös méltánylást érdemlő okból egészben vagy részben elengedheti [Be. 599. § (1) bek.].

5. A bűnügyi költség tartalmát kitevő egyéb jogszabályok

- 7/2002. (III. 30.) IM rendelet a pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére megállapítható díjról és költségekről;

- 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről

- 3/1986. (II. 21.) IM rendelet az igazságügyi szakértők díjazásának szabályairól;

- 1/1969. (I. 8.) IM rendelet a tanúk díjazásának szabályairól;

6. A nyomozati szakaszban felmerülő bűnügyi költségekre vonatkozó szabályokat a 23/2003. (VI. 24.) IM-PM-BM együttes rendelet 1. §-a tartalmazza.

7. Az elővezetéssel kapcsolatban felmerült költség nem minősül bűnügyi költségnek. Ezt annak kell megfizetnie, akinek az elővezetését foganatosították. Az elővezetés költségét a terhelt esetében attól függetlenül kell megfizetni, hogy az elővezetett bűnösségét utóbb megállapították-e. Értelemszerűen a tanú elővezetése esetén az elővezetés költségét a tanúnak kell megfizetnie.

8. A tolmácsok munkadíját a jelenlegi gyakorlat szerint - ezt a kérdést szabályozó jogszabály hiányában - a hatóság és tolmács megállapodása alakítja ki. Az általánostól eltérő magasabb óradíj kiutalása indokolt, ha a tolmács ritka - vagy ugyanabban az ügyben - több nyelvre fordít. A nem magyar anyanyelvű terhelttel összefüggésben felmerült tolmácsolási díjat illetve fordítási költséget az állam viseli, míg a nem magyar anyanyelvű tanúval kapcsolatban felmerült ilyen jellegű költségekről az általános szabályok szerint kell rendelkezni.

9. A terheltet a jövedelmi és vagyoni viszonyai alapján akkor illeti meg személyes költségmentesség, ha a bűnügyi költséget előreláthatóan nem tudja megfizetni, és ezt a külön jogszabályban meghatározott módon igazolta.

A személyes költségmentesség a büntető ügyben nem teljes személyes költségmentességet jelent, hanem azt, hogy

- a terhelt kérelmére a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság védőt rendel ki;

- a terhelt és kirendelt védője számára a büntetőügy iratairól kért másolat egyszeri kiadása illetékmentes;

- a kirendelt védő díját és igazolt készkiadását az állam viseli.

A személyes költségmentességre vonatkozó szabályokat a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet tartalmazza.

III. Cím

FELVILÁGOSÍTÁS-ADÁS ÉS A NYILVÁNOSSÁG TÁJÉKOZTATÁSA A BÜNTETŐELJÁRÁS SORÁN

74/A. § (1) A sajtó részére a nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság külön jogszabályban erre feljogosított tagja, valamint az ügyész; a vádemelésig az ügyész, illetőleg az általa megbízott személy; a bírósági eljárás során a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvényben erre feljogosított személy adhat felvilágosítást.

(2) A bíróság nyilvános tárgyalásáról a sajtó jogosult tájékoztatást adni.

(3) Meg kell tagadni a sajtó számára a felvilágosítást, ha az államtitkot vagy szolgálati titkot sértene, vagy egyébként az eljárás eredményes lefolytatását veszélyeztetné.

Az Alkotmány 61. § (1) bekezdés szerint a polgároknak joguk van arra, hogy a közérdekű adatokat megismerjék. Ebbe a körbe tartozik, hogy információkat szerezzenek a megindult, a folyamatban lévő és a befejezett büntető eljárásokról is. Az anyagi büntetőjogban megfogalmazott generális prevenció szabálya (Btk. 37. §) is csak abban az esetben érvényesülhet, ha a határozatok tartalma, az alkalmazott szankció mind szélesebb körben ismertté válik. A büntetőeljárás és az állampolgárok szélesebb köre közötti közvetítő funkciót a sajtó látja el. Az Alkotmány 61. § (2) bekezdése elismeri és védi a sajtó szabadságát. Az 1986. évi II. tv. 2. § (1) bek. szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata - a hírközlés más eszközeivel összhangban - a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás.

Ugyanakkor a büntetőeljárásban is érvényesülnie kell az Alkotmány 59. § (1) bek.-ben írt azon szabálynak, amely szerint a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Az eljárás során meg kell óvni a nyilvánosságra kerüléstől az államtitkot és a szolgálati titkot is.

Ezen túl a nyomozás taktikai szempontjai is megkövetelhetik, hogy az ügyben eljáró hatóságok ne hozzanak azonnal nyilvánosságra minden általuk beszerzett, vagy megismert adatot, bizonyítékot.

A büntető ügyekről készülő tájékoztatás során figyelemmel kell lenni arra az alkotmányos követelményre is, miszerint senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a büntetőjogi felelősségét jogerős bírósági határozat nem állapította meg [Alkotmány 57. § (1) bek., Be 7. §].

Mindezekből következően a büntetőeljárásról szóló tájékoztatás az állampolgári jogosultságok körébe tartozik, a büntetőügyekről a polgárok szélesebb körben a sajtó közvetítésével, és teljes körben a nyilvános tárgyalásokról, illetve határozathozatalokról értesülhetnek.

A büntetőügyekben eljáró hatóságok tagjainak elsődleges feladata az eljárási szakaszoktól függően a bűncselekmények felderítése, a bizonyítékok beszerzése, a vádemelés és vádképviselet, valamint a történeti tényállás megállapítása, határozathozatal a büntetőjogi felelősség kérdéséről és a jogkövetkezmények meghatározása. Az egyes ügyekben eljáró nyomozó, ügyész illetve bíró (mint az eljárás fő személyei) nem terhelhetőek a sajtó tájékoztatásának további feladatával, ezért a törvény lehetővé teszi, hogy e tevékenységet a hatóság illetve bíróság más jogszabályban meghatározott tagja (sajtószóvivő, a szerv vezetője, bírósági elnök, kollégiumvezető stb.) lássa el. Az 1997. évi LXVII. tv. 29. §-a szerint a bíró az általa intézett ügyről a sajtó, a rádió és a televízió részére nem adhat tájékoztatást. A bíróság előtt folyamatban lévő vagy befejezett ügyről a sajtó, a rádió és a televízió részére a bíróság elnöke vagy az általa megbízott személy adhat tájékoztatást.

A tájékoztatásra vonatkozó részletes szabályokat a 10/1986. (IX. 1.) IM-BM együttes rendelet tartalmazza.

74/B. § (1) A bírósági tárgyalásról a nyilvánosság tájékoztatása érdekében hang- vagy képfelvételt a tanács elnöke engedélyével, a bírósági tárgyaláson jelenlévő személyről - a bíróság tagjain, a jegyzőkönyvvezetőn, az ügyészen és a védőn kívül - csak az érintett hozzájárulásával szabad készíteni. A tanács elnöke a tárgyalás folyamatosságának és zavartalanságának érdekében az engedélyt megtagadhatja, illetőleg azt a bírósági eljárás bármely szakaszában visszavonhatja.

(2) A zárt tárgyalásról, illetőleg a tárgyalásnak azon részéről, amelyről a bíróság a nyilvánosságot kizárta, a sajtó nem adhat tájékoztatást, és a sajtó részére felvilágosítás nem adható, kivéve, ha a nyilvánosság kizárására a 245. § (5) bekezdése alapján került sor.

(3) Ha törvény kivételt nem tesz, a folyamatban lévő vagy befejezett büntetőügy irataiba csak az e törvény által erre feljogosított személy tekinthet be.

(4) A (3) bekezdés szerinti irat a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvény közlevéltári anyagban történő kutatásra vonatkozó szabályai szerint az ott írt védelmi idő letelte előtt is kutatható.

(5) A 74/A. §-ban meghatározott esetet kivéve az eljárásról felvilágosítás annak adható, akinek az eljárás lefolytatásához, illetőleg annak eredményéhez jogi érdeke fűződik. A vádirat benyújtásáig az ügyész, a bírósági eljárás során az eljáró bíróság elnöke - az ehhez fűződő jogi érdek igazolása után - engedélyezi az iratok megtekintését, illetőleg a szükséges felvilágosítás megadását.

1. A tájékoztatás nem azonos a tárgyaláson hang- illetve képfelvétel készítésével. A törvény ennek engedélyezését a tanács elnökének (illetve az egyesbírónak) a jogkörébe utalja, aki ezt gyakorlati okokból (a tárgyalás folyamatosságának és zavartalanságának biztosítása érdekében) megtagadhatja. E pervezető határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye, és a határozatnak kötőereje sincs, hiszen a per vezető bírója e kérdésben a tárgyalás során a korábbi döntésétől eltérően is határozhat. Az engedély megadása esetén a törvényben meghatározott személyeken kívül másokról (vádlott, sértett, tanú, szakértő, egyéb érdekelt, bv. őrök stb.) csak a nevezettek engedélyével készíthető felvétel. Értelmezést igényel, hogy a tárgyalóteremben jelenlévő (sok esetben nagy létszámú) hallgatóság tagjaitól is szükség van-e engedély beszerzésére a felvételek elkészítése céljából. Az engedély nélkül készített illetve nyilvánosságra hozott felvételek miatt a személyiségi jogvédelem eszközeivel lehet élni (Ptk. 80. és 84. §-ai].

A zárt tárgyalásról viszont sem felvilágosítás, sem tájékoztatás nem adható, kivéve, ha a nyilvánosság kizárására a Be. 245. § (5) bekezdése alkalmazásával azért került sor, mert a hallgatóság a tárgyalás rendjét, vagy szabályszerű menetét ismételten megzavarta.

2. Az irat-betekintési jog az eljárásban részt nem vevő személyek számára nem tekinthető abszolút jogosultságnak.

Az iratok teljes, illetve részleges megtekintése alanyi jogosultsága a terheltnek (Be. 43. § (2) bek. b) pont), a védőnek [Be. 50. § (3) bek.], a sértettnek [Be. 51. § (2) bek. a) pont], a sértett örököseként fellépő magánfélnek [Be. 54. § (6) bek.]. A magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél és nevezettek képviselőnek irat-betekintési joga a sértetti jogosultsággal azonos terjedelmű.

A fenti körön kívül az egyéb érdekeltek (Be. 55. §) a segítők (Be. 59. §) és azon személy részére, akinek az eljárás lefolytatásához, illetve annak eredményéhez igazolt jogi érdeke fűződik, a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság elnöke engedélyezi az iratok megtekintését és a felvilágosítás megadását.

Mindezen túl a büntetőügyek tudományos kutatás céljából történő tanulmányozására is lehetőség adódik. A tudományos kutatók számára az iratokba való betekintés a köziratokról, közlevéltárakról, és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvényben írt védelmi idő előtt is engedélyezhető. A Be. 184. § (4) bek. szerint a nyomozási cselekményen jelen lehet az állam- és jogtudományi kar nappali tagozatán jogász szakon hallgatói jogviszony keretében szervezett szakmai gyakorlatát töltő személy, ha ezt az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság engedélyezi, és a jelen lévő gyanúsított, tanú vagy sértett ehhez írásban hozzájárul. Nevezettek részére a miniszteri indoklás szerint az iratok tanulmányozása engedélyezhető. A szabályozásból kimaradt a bírósági gyakorlaton lévő joghallgatók ezen jogosultságának elismerése, márpedig hatékony és eredményes gyakorlat az iratok tanulmányozása nélkül nem képzelhető el.

VII. Fejezet

A BIZONYÍTÁS

I. Cím

A BIZONYÍTÁS ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI

A bizonyítás tárgya

75. § (1) A bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni.

(2) A bizonyítás a büntetőeljárás járulékos kérdéseinek - különösen a polgári jogi igénynek - elbírálásában jelentős tényekre is kiterjedhet.

(3) Nem kell bizonyítani azokat a tényeket, amelyek köztudomásúak, vagy amelyekről az eljáró bíróságnak, ügyésznek, illetőleg nyomozó hatóságnak hivatalos tudomása van.

(4) Az eljárásban részt vevő személyek az e törvényben meghatározott esetekben és módon kötelesek és jogosultak a bizonyításban közreműködni.

A Be. VII. Fejezete szabályozza a bizonyítási eljárás legfontosabb szabályait, ezen túlmenően azonban a bizonyítást érintő rendelkezések találhatók a Be. más fejezeteiben is. A bizonyítás a büntetőeljárás legfontosabb és legsarkalatosabb része, amely annak célja és egyben eszköze is. A bizonyítás célja ugyanis az adott esetre vonatkozó objektív igazság megismerése annak érdekében, hogy a hatóságok megalapozottan tudjanak állást foglalni a bűncselekmény megtörténte, illetve a terhelt büntetőjogi felelősségének kérdésében. A bizonyítás e cél szolgálatában egyben eszköze is a büntetőeljárásnak, mivel a bizonyítás folyamata a bizonyítékok felkutatása, összegyűjtése és rendszerezése és értékelése vezet el végül is a cél eléréséhez.

Az új eljárásjogi törvény egyértelműen megkülönbözteti és kifejezésre juttatja a rendőrség, az ügyészség és a bíróság megváltozott szerepét. A bizonyítás súlypontja a tárgyalásra helyeződött át, amely azt jelenti, hogy a nyomozati szak elsődleges feladata a bizonyítékok felderítése, felkutatása, összegyűjtése és azoknak a bíróság rendelkezésére bocsátása. Ebből következően a bizonyítékok értékelésének a feladata elsősorban a bírósági tárgyalásra tartozó kérdés. Jelentős változás, hogy a hatályos jogi szabályozás határozott különbséget tesz a bizonyítás eszköze és a bizonyítási eljárások között. Ennek megfelelően a bizonyítás eszközei körében taxatíve jelöli meg a tanúvallomást, a szakvéleményt, a tárgyi bizonyítási eszközöket, az okiratokat, valamint a terhelt vallomását.

Ugyanakkor viszont a bizonyítási eljárások körében sorolja fel a szemlét, a bizonyítási kísérletet, a felismerésre bemutatást, a szembesítést és a szakértők párhuzamos meghallgatását.

Ennek megfelelően tehát a törvény kifejezésre juttatja azt az elméletileg is helyesnek tartott álláspontot, amely szerint különbséget kell tenni a bizonyítási eszközök (mint bizonyító tények hordozói) és a bizonyítási eljárás (mint a bizonyítási eszközök megszerzésére irányuló tevékenység) között.

A korábbi eljárásjogi törvényhez képest markáns változásnak minősül, hogy a hatályos eljárásjogi törvény megszüntette a pótnyomozás intézményét, az ellentétes szakvélemények testületek általi felülvéleményezését, valamint a hatósági tanú kötelező igénybe vételét.

Ugyanakkor viszont bevezette a különösen védett tanú jogintézményét, valamint a tanú személyes védelmét, amely összességében a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságát hivatott előmozdítani.

1. A bizonyítás tárgya az a bizonyítandó tény, amely az ügy szempontjából mind anyagi, mind eljárásjogi szempontból jelentőséggel bír. Ebből következően a törvény a jogalkalmazókra bízza annak eldöntését, hogy az ügy eldöntése szempontjából melyek a jelentős, a releváns tények.

Nem könnyű feladat a releváns tények meghatározása és kiválasztása, különösen nem a büntetőeljárás kezdetén, amikor még kevés információ áll rendelkezésre és a bűncselekmény elkövetésének körülményei még éppen csak körvonalazódnak. A bizonyítási eljárás előre haladtával azonban a releváns tények köre is szűkül sőt változhat is. Ennek megfelelően a bizonyítandó tények pontos köre is mindig csak a konkrét ügy kapcsán határozható meg.

A releváns tények a legáltalánosabb csoportosítás szerint is részben a cselekményhez, részben pedig akár az elkövető, akár a sértett személyéhez kötődnek.

A cselekményhez kapcsolódó tények egyben megfelelnek a büntető törvénykönyv különös részében írt tényállási elemeknek. Ennek sorában feltétlen bizonyítást igénylő tények az elkövetés helye, ideje, módja esetleg eszköze, eredménye és az elkövető személye, értelemszerűen az adott törvényi tényállás elemeinek megfelelően.

A személyhez kapcsolódó tények különösen a szándékosság vagy gondatlanság tudati elemei, a motívum, indíték, egészségi állapot, személyi-családi körülmények, előélet, stb.

Az ügyre tartozó tények bizonyítása teszi lehetővé az anyagi és eljárási szabályok helyes alkalmazását. Ez a kör magába foglalja a cselekmény minősítését, a bűnösség kérdését, valamint a büntetés kiszabását vagy intézkedés alkalmazását. A tárgyi és az alanyi oldal szempontjából releváns tények bizonyításának elmaradása vagy hiányossága a tényállás felderítetlenségét, ezáltal a döntés megalapozatlanságát eredményezi.

Bizonyítást igényelnek a büntetőeljárási szabályok alkalmazása szempontjából jelentős tények is. E-körbe általában a hatásköri és illetékességi szabályok, a kizárás vagy a nemzetközi jogi normák alkalmazásával összefüggő tények tartoznak. Ugyancsak e-körbe tartoznak bizonyos személyi vagy tárgyi kényszerítő eszközök alkalmazásának feltételeivel kapcsolatos tények, nevezetesen az őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, lefoglalás illetve zár alá vétel különös szabályai.

1. A Be. 75. § (1) bekezdése egyértelműen rögzíti a hatóságok azon kötelezettségét, hogy a bizonyítási eljárás során mindent megtegyenek annak érdekében, hogy a tényállást alaposan, hiánytalanul és a valóságnak megfelelően igyekezzenek megállapítani.

A törvény e megfogalmazásából kitűnően nem támasztja követelményként az objektív igazság hiánytalan megállapítását, ugyanis a büntetőeljárás során erre nincs mindig lehetőség. Ugyanakkor viszont az objektív valóság megállapítására való törekvésnek azért van megkülönböztetett jelentősége, mert minél közelebb kerül a hatóság az objektív igazsághoz, annál megalapozottabb lesz az igazságszolgáltatás eredménye.

Gyakorlatilag az objektív igazság feltárása és az igazságos ítélkezés szoros kapcsolatban és összefüggésben állnak.

A törvény ezen szabályozása egyúttal fenntartja a magyar büntetőeljárási jog azon alapelvét, amely szerint az állam büntető hatalmának érvényesítése során a hatóságok az alapos gyanú fennállása esetén hivatalból indítanak büntetőeljárást és hivatalból járnak el, amelynek során az adott hatóság hivatalból köteles a valóság bizonyítására.

Ez alól a bíróság sem kivétel a bizonyítási eljárás során annak ellenére, hogy a Be. 4. §-a egyértelműen rögzíti, hogy a vád bizonyítása a vádlót terheli.

Az a kötelezettség, amely a tényállás hiánytalan, alapos és a valóságnak megfelelő tisztázását írja elő, az ugyanúgy vonatkozik a bírósági eljárásra, mint az azt megelőző nyomozati, vagy ügyészi szakra.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a bíróság egyrészt nincs kötve az ügyészi indítványokhoz, de az ügyészi indítványok hiánya sem mentesíti bizonyos bizonyítási cselekmények elrendelése és lefolytatása alól, vagyis a hivatalból való bizonyítási kötelezettség teljesítése alól.

A valóságnak megfelelő tényállás megállapítására való törekvés egyben azt is jelenti, hogy a bíróságnak nem csupán a vád által felsorakoztatott bizonyítékokra és bizonyítási eszközökre kell ügyelnie, hanem hivatalból figyelembe kell vennie a terhelt érdekében esetleg fellelhető bizonyítási eszközöket is és azokat erre irányuló indítvány, illetve kérelem nélkül is be kell szerezni, a tárgyalás anyagává kell tenni, mert csak ezek birtokában kerülhet a bíróság abba a helyzetbe, hogy a tényállást nem csak alaposan és hiánytalanul, de a valóságnak megfelelően tisztázhatja.

Ebbe a körbe tartozik az enyhítő és mentő körülményeknek a feltárása is, amely az igazságszolgáltatás nélkülözhetetlen követelménye.

2. A törvényhely (2) bekezdése lehetővé teszi, hogy a bizonyítás a büntetőeljárás járulékos kérdéseinek elbírálásában jelentős tényekre is kiterjedjen.

A törvény példálódzva emeli ki a polgári jogi igény elbírálását, de a büntetőeljárás során polgári jogi, családjogi, szabálysértési jogi és egyéb más jogokhoz tartozó szabályok is alkalmazásra kerülhetnek.

Ide sorolhatók a tulajdonviszonyok tisztázásával kapcsolatos tények bizonyítása, amelyek nélkül nem lehetne megalapozottan dönteni a lefoglalás megszüntetéséről, az elkobzásról vagy a zár alá vétel sorsáról.

3. Sok esetben a bizonyítandó tények nem közvetlenül kapcsolódnak a megállapítandó tényálláshoz, azonban bizonyításukra szükség van, mert egyrészt általuk bizonyítható más tény, illetve azokból egyéb tényekre vonható további következtetés.

A törvényi megfogalmazás egyben a bizonyítás körét és terjedelmét is meghatározza, amely szoros összefüggésben áll a Be. 2. § (2) bekezdésében megfogalmazott vádhoz kötöttség elvével. E két szabály egybevetéséből következik, hogy vád tárgyává nem tett tényekre a bizonyítást kiterjeszteni a vádelv sérelme nélkül nem lehet.

A (3) bekezdés értelmében vannak olyan tények, amelyeket nem kell bizonyítani, mert köztudomásúak, vagy a hatóságnak hivatalos tudomása van róluk. Ezek a tények természetszerűleg jelentősek, vagyis az ügyre tartozók, ám bizonyításuk felesleges. A köztudomású tények az esetek többségében bizonyos természeti jelenségek megfigyelésein, általános emberi élettapasztalatokon, vagy visszatérően ismétlődő törvényszerűségeken alapulnak, amelyek azonos feltételek mellett azonos módon működnek. Bizonyos esetben azonban szükséges lehet a bizonyítás, nevezetesen a tekintetben, hogy ezek a mindenki számára közismert jelenségek a konkrét esetben is megállják-e a helyüket. Ilyen köztudomású tények pl., hogy a víz vezeti az elektromosságot, hogy a nagyfeszültség halálos áramütést eredményezhet, hogy az ittas ember bizonytalan lábakon áll, hogy az embernek melyek a létfontosságú szervei és azok hol helyezkednek el. Ugyanakkor viszont pl. egy áramütés kapcsán szakértői bizonyítás tárgya lehet, hogy a konkrét körülmények között megállja-e helyét az egyébként általánosan elfogadott köztudomású tény.

A bizonyítást nem igénylő tények második csoportjába azok tartoznak, amelyekről a hatóságoknak hivatalos tudomása van. Ide elsődlegesen a hatályos és alkalmazandó különböző szintű jogszabályok, rendeletek, utasítások, irányelvek, elvi döntések, bírósági és alkotmánybírósági határozatok, ismeretük és meglétük tartoznak.

Ebből következően a büntetőeljárás során jogszabályi bizonyításra - néhány nemzetközi norma kivételével -, illetve jogi szakértő igénybevételére nem kerülhet sor. A gyakorlatban azonban határesetnek tűnik az adó-, vám-, illetve devizahatóságok burkolt, nem egyszer nyílt jogszabályi bizonyítása szakvélemény formájában.

Bizonyos esetekben maga a törvény korlátozza, illetve zárja ki a bizonyítást.

A Btk. 183/A. §-a és a 210. §-a az ott írt emberrablás (Btk. 175/A. §) erőszakos közösülés (Btk. 197. §), szemérem elleni erőszak (Btk. 198. §) és természet elleni erőszakos fajtalanság esetére kimondja, hogy a 12. évet be nem töltött személyt védekezésre képtelennek kell tekinteni. A törvény tehát egy olyan törvényi vélelmet állít fel, amellyel szemben semmilyen körülmények között nincs helye bizonyításnak.

A büntetőeljárás során egyébként a vélelem csak szűk körben érvényesülhet és akkor is az ellenbizonyítás lehetőségével.

Más esetben maga az anyagi jogszabály zárja ki a bizonyítás lehetőségét. A Btk. 182. § (2) bekezdése szerint a rágalmazás (Btk. 179. §), a becsületsértés (Btk. 180. §) és kegyeletsértés (Btk. 181. §) eseteiben a becsület csorbítására alkalmas tény valódisága csak és kizárólag akkor bizonyítható, ha a tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek, vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta.

4. A törvény rendelkezése szerint az eljárásban résztvevő személyek a törvényben meghatározott esetekben és módon kötelesek és jogosultak a bizonyításban közreműködni. A bizonyítási kötelezettség azt jelenti, hogy az arra kötelezett személy a törvény rendelkezéseinek megfelelő magatartást kell, hogy tanúsítson. (Pl. megjelenési kötelezettség, vallomástételi kötelezettség, igazmondási kötelezettség, szakértői vizsgálaton való részvételi kötelezettség, stb., amelyek nem teljesítése bizonyos szankciók alkalmazásával kiényszeríthető.)

A bizonyítási jogosultság viszont azt jelenti, hogy a büntetőeljárásban résztvevő személy a bizonyítási eljárás adatait megismerheti, aktívan közreműködhet a bizonyítási eljárás alakításában, bizonyítást kezdeményezhet és mindezt saját belátása szerint annak függvényében, hogy milyen érdekeltsége fűződik a bizonyítási eljárás alakulásához.

A bizonyítás eszközei

76. § (1) A bizonyítás eszközei a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat és a terhelt vallomása.

(2) A büntetőeljárásban fel lehet használni azokat az okiratokat és tárgyi bizonyítási eszközöket, amelyeket valamely hatóság - jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során a hatáskörében eljárva - a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszerzett.

1. A hatályos törvényszöveg taxatív felsorolást ad a bizonyítás eszközeiről és ezt a törvényhez fűzött miniszteri indokolás is megerősíti, amikor kijelenti, hogy a törvény "ezzel azt az álláspontot fejezi ki, hogy más bizonyítási eszköz elméletileg sem képzelhető el". Az 1962. évi 8. tvr. még a bizonyítékok címszónál sorolta fel a tanúvallomást, szakvéleményt és egyéb gyakorlatilag és ténylegesen is egyértelműen bizonyítási eszközöket.

Az 1973. évi I. tv. 61. §-ának (1) bekezdése viszont a bizonyítási eszközöket már nem taxatíve és nem a bizonyítékoknál, hanem a bizonyítás eszközeinél sorolja fel, hozzátéve, hogy bizonyítási eszköz "különösen" a tanúvallomás, szakvélemény, tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat, a szemle, a helyszínelés, a bizonyítási kísérlet, a felismerésre bemutatás és a terhelt vallomása.

Igen jelentős ebből a szempontból, hogy a korábbi jogi szabályozás a bizonyítás eszközeit nem titkoltan csak példálózva sorolta fel azzal, hogy a bizonyítási eszközök taxaív felsorolása nem lehetséges, azokat teljes körűen felsorolni már csak azért sem lehet, mivel az a szabad bizonyítás elvének a sérelmével járna.

Ehhez képest a hatályos jogi szabályozás kategorikusan leszögezi, hogy a bizonyítás eszközei a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz és a terhelt vallomása. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a szemle, a bizonyítási kísérlet, vagy a felismerésre bemutatás kimaradt volna a hatályos jogi szabályozásból, hanem pusztán azt, hogy ezeket a hatályos törvény nem a bizonyítás eszközei között, hanem a bizonyítási eljárás keretei között sorolja fel, a VII. fejezet VII. Címében.

A bizonyítási eljárás pedig nem más, mint olyan bizonyítási cselekmény, amely a bizonyítandó tény felderítése, vagy megállapítása érdekében személy, tárgy vagy helyszín megtekintésére, avagy tárgy vagy helyszín megfigyelésére irányul. Ebből következően a bizonyítási eszköz és a bizonyítási eljárás közötti különbség és eltérő jogi szabályozás gyakorlatilag a bizonyítási eszköz és a bizonyíték közötti különbséggel magyarázható. Bizonyítási eszköz önmagában nem létezik, az valaminek, vagy valakinek a közvetítése révén jut el a hatóságokhoz.

Ezt nevezhetjük a bizonyíték forrásának. Ilyen közvetítő lehet valamely személy, tárgy, helyszín, amelyből a bizonyítási eszközök révén a bíróság, illetve a hatóság a bizonyítékokhoz juthat. A hatályos jogi szabályozás több évtizedes elméleti vitára tett pontot azáltal, hogy külön szabályozta a bizonyítás eszközeit és ettől megkülönböztette a bizonyítási eljárások címszó alatt azokat az eljárási cselekményeket, amelyekből gyakorlatilag a bizonyítás eszközei nyerhetők, illetve származhatnak. Mára egységes az elmélet is abban, hogy bizonyíték mindaz a tény, adat, körülmény, amely a bizonyítási eszközből nyerhető a bizonyítás során és természetesen maga a bizonyíték is további bizonyítási eszközzé válhat a bizonyítás folyamatában. A gyakorlatban azonban vitatott, hogy bizonyos eljárások, illetve ezekből az eljárásokból származó bizonyítékok a bizonyítási eljárás során felhasználhatók-e, vagy sem. E körbe tartozik többek között a szagazonosítási eljárás és a poligráf, az ún. hazugságvizsgáló használata.

Kétségtelen, hogy mindkét eljárás elsődlegesen a nyomozás operatív szakaszába tartozik, ám eredményes alkalmazásuk miatt helyet követelnek, vagy követelhetnek a bizonyítási eljárásban is. Bizonyos álláspontok szerint az eljárások manipulálhatósága és megbízhatatlansága miatt nem alkalmazhatók, ugyanakkor megállapítható, hogy sem az eljárások, sem az így nyert bizonyítékok semmivel sem megbízhatatlanabbak, mint egyéb más bizonyítási eszközök, illetve az azokból származó bizonyítékok, így kizárásuk a bizonyítási eljárásból egyértelműen a szabad bizonyítás elvének sérelmét jelentené. Másrészt aligha hihető, hogy a gyakorlatban bármelyik bizonyítási eszköz önmagában - egyéb más bizonyítékok nélkül - alkalmas lenne a hiteltérdemlő bizonyításra. Ezekben az esetekben egyébként sem maga a bizonyítási eljárás kérdőjeleződik meg, hanem az ezekből az eljárásokból nyert bizonyíték, illetve e-bizonyítékok bizonyító ereje.

Mindezek alapján összességében tehát megállapítható, hogy a tanú, vagy a terhelt a bizonyíték forrása, vallomásuk pedig a bizonyítás eszköze. A vallomásukban előadott tények pedig a bizonyítékok. Azt pedig, hogy ezeknek a bizonyító ereje a büntetőeljárás során milyen jelentőséget képvisel, azt mindig a hatóság, a konkrét körülmények vizsgálata alapján dönti el.

A bizonyítás eszközeit hagyományosan három csoportba sorolhatjuk: a személyi, a tárgyi és az eljárási cselekmény formájában testet öltő bizonyítási eszközökre.

2. A (2) bekezdés rendelkezése szerint a büntetőeljárásban fel lehet használni azokat az okiratokat és tárgyi bizonyítási eszközöket, amelyeket valamely hatóság jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során, a hatáskörében eljárva a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetve beszerzett. E szabályozás kettős célt szolgál. Nevezetesen egyrészt elősegíti a bizonyítás szabadságának elvét és azt erősíti, másrészt szükségtelenné teszi bizonyos eljárási cselekményeknek a büntetőeljárásban történő formális megismétlését.

Az arra illetékes hatóság alatt elsősorban a nyomozó hatóságokat, különösen a rendőrséget kell érteni, hiszen ez az a hatóságon, amely a bűnözés felderítése érdekében már a konkrét bűncselekmény elkövetése előtt végezhet bizonyos eljárási cselekményeket, gyűjthet információkat, végezhet megfigyeléseket és rögzíthet bizonyos tárgyi, okirati bizonyítási eszközöket anélkül, hogy konkrét büntetőeljárás megindult volna. Mivel ezek megszerzésére a büntetőeljárás megindulása előtt került sor, rendkívül fontos követelmény a felhasználás során a közvetlenség elvének maradéktalan biztosítása, továbbá az, hogy a büntetőeljárási szabályok maradéktalan betartásával történjék meg e-bizonyítékok, illetve bizonyítási eszközök beszerzése.

Ezen túlmenően más hatóságok saját hatáskörükben és illetékességi területükön hivatalos eljárásuk során is rögzíthetnek olyan tényeket és körülményeket, amelyek a büntetőeljárás során akár a nyomozás, akár a bírósági eljárás alkalmával jelentőséghez juthatnak és bizonyíthatnak olyan eseményeket, vagy tényeket, amelyek már más módon nem, vagy nem megfelelően biztosíthatóak. Ilyen lehet pl. polgári, gazdasági, munkaügyi, közigazgatási bíróság, vagy szabálysértési hatóság eljárásában született vallomások, nyilatkozatok, szakvélemények, vagy tárgyi, illetve okirati bizonyítási eszközök.

A bírói gyakorlat is kimunkált elvi jellegűnek tekinthető álláspontot. Így:

Az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint történt kihallgatásról felvett jegyzőkönyvben foglalt nyilatkozat tartalma a büntetőeljárásban bizonyítékként felhasználható (BH1995. 141. II.).

A nyomozást elrendelő határozat meghozatalát megelőzően az arra illetékes hatóság által beszerzett adatokkal kapcsolatos költségek is bűnügyi költségek, ha ezeket az adatokat a bíróság a büntető ügyben, mint bizonyítási eszközt használja fel (BH1981. 257. II).

A katonai bűncselekménynek - mint rendkívüli eseménynek - a nyomozás elrendelése előtt az államigazgatási eljárás szabályai szerint lefolytatott vizsgálat során keletkezett jelentések, jegyzőkönyvek, mint okirati bizonyítékok a büntetőeljárásban felhasználhatók (BH1996. 463. I).

Összességében tehát megállapítható, hogy a büntetőeljárás megindítása előtt beszerzett, vagy készített tárgyi vagy okirati bizonyítási eszközök felhasználásának alapvető feltétele, hogy azokra a büntetőeljárás, vagy az államigazgatási szabályok maradéktalan betartásával kerüljön sor.

A bizonyítási eszközök körében speciális helyet foglal el az un. meghallgatási jegyzőkönyv, amelyet még a büntetőeljárás megindulása előtt készít a hatóság olyan személy elmondása alapján, akiről akkor még nem lehet tudni, hogy a későbbiek folyamán gyanúsítottá válik-e avagy tanúi minőségben fog szerepelni a büntetőeljárásban. E meghallgatási jegyzőkönyv sajátossága, hogy a meghallgatandó személy sem az igazmondási kötelezettségre, sem pedig a terhelteket megillető jogokra nincs kioktatva, amely természetszerű, hiszen büntetőeljárás nem lévén, ilyen kioktatásra sem kerülhet sor. Az ily módon készített meghallgatási jegyzőkönyvek felhasználása akkor okoz problémát, ha a meghallgatott személy utóbb, a büntetőeljárás során akár gyanúsítottá válik, akár pedig tanúként kerül kihallgatásra.

A később meginduló büntetőeljárás során a gyanúsított hivatkozhat arra, hogy a Be. 117. § (2) bekezdése szerinti meghallgatása során nem figyelmeztették a vallomás megtagadásának a jogára. Abban az esetben pedig, ha a büntetőeljárás során a meghallgatási jegyzőkönyvben szereplő személy tanúként kerül kihallgatásra, akkor arra hivatkozhat, hogy nem figyelmeztették a hamis tanúzás törvényes következményeire, avagy a vallomás megtagadásának a jogára. A bírósági eljárás során mindkét hivatkozás megalapozott, ugyanis a szóban forgó meghallgatási jegyzőkönyv eljárásjogi szempontból nem tanúvallomást és nem terhelti vallomást rögzít, hanem olyan nyilatkozatot, amelynek megtétele során az utóbb terheltté, vagy tanúvá váló személy a törvényes jogait nem gyakorolhatta. Ennek megfelelően a meghallgatási jegyzőkönyv, mint vallomást, illetve nyilatkozatot rögzítő okirat sem használható fel, ugyanis ez az eljárásban résztvevő személyek jogainak gyakorlását sértené.

Más a helyzet abban az esetben, amikor a meghallgatási jegyzőkönyv olyan körülmények között készült, amikor az utóbb terheltté váló személy önként jelentkezik a hatóságnál és jegyzőkönyvbe diktál olyan nyilatkozatot, amelynek tartalmának következtében utóbb terheltté nyilvánítják. Ebben az esetben természetszerűleg nem hivatkozhat arra, hogy a terheltet megillető jogokra nem oktatták ki és ez a jegyzőkönyv a büntetőeljárás további szakaszában felhasználható, ugyanis a terhelt azért jelentkezett a hatóságnál és mondta jegyzőkönyvbe az általa tett nyilatkozatot, mert azt a hatóság tudomására kívánta hozni. Mivel pedig ezen szándéka teljesült, így utóbb már nem hivatkozhat arra, hogy az ott elmondottakat nem tartja fenn.

A (2) bekezdés ad lehetőséget arra, hogy a büntetőeljárás során, illetve a büntetőeljárás megindítását megelőzően a felderítő tevékenység során készült, vagy beszerzett bizonyítási eszközöket, különösen a titkosan szerzett adatot, illetve az adatokat rögzítő okiratot, a büntetőeljárás során - ha annak feltételei fennállnak - a bíróság, illetve a hatóság a büntetőeljárás további szakaszában felhasználhassa.

A felderítő tevékenység során folytatott titkos adatszerzés eredményének felhasználásával kapcsolatos részletes szabályokat a Be. 206. §-a tartalmazza részletesen. Kétségtelen, hogy a Be. 76. §-ának (2) bekezdése a büntetőeljárás megindítása előtt készített, vagy beszerzett bizonyítási eszközök felhasználásának feltételeként csupán azt szabja meg, hogy azok jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során a hatáskörében eljárva jöttek létre, azonban értelemszerűen következik, hogy a büntetőeljárási szabályokkal ellentétes módon beszerzett okiratok, vagy tárgyi bizonyítási eszközök a büntetőeljárás során bizonyítékként nem vehetők figyelembe. Erre utal a Be. 78. §-ának (4) bekezdésében fogalmazott azon rendelkezés, mely szerint nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyészség, vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon, vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. Ebből következően az ügyben eljáró hatóságoknak, így különösen a bíróságnak a büntetőeljárást megelőzően beszerzett bizonyítási eszközök vizsgálata során a beszerzés körülményeit, törvényességét hivatalból kell vizsgálnia. Különösen vonatkozik ez a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés, illetve az ennek során beszerzett iratok, okiratok felhasználására.

A bizonyítás törvényessége

77. § (1) A bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása és felhasználása során e törvény rendelkezései szerint kell eljárni. Jogszabály elrendelheti a bizonyítási cselekmények teljesítésének, a bizonyítási eszközök megvizsgálásának és rögzítésének, valamint a bizonyítási eljárások lefolytatásának meghatározott módját.

(2) A bizonyítási cselekmények végzésekor az emberi méltóságot, az érintettek személyiségi jogait és a kegyeleti jogot tiszteletben kell tartani, és biztosítani kell, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra.

1. A bizonyítási eljárás általános szabályainak legfontosabb elemét rögzíti a 77. § (1) bekezdése, amikor a bizonyítás törvényességével kapcsolatban rögzíti, hogy a bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása és felhasználása során kizárólag a büntetőeljárási törvények maradéktalan betartásával kell eljárni. Ez az általános törvényességi előírás kiegészül azzal, hogy a bizonyítási eszközök beszerzésére, valamint a bizonyítási eljárások lefolytatására jogszabály konkrét előírásokat fogalmazhat meg. A tárgyi és személyi bizonyítékok felkutatása, összegyűjtése és rögzítése alkotják összességében a bizonyítási cselekmények folyamatát. Jelenti ez a gyanúsított kihallgatását, a tanú felkutatását és kihallgatását, a vallomások jegyzőkönyvezését, vagy más módon történő rögzítését, a bűnjeltárgyak lefoglalását, szakszerű kezelését, tárolását, szakértői vélemények beszerzését, stb.

E bizonyítási folyamatban résztvevő személyeknek, nevezetesen a gyanúsítottnak, tanúknak, szakértőknek, szaktanácsadóknak a törvényben meghatározott jogai és kötelességei vannak. Ezen túlmenően bizonyos eljárási cselekmények csak meghatározott feltételek és alaki követelmények mellett foganatosíthatók. E rendkívül szerteágazó tevékenység során alapvető feltétel a törvényi előírások betartása. Ezek az eljárási rendelkezések a jogállamiság, az állampolgári jogbiztonság követelményeinek tesznek eleget.

A bizonyítás törvényessége kettős célt szolgál. Egyrészt garancia a büntetőeljárásban résztvevő személyek számára, hogy velük szemben csak a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott módon járhatnak el a hatóságok, másrészt pedig biztosíték az igazságszolgáltatás tisztaságát illetően.

A törvény megfogalmazásából következően egyértelmű, hogy a bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása és felhasználása során kizárólag a büntetőeljárási szabályok az irányadók. Ugyanakkor viszont a törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy egyes bizonyítási cselekmények teljesítésének a módját külön jogszabály írja elő. Ez elsősorban a bizonyítási cselekmények teljesítésének, a bizonyítási eszközök megvizsgálásának és rögzítésének, valamint a bizonyítási eljárások lefolytatásának meghatározott módjára vonatkozik. Ebből következően a bizonyítás törvényességét elsősorban és elsődlegesen a büntetőeljárási szabályok szolgálják. Ugyanakkor a törvény szóhasználatából következően az eljárási törvényen kívül egyéb jogszabályok, amelyek szintén lehetnek törvények, rendeletek, utasítások vagy egyéb jogszabályok általánosságban a bizonyítási eljárásra vonatkoznak, a bizonyítási cselekmények lefolytatásának módjára. E jogszabályok meghozatalára az igazságügyminiszter törvényi felhatalmazása alapján kerül sor, amely felhatalmazásnak célja, hogy a bizonyítási eljárások maradéktalanul megfeleljenek a tudomány, a technika és ezen belül a kriminalisztika fejlődésének következtében előállott magasabb követelményeknek. E körbe tartozik a szakértői intézmények, testületek és a szakértők működése, az elmeállapot megfigyelése, a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezelésének, nyilvántartásának, előzetes értékesítésének, megsemmisítésének szabályai, a zár alá vételre vonatkozó részletes szabályok, a bírósági eljárás jegyzőkönyvezése, vagy más módon való rögzítése, valamint a nyomozási cselekményeknek bizonyos módon való rögzítése, illetve a katonai hatáskörbe tartozó nyomozás egyes részletes szabályai. [Lásd részletesen a Be. 604. § (2) bekezdés e)-g), m)-o) pontjait, a (3) és (4) bekezdést]

2. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése rögzíti, hogy a Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelytől senkit sem lehet önkényesen megfosztani. Az Alkotmány ezen rendelkezésén túlmenően az 58/1998. (X. 2.) OGY határozattal közzétett, a Rómában 1950. november 4-én kelt az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 8. Cikk úgy szabályozza, hogy minden embernek joga van a magánszféra tiszteletben tartásához. Az Egyezmény e cikkelye rögzíti, hogy mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. A 2. pont szerint e-jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott esetekben avatkozhat be, amikor egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság, vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, közegészség, vagy erkölcsök védelme, mások jogainak és szabadságjogainak védelme érdekében szükséges. Az Egyezségokmány 13. Cikkelye szerint bárkinek, akinek a jelen egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.

Ezen Alkotmányos és nemzetközi jogi kötelezettségeket deklarálja a Be. 77. §-ának (2) bekezdése, amikor rögzíti, hogy a bizonyítási cselekmények végzésekor az emberi méltóságot, az érintettek személyiségi jogait és a kegyeleti jogot tiszteletben kell tartani és biztosítani, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra. E törvényi szabályozásnak a jelentősége abban áll, hogy a bizonyítási eljárás során alapvetően a hatóság és a bizonyítási eljárási cselekménybe bevont személy, aki adott esetben terhelt, vagy tanú, alá-fölérendeltségi viszonyban és ez utóbbiak mindenféleképpen kiszolgáltatott helyzetben vannak a hatósággal szemben. A szabályozás szempontjából az emberi méltóságnak van meghatározó szerepe, ugyanis e-kategóriából vezethető le valamennyi személyiségi és emberi jog. Az emberi méltóság biztosítása, illetve tiszteletben tartása a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bizonyítási eljárásba bevont személlyel szemben emberhez méltó magatartást kell tanúsítani.

A (2) bekezdésben írt személyiségi jogok sérelmét illetően a Ptk. 76. §-a ad egyértelmű eligazítást, amikor azt mondja, hogy a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük, vagy felekezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése.

A kegyeleti jogok tiszteletben tartása értelemszerűen csak akkor merülhet fel, ha a bűncselekmény elkövetése során, illetve a büntetőeljárás folytatása alatt a sértett, vagy más személy elhalálozott. Ebben az esetben a hatóságoknak arra kell törekedniük, hogy az elhalálozott személy magánéletével kapcsolatos adatokat, illetve negatívumokat szükségtelenül ne vonja a bizonyítási eljárás körébe. Az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdése rögzíti, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Az Alkotmánybíróság a 20/1990. (X. 4.) AB határozatában kifejtette, hogy a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog tartalma az, hogy mindenki maga rendelkezik magántitkainak és személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról. Pl. a vagyonra vonatkozó adatok az ember magántitkát képezik, személyes adatnak minősülnek. Az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában [2/1999. (II. 18.) AB hat.] hangsúlyozta, hogy a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog nem abszolút jog, tehát kivételesen törvény elrendelheti a magántitok és a személyes adat kötelező kiszolgáltatását és előírhatja a felhasználás módját is.

A magántitok és a személyes adatok védelméhez való jognak ilyen törvényi korlátozása azonban csak abban az esetben minősíthető alkotmányosnak, ha megfelel az Alkotmányban a korlátozásokkal szemben támasztott követelményeknek. Ilyen alkotmányos kötelezettséget jelent a büntetőeljárás szabálya, amely adott esetben a tanú közreműködését a bizonyítási eljárásban akár szankciók kilátásba helyezésével is kötelezővé teheti. Rendkívül lényeges a Be. 77. §-a (2) bekezdésének a szóhasználata, amely a magánéletre vonatkozó adatokkal kapcsolatosan rögzíti, hogy azok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra. Ebből következően a büntetőeljárás során lefolytatott bizonyítási eljárás alkalmával kétségtelenül felmerülhetnek olyan körülmények, tények, amelyek a bizonyítási eljárás alá vont személyek - terhelt, vagy tanú - magánéletére vonatkozó adatokat is tartalmaznak.

A bizonyítékok értékelése

78. § (1) A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás. A törvény azonban elrendelheti egyes bizonyítási eszközök igénybevételét.

(2) A bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje.

(3) A bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.

(4) Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.

1. A hatályos jogi szabályozás a korábbi törvényhez hasonlóan a bizonyítékok értékelését nem csupán deklarálja, hanem a 77. § (1) bekezdésével egybevetve garantálja is a bizonyítási eljárás törvényességét, a bizonyítás és a bizonyítékok értékelésének a szabadságát. A törvény határozottan kimondja, hogy a büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz. A bizonyítási eszközöket a 76. § (1) bekezdése taxatíve sorolta fel, tehát e körbe tartozik a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat és a terhelt vallomása. Ugyanakkor meghatározza, hogy szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás, amely körébe tartozik elsődlegesen a szemle, a bizonyítási kísérlet, a felismerésre bemutatás, de ugyanakkor deklarálja azt is, hogy minden bizonyítási eljárás szabadon felhasználható. A törvény ezen megfogalmazása azt jelenti, hogy a bizonyítási eszközök törvényben vannak meghatározva, mérlegelésük teljesen szabad és kizárólag a hatóságtól függ, hogy mit fogad el bizonyítékként és azt mikor és hogyan értékeli, mikor tekinti a bizonyítandó tényt bizonyítottnak. Nem jelenti a bizonyítás szabadságának a korlátozását az a törvényi rendelkezés, amely szerint a törvény elrendelheti egyes bizonyítási eszközök igénybevételét. A bizonyítás szabadságát ez azért nem érinti, mert a törvény csak a bizonyítási eszközök igénybevételét és nem a bizonyítási eszközökből származó bizonyítékok mérlegelését írhatja elő. Előírást tartalmaz a törvény adott esetben a szakértő kötelező igénybevételére, a szakértő kötelező kirendelésére, az elmemegfigyelésre, más szakértő alkalmazására és egyéb tárgyi és okirati bizonyítékok igénybevételére.

2. A (2) bekezdés rendelkezése szerint a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs a törvényben előre meghatározott bizonyító ereje. Ez a törvényi rendelkezés a bizonyítékok mérlegelésére, illetve annak szabadságára vonatkozó szabályt rögzít, amely szerint előre meghatározott bizonyítási erő hiányában mindig a bírói mérlegelés dönti el az adott bizonyítási eszköz jelentőségét, illetve az adott bizonyítási eszköz bizonyító értékét. Összhangban van ezzel a szabályozással a Be. 118. § (2) bekezdésének azon rendelkezése, amely szerint a terhelt beismerése esetén - ha a törvény eltérően nem rendelkezik - meg kell szerezni az egyéb, tehát az azt megerősítő, vagy az azt éppen cáfoló bizonyítékokat is.

Egyértelmű döntés fogalmazza meg erre nézve, hogy megalapozatlan az ítélet, ha a tényállást a bíróság kizárólag a vádlottnak az eljárás különböző szakaszaiban tett, eltérő tartalmú és az eljárás adataival alá nem támasztott bizonytalan és ingadozó beismerő vallomására alapítja (BH1978. 157.).

Különösen vonatkozik ez a szakértői véleményekre, hiszen azok általában olyan különleges szaktudást, szakértelmet pótolnak, amellyel a bíróság nem rendelkezik. Ebből önként adódna a következtetés, hogy a szakértői véleménynek az egyéb bizonyítási eszközökhöz képest megkülönböztetett bizonyító ereje lenne. Ám bizonyítékok szabad értékelésének elve a szakvéleményre is kiterjed, amely egyben azt is jelenti, hogy a bíróság a szakértői véleményt ugyanolyan kritikai értékelés alá köteles vetni, mint az egyéb más bizonyítási eszközt. Ebből következik, hogy a bíróságnak a szakvélemény elfogadását vagy elvetését is meg kell indokolnia és gyakorta előfordul, hogy a bíróság mérlegelési tevékenységének eredményeként - egyéb törvényes feltételek fennállása esetén - a szakértői vélemény elvetésével, ellentétes tényállást állapít meg. Azt, hogy a vádlott a bűncselekmény elkövetésekor kóros elmeállapotban volt, a bíróság állapítja meg a szakértői vélemény mérlegelése alapján és nem a szakértő.

Az a törvényi szabályozás, hogy az egyes bizonyítási eszközökből és bizonyítási eljárásokból származó bizonyítékoknak nincs a törvényben előre meghatározott bizonyító erejük egyben azt is jelenti, hogy a bizonyítékok értékelésénél a benső meggyőződés is szerepet kap, ugyanis a bizonyítás alapvetően objektív tényeken alapszik ugyan, de a bíró szubjektuma, egyénisége jelentősen befolyásolhatja az egyes bizonyítékok jelentőségét és szerepét.

3. A (3) bekezdés a bizonyítékok értékelésének szabadságát rögzíti azáltal, hogy megállapítja, hogy a bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességében, szabadon értékeli, míg (2) bekezdés a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak előre meghatározott bizonyító erejét zárja ki, a (3) bekezdés pedig az ügyész és a bíróság számára biztosítja a bizonyítékok értékelésének szabadságát. A bizonyítás eredményének megállapításához a törvény szerint az ügyésznek és a bíróságnak a szabad értékelésen alapuló meggyőződését jelöli meg mértékként, - írja a miniszteri indokolás. A bírói meggyőződés törvényben való rögzítése jelentős előrelépés a korábbi jogi szabályozáshoz képest. Ugyanakkor viszont meg kell állapítani, hogy a bírói meggyőződés nem kerülhet szembe a bizonyítás eredményével és azt nem befolyásolhatja, vagyis a bizonyítási eljárás menetét, a bizonyítékok értékelését ne a bírói meggyőződés alakítsa és irányítsa, hanem azok eredménye befolyásolja a bíró meggyőződését.

4. A (4) bekezdés a bizonyítás tisztaságát, megbízhatóságát hivatott szolgáltatni azáltal, hogy külön is rögzíti: nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján vagy más tiltott módon, vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. Ez a tilalom az egész büntetőeljárásra érvényes a nyomozati szaktól a bírósági szakig bezárólag.

A törvény kizárja a bizonyítékok köréből azokat a tényeket, amelyeket a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján szerzett be. A bűncselekmény a Btk. különös részében foglalt tényállások valamelyikének a megvalósítását jelenti. Ebből következik, hogy nem csupán súlyos eljárási szabálysértés, hanem a Btk. különös részében foglalt bűncselekmény elkövetése is megvalósul. A bizonyítási eljárás során azonban problémát okozhat, hogy az alapügyben eljáró bíróság hogyan és milyen módon tudja eldönteni, hogy az eljárt hatóság a bizonyítási eszközből származó tényt bűncselekmény útján szerezte meg. Azt, hogy a korábbi büntetőeljárás során történt-e bűncselekmény, vagy sem a bizonyítékok beszerzése során, az alapügyben eljáró bíróság nem állapíthatja meg, hiszen a Be. 2. § (2) bekezdése szerint a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek és csak olyan cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz. Nyilvánvaló, hogy az alapügyben eljáró bíróság előtt a korábbi büntetőeljárás bármely szakaszában esetlegesen elkövetett bűncselekmény tekintetében nincs is törvényes vád. Mindebből következően azt, hogy a bizonyítékok beszerzése során történt-e bűncselekmény, külön büntetőeljárásban kell megállapítani. Ebből viszont az következik, hogy a büntetőeljárás mindaddig érdemben nem fejezhető be, ameddig a nyomozó hatóság vagy a bíróság nem foglal érdemben állást a tekintetben, hogy a bizonyítékok beszerzése során történt-e bármilyen bűncselekmény. Más a helyzet abban az esetben, amikor a vádemelést megelőzően, a büntető bíróság megállapította, hogy a bizonyítékok beszerzése körében a hatóságok közül akár az ügyészség, akár a rendőrség bűncselekmény útján szerezte meg a bizonyítékokat.

Problémát jelenthet viszont az, ha a bizonyítékok beszerzése során a bíróság részéről történt bármilyen hivatali vagy egyéb bűncselekmény, ami a bizonyítékok beszerzését érintette. Ebben az esetben a kérdés csupán az, hogy a bűncselekmény elkövetését az eljárás melyik szakaszában észleli és melyik hatóság. Amennyiben az elsőfokú eljárásban történt a bűncselekmény és ezt a másodfokú, vagy harmadfokú eljárásban észlelik, úgy abban az esetben a korábbi eljárás, illetve a korábbi határozat hatályon kívül helyezésére kell, hogy sor kerüljön. Abban az esetben, ha az ítéletek felülvizsgálata során sem derül fény arra, hogy a bizonyítékok beszerzése bűncselekmény útján történt, perújításnak lehet helye a Be. 392. § (1) bekezdés d) pontja alapján. A bűncselekmény elkövetését megállapító határozat azonban az alapügyben eljáró bíróságot köti, amelynek az a jogi konzekvenciája, hogy az azzal érintett bizonyítékokat a bizonyítási eljárás köréből a továbbiakban ki kell rekeszteni.

A (4) bekezdés II. fordulata szerint nem csupán a bűncselekmény elkövetése útján, hanem a más tiltott módon beszerzett bizonyítékot sem lehet az eljárás során bizonyítékként értékelni. E megfogalmazásból egyértelműen következik, hogy ez esetben már nem bűncselekmény elkövetéséről, hanem tiltott módon történő bizonyítékok beszerzéséről van szó. Ez önmagában azt jelenti, hogy a bizonyítéknak ily módon történő beszerzése önmagában ugyan bűncselekményt nem valósít meg, de az eljárási szabályok valamely rendelkezésébe ütközik. Nyilvánvaló, hogy ebbe a kategóriába tartozhat a fizikai tettlegességet el nem érő, de azt megközelítő vagy azzal egyenértékű kínzás jellegű fárasztás, éheztetés, alvás megvonás, stb. Ebbe a körbe tartozik a beugratás, az előnyök alaptalan ígérgetése és minden olyan pszichikus jellegű befolyásolás, amely alkalmas lehet arra, hogy a kihallgatott személyt akarata ellenére, vagy akaratával ellentétesen vallomás megtételére befolyásolja. Ha és amennyiben a tiltott módszerek körét ennyire tág és elmosódott határok között állapítanánk meg, úgy a kihallgató számára gyakorlatilag semmilyen taktikai eszköz nem maradna. Ilyen körülmények között nehéz lenne megítélni azt az esetet, amikor a vallomást tevő gyanúsított az őrizet megszüntetésének kilátásba helyezésének ígérete fejében tesz beismerő vallomást, majd szabadlábra kerülése esetén erre a kényszerítő körülményre hivatkozással vonja vissza korábbi vallomását, illetve gyanúsítja meg vizsgálóját a törvénytelen eszközök alkalmazásával.

Összességében tehát azt kell mondani, hogy a realitás legcsekélyebb jegyeit hordozó akár negatív, akár pozitív irányultságú ígérgetés önmagában nem tekinthető tiltott módszernek annál is inkább, mivel sok esetben a hatóság tagját figyelmeztetési, kioktatási kötelezettség is terheli, így az őrizet, elővezetés, rendbírság stb. kilátásba helyezését illetően is. Abból, hogy senkit nem szabad vallomásra kényszeríteni vagy késztetni következik, hogy a tilalom egyaránt vonatkozik a terheltre, a tanúra, a szakértőre, tehát mindenkire, aki vallomást, illetve nyilatkozatot tehet. Kétségtelen, hogy ehelyütt a nyilatkozat nincs külön kiemelve, de a Be. 76. § (1) bekezdésében írt felsorolások között a tanúvallomás és a terhelt vallomása mellett az okirat is bizonyítási szerepel van megjelölve. Az okirat pedig rögzítheti akár a tanú, akár a terhelt nyilatkozatát és az az okiratok felhasználására vonatkozó szabályok szerint a Be.301. §-ában írtaknak megfelelően a tanács elnökének rendelkezése alapján bizonyítási eszközként felhasználható.

A sértettnek a nyomozás során tett vallomásáról felvett az a jegyzőkönyv, amelyet nem írt alá -alaki hiba folytán - bizonyítékként nem értékelhető. A nyomozás során a felismerésre bemutatásról felvett jegyzőkönyv adatai bizonyítékként nem értékelhetők, ha az egyik hatósági tanú az eljárási cselekménynél nem volt jelen. Nem érinti a mérlegelési tevékenység perrendszerű voltát, ha a bíróság a történeti tényállás megállapítása során figyelmen kívül hagyja a vallomásnak más bizonyítékokkal ellentétes egyes részeit (BH1998. 418.).

Összefoglalva tehát a büntetőeljárás szabályaival ellentétesen, illetve bűncselekmény útján beszerzett bizonyítékok a büntetőeljárás során a törvényi tilalomnak megfelelően nem használhatók fel, azokat még objektív valódiságuk esetén is figyelmen kívül kell hagyni.

A (4) bekezdés rendelkezése szerint nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény sem, amelyet a bíróság, ügyészség vagy a nyomozó hatóság az eljárásban résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. A büntetőeljárásban résztvevő személyek körét az V. Fejezet sorolja fel, amely szerint a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekeltek, a képviselők és a segítők. A szövegben szereplő résztvevők kifejezésből azonban következik, hogy az V. Fejezetben felsorolt személyeknél bővebb ezeknek a személyeknek a köre, hiszen ide tartoznak a tanúk, a szakértők is, mint a bizonyítási eszközök forrásai.

Azt, hogy a büntetőeljárásban résztvevő személyek milyen jogokkal rendelkeznek, az eljárási törvény tételesen felsorolja. Ezek közül a legfontosabbak a következőek:

- a Be. 5. § szerint a terheltnek a védelemhez való joga,

- a 8. § szerint az önvádra kötelezés tilalma,

- a 9. § szerint az anyanyelv használatának a joga,

- a gyanúsítás, illetve a vád megismerésének a joga [43. § (2) bekezdés], valamint

- a védelemre való felkészülés joga.

A védő esetében ilyen a tájékozódás és az adatbeszerzés, iratmegtekintés és bizonyos eljárási cselekményeknél való részvétel [Be. 50. § (2) bek.]. A sértett esetében az eljárási cselekményeknél jelen lehet, indítványokat tehet, észrevételeket tehet és felvilágosítást kérhet a hatóság tagjaitól [Be. 51. § (2) bek.]. Az egyéb érdekeltek esetében ugyancsak az indítvány és észrevételek tételének a joga (Be. 55. §), a segítők esetében az álláspontjuknak a hatóság előtti kifejtés joga (Be. 59. §), tanú esetében a vallomás megtagadásának a joga [Be. 82. § (1) bek.], valamint az a joga, hogy vallomása szó szerinti rögzítéssel kerüljön jegyzőkönyvbe [Be. 88. § (2) bek.]. A szakértő esetében az adatok megismerése, felvilágosítás kérése, irat megtekintése és bizonyos eljárási cselekményeknél való jelenlét [Be. 105. § (2) bek.]. Terhelt esetében a vallomás megtagadásának a joga [Be. 117. § (2) bek.], az erre való figyelmeztetéshez való jog, illetve annak elmaradása [Be. 289. § (4) bek.], valamint a vallomás megtételének a biztosítása [Be. 117. § (5) bek.].

A törvény megfogalmazásából kitűnően azonban alapvető feltétel, hogy ezen eljárási jogok gyakorlása, illetve ezen eljárási jogok gyakorlásának korlátozása szoros összefüggésben legyen a bizonyítékok értékelésével, illetve a bizonyítási eszközökből származó tények megszerzésével. E jogok korlátozása csak akkor zárja ki a bizonyítékok értékelését, amennyiben azok lényeges körülményre vonatkoznak. A bűncselekmény útján vagy más tiltott módon, illetőleg az eljárásban résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával megszerzett bizonyítékok értékelésének tilalma a büntetőeljárás egészére, tehát a nyomozati, a bírósági szakra egyaránt vonatkozik. A törvény szövegéből következik, hogy az eljáró hatóságoknak a megelőző eljárás és a saját eljárás törvényességét is hivatalból és folyamatosan figyelemmel kell kísérnie. Amennyiben tehát az eljáró bíróság észleli a nyomozó hatóság törvénysértő eljárását, úgy annak eredményeként létrejött bizonyítékot figyelmen kívül kell hagynia. Ha viszont maga a bíróság észleli saját eljárásának törvénysértő voltát, akkor köteles azt olymódon korrigálni, hogy a bizonyítás eredményét kirekeszti a mérlegelési köréből . Ha erre bármi okból nem kerül sor, úgy ez a fellebbviteli bíróságokra hárul. Nem minden törvénysértő bizonyítás jelent egyszersmind a bizonyíték megsemmisítését, ugyanis előfordulhat, hogy a szabályszegés sem magát a bizonyítási eljárást, sem annak eredményét érdemben nem befolyásolja. Ez esetben a bizonyítási eszközök kellően megindokolva az eljárás során figyelembe vehetők. Ilyen eset pl. a tárgyalóteremben bennlévő tanú későbbi vallomása. Ha a nyomozó hatóság a gyanúsított kihallgatásáról készült jegyzőkönyv felvételével kapcsolatban az eljárás alá vont személy védekezési jogával összefüggésbe nem hozható és az ügyvitel körébe tartozó alaki szabálytalanságokat valósít meg, ez nem teszi kizárttá az abban foglalt vallomás tartalmának bizonyítékként értékelhetőségét és nem értelmezhető olyan eljárási szabálysértésként, amely a határozat meghozatalát lényegesen befolyásolná. (BH1996. 246. II.) Az ilyen eljárási szabálysértések leggyakrabban a törvényben előírt figyelmeztetések elmaradásával, a házkutatás, lefoglalás szabályainak megsértésével, a hatósági tanúk nem, vagy formális alkalmazásával, bizonyos jogok gyakorlásának nem biztosításával hozhatók összefüggésbe. Amennyiben a gyanúsítottat nem figyelmeztetik a vallomás megtagadásának a jogára, úgy vallomása a későbbiekben nem vehető figyelembe.

"A kábítószer-élvezőnek a rendőrségi akció során történt előállítása után, még kábítószer hatása alatti állapotban a nyomozás során tett vallomása nem értékelhető bizonyítékként" (BH1996. 353 II.)

"A magyar nyelvet beszélő, de írni-olvasni nem tudó idegen anyanyelvű terhelt előtt a magyar nyelven történt kihallgatásról felvett jegyzőkönyv felolvasásánál két hatósági tanú jelenléte - elháríthatatlan akadály esetét kivéve - kötelező, ennek elmulasztása esetén a vallomás bizonyítékként nem vehető figyelembe". (BH1996. 353. I., hasonló: FBK 1995/9).

E példákból kiindulva az esetek többségében az eljárási szabálysértés, bűncselekmény elkövetése, vagy tiltott módon történt bizonyíték megszerzése felismerhető, tehát a jogi konzekvenciájának alkalmazása nem okoz különösebb nehézséget. Más a helyzet viszont abban az esetben, ha akár a tanú, akár a terhelt vallomásának megtételére törvénysértő körülmények között került sor. "A büntetőeljárás során lefolytatott bizonyítás eredménye és ennek körében a gyanúsítottnak a nyomozás során tett vallomása bizonyítékként csak akkor nem vehető figyelembe, ha az eljárási törvény rendelkezésével az ellentétes volt, így pl. vallomásra kényszerítés, erőszakkal fenyegetéssel, vagy más hasonló módon történt" (BH1996. 246. I.).

Nyilvánvaló, hogy a bizonyítás eredményének figyelmen kívül hagyásához nem elegendő az eljárási szabályok megsértésének valószínűsítése, hanem e súlyos jogi konzekvencia ténykénti megállapítást igényel. A döntésben szereplő példa esetében felmerül a kérdés, hogy ki és milyen eljárás keretében állapíthatja meg a törvénysértő eljárást annál is inkább, mivel az esetek többségében nem pusztán az eljárási szabálysértés deklarálásáról, hanem az azt megvalósító személy büntetőjogi felelősségéről is szó lehet, magának a bűncselekmény elkövetéséről. A bűncselekmény elkövetését a már említettek szerint az alapügyben eljárt bíróság nem állapíthatja meg, a más tiltott módon, vagy az eljárási jogok csorbításával történő bizonyítékok megszerzését viszont az alapügyben eljárt bíróságnak kell rögzítenie a bizonyítékok mérlegelésénél, illetve a bizonyíték kirekesztésénél. Ennek magyarázata az, hogy a bűnüldözési és az igazságszolgáltatási funkciók ne keveredjenek és az arra hivatott és megfelelő hatásköri kompetenciával rendelkező hatóság folytassa le az eljárást, amelynek objektivitását a külön eljárás következtében az eljárásjogi pozíciók megváltoztatása is biztosíthatja.

II. Cím

A TANÚVALLOMÁS

79. § (1) Tanúként az hallgatható ki, akinek bizonyítandó tényről tudomása lehet.

(2) Akit tanúként megidéztek, ha e törvény kivételt nem tesz, köteles vallomást tenni.

(3) A tanú kérelmére a megjelenésével felmerült költséget a külön jogszabályban meghatározott mértékben az eljáró bíróság, ügyész vagy nyomozó hatóság megállapítja, és megtéríti. Erre a tanút az idézésben, valamint a kihallgatásának befejezésekor figyelmeztetni kell.

1. A hatályos törvényi megfogalmazás szerint tanúként az hallgatható ki, akinek bizonyítandó tényről tudomása lehet. A tanú fogalmának meghatározásából kitűnően a hatályos jogi szabályozás szakított az 1973. évi I. tv. 62. § (1) bekezdésében írt definícióval, amely szerint tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása van. A tanú fogalmának meghatározása rendkívül fontos kérdés, amelynek jelentőségét bizonyítja, hogy az Európai Unió Tanácsa is évek óta tartó vita során, az Emberi Jogok Európai Konvenciójának VI. Cikkelyére alapozva alakította ki a tanú fogalmát, amely szerint "ennek az ajánlásnak az alkalmazásában tanú - a hazai büntetőeljárási törvényben megszabott jogállására tekintet nélkül - mindenki, akinek olyan ismeret (information) van a birtokában, vagy olyan információt szolgáltatott, amely a büntetőeljárás szemszögéből releváns lehet. Ilyennek tekintendő egyebek között a szakértő és a tolmács (fordító) is." E fogalom meghatározásánál szembetűnő, hogy a tényekre való ismeretet, pusztán az ismeret váltotta fel. A tanú fogalmának korábbi meghatározása gyakorlatilag azt jelentette, hogy tanúként csak olyan személy szerepelhetett, akinek a bizonyítandó tényről tudomása volt. Ennek a meghatározásnak a fogyatékossága abban mutatkozott meg, hogy az, hogy ki minősül tanúnak, vagy ki nem, az csupán a kihallgatás után derül ki, ugyanis az, hogy a bizonyítandó tényről a kihallgatott személynek tudomása van-e, vagy sem csak a kihallgatása után derülhetett ki. Ugyanakkor viszont a tanúként szereplő és megidézett személyeket már a kihallgatás előtt rendkívül súlyos kötelezettségek terhelték, így a megjelenési kötelezettség, vagy adott esetben a meg nem jelenés, vagy a kötelezettségek nem teljesítésének szankcionálása, rendőri elővezetése, megbírságolása is megtörtént, holott esetleg a kihallgatás során kiderült, hogy mivel a bizonyítandó tényről semmiféle tudomása nem volt, az 1973. évi I. tv. 62. § (1) bekezdése szerint nem is minősülhetett volna tanúnak. Ugyanakkor viszont a tanúkkal szemben alkalmazható szankciók érhették, illetve kötelezettségek terhelték.

A hatályos jogi szabályozás szerint tehát nem a tényleges tudomás, hanem ennek feltételezése juttatja a meghatározott személyt a tanúi minőségbe, illetve pozícióba. Ez a jogi megoldás megfelel az 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) 192. §-ban írtaknak, amely szerint "tanúk gyanánt amennyiben kihallgatásuk szükségesnek mutatkozik, megidézendők mindazok, akikről fel lehet tenni, hogy a bűncselekményről és a bűnvádi eljárásra nézve fontossággal bíró ténykörülményekről közvetlen észleleten alapuló tudomásuk van". Megerősíti ezt a törvényhez fűzött miniszteri indokolás, amely szerint tanúként az hallgatható ki, akiről feltehető, hogy a büntető ügyben releváns tényről tudomása van. A Be. 79. § (1) bekezdésében írt bizonyítandó tények körét a 75. § (1) és (2) bekezdésének egybevetésével lehet meghatározni, amelyből kitűnik, hogy nem csupán a büntetőjogi, vagy büntetőeljárásjogi kérdések szempontjából, hanem a járulékos kérdések, különösen a polgári jogi igény elbírálása szempontjából jelentős tények is a bizonyítandó tények körébe tartoznak. Így nem csupán a bizonyítandó tények, hanem a kihallgatható személyek köre is bővült. Tanúként tehát bárki kihallgatható nemre, korra, vallásra, állampolgárságra tekintet nélkül, akiről feltehető, hogy a bizonyítandó tényről tudomása lehet.

A tanú felkutatása, kihallgatása elsősorban a nyomozó hatóságok feladata, de a vád, a védelem és a vádlott is bejelentheti azokat a személyeket, akikről feltételezi, hogy az ügy eldöntése szempontjából releváns tényekről tudomása lehet és ennek megfelelően előbbre viheti a bizonyítás eredményességét. Ezen túlmenően a bíróságnak hivatalból is kötelessége vizsgálni, hogy lehetséges-e olyan személy felkutatása és tanúkénti kihallgatása, aki az ügy érdemét befolyásolhatja.

A tanú kihallgatása során nem csupán az általa észlelt tényekről, ténykörülményekről, hanem az ezekről alkotott véleményéről is számot adhat, azonban a bizonyítás szempontjából törvényi előírás szerint kizárólag a tényelőadás vehető figyelembe, vagyis a hatóság feladata, hogy a tanú észlelésein alapuló vallomását elhatárolja a következtetéseitől. A tanú nem csak közvetlenül, hanem közvetett módon is tudomást szerezhet a bizonyítandó tényről, vagyis a más által közvetlenül észlelt tényekről is beszámolhat.

A tanú speciális eljárásjogi helyzetéből következik, hogy a terhelt az ellene folyó büntető ügyben a nem őt érintő cselekménnyel kapcsolatosan sem hallgatható ki tanúként. (Ezt ugyan a törvény tételesen nem zárja ki és bizonyos szempontból ellentétben áll az ártatlanság vélelmével is)

Sajátosan alakul a helyzet akkor, ha a terhelt büntető ügyét a hatóság véglegesen elkülöníti, mivel ezáltal a terhelti pozíció az elkülönített ügyben megszűnik és ezáltal a másik ügyben tanúként kihallgatható. Így állhat elő olyan helyzet, hogy "a kábítószerrel visszaélés bűntette miatt indult büntetőeljárásban -a kábítószer függőséget gyógyító kezelésben részesítés miatt - a nyomozás felfüggesztésének a hatálya alatt levő személy a vele együtt bűncselekményt elkövető terhelt elleni eljárásban a tárgyaláson - amennyiben nem él mentességi jogával - tanúként kihallgatható". (BH1996. 353. III.)

Ugyancsak a tanú perbeli helyzetével függ össze, hogy a közvetett tettest a tanúra vonatkozó általános szabályok szerint kell kihallgatni, amelynek következtében őt is megilletik mindazok a jogok, amelyek a tanút általában megilletik.

2. A tanú legalapvetőbb kötelezettsége az idézésre történő megjelenés és a vallomástétel.

A Be. 79. § (2) bekezdése két olyan - a megjelenési és a vallomástételi - kötelezettséget is előír, amelynek nem teljesítése esetén a tanúval szemben szankciók alkalmazhatók, vagyis a kötelezettség kikényszeríthető. A megjelenési kötelezettség azt is jelenti, hogy a tanúnak nem csupán az idézésben megjelölt időpontban és helyen kell megjelennie, hanem olyan állapotban kell ennek eleget tennie, hogy kihallgatható legyen. Mindennek alapvető feltétele a szabályszerű idézés, vagyis az, hogy a tanú megfelelő időben tudomást szerezzen megjelenési és vallomástételi kötelezettségéről. A tanúnak tisztában kell lennie azzal is, hogy milyen ügyben, milyen minőségben idézte őt a hatóság. Az idézés történhet írásban, de történhet rövid úton, távbeszélő útján is. Az ügyet csak a bírósági idézésben kell megjelölni. A tanút úgy kell megidézni, hogy megfelelő idő álljon rendelkezésére a felkészülésre és a megjelenésre.

"A megidézett tanú nem kötelezhető arra, hogy a bírósági tárgyalásra éjszaka utazzék, ezért a szálloda igazolt költséget részére tanúdíjként meg kell állapítani. A gyorsvonat igénybevételének engedélyezésénél célszerűségi szempontok az irányadók". (BH1980. 203.)

Amennyiben az idézés szabályszerű és a tanú nem jelenik meg, úgy rendbírsággal sújtható, vagy az elővezetése rendelhető el, illetve a távolmaradásával, az eltávozásával okozott költség megtérítésére is kötelezhető. A törvény megfogalmazásából kitűnően a tanú személyesen köteles eleget tenni ezen kötelezettségeinek, amely kizárja azt, hogy más személyt bízzon meg a megjelenési, illetve vallomástételi kötelezettség teljesítésével és egyben kizárja azt is, hogy vallomását a személyes megjelenés helyett írásban juttassa el a hatósághoz. A vallomástételi kötelezettség azt jelenti, hogy a tanú, amennyiben törvényi akadálya nincs (Be. 81-82. §) köteles vallomást tenni és a hatóság minden kérdésére válaszolni. Ha a tanú törvényes ok nélkül tagadja meg a vallomás megtételét, úgy rendbírsággal sújtható és az okozott költségek megfizetésére is kötelezhető (Be. 93. §).

A tanú megjelenési és vallomástételi kötelezettsége mellett igazmondásra is köteles. Igaz a vallomás akkor, ha a tanú szubjektíve meg van győződve az igazáról, vagy pedig az általa állítottak objektíve igazak. A tanúnak nem csupán mindent el kell mondania amit az üggyel összefüggésben észlelt, hanem semmit sem hallgathat el. Mindezek a tanúra olyan komplex kötelezettséget rónak, hogy azok betartására a hatóságnak folyamatosan ki kell oktatnia és a következményekre a figyelmét is fel kell hívnia.

3. A tanúnak azonban nem csak kötelezettségei, hanem jogai is vannak. Joga van arra, hogy az utazással és a megjelenésével felmerült költségeit, kiadásait a hatóságtól igényelje. Erre a lehetőségre a tanú figyelmét a kihallgatása során feltétlenül fel kell hívni és a szükséges mértékig ki kell oktatni. A tanú díjazását a 25/1997. (IX. 30.) IM rendelettel módosított 1/1969. (I. 8.) IM rendelet szabályozza. E rendelet szerint útiköltségen a lakó-, vagy tartózkodási helyről a kihallgatás helyére történő utazással és visszautazással felmerült igazolt költséget kell érteni, ideértve a helyi közlekedési költségeket is. Ugyanezen rendelet 1. § (3) bekezdése szerint útiköltség-térítésként személyvonat 2. osztály igénybevétele, illetve villamos, vagy busz használata számolható el, ugyanakkor egyéb utazási eszköz, pl. személygépkocsi igénybevétele is elszámolható abban az esetben, ha annak igénybevételét a hatóság indokoltnak tartotta. A rendelet szabályozza a munkából kiesett idő díjazására és napidíj fizetésére vonatkozó részleteket is, amelyek azonban a gyakorlatban, azok összegszerűsége miatt már nem igen alkalmazhatók, ugyanis a díjazás összege óránként 60 forint, naponta maximálisan 330 forint lehet, 8 órán túl pedig 100 forint ellátási költség számolható el. A megidézett tanú nem kötelezhető arra, hogy a bírósági tárgyalásra éjszaka utazzék, ezért a szálloda igazolt költségét részére tanúdíjként kell megállapítani.

A felmerült költségek igazolása az igénybevett közlekedési eszköz jegyének felmutatásával, illetve bemutatásával történik. Amennyiben ez nem áll rendelkezésre, úgy a bíróság hivatalból állapítja meg a vonatkozó útiköltség-térítés összegét. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a tárgyalásra megidézett tanú nem tömegközlekedési eszközt vesz igénybe, hanem a saját gépkocsiját használja az utazásra. Ebben az esetben útiköltségként a már említett rendelet (3) bekezdése szerint a tanú a személyvonat 2. osztályára szóló költségtérítésre is igényt tarthat és az részére elszámolható.

A tanú költségének a megállapítása a jegyzőkönyvbe foglalt végzéssel történik és ennek utalványozását ugyancsak jegyzőkönyvbe kell rögzíteni, amelynek összegszerűségét a költségjegyzékbe kell bevezetni.

80. § A tanú érdekében meghatalmazott ügyvéd járhat el, ha a tanú a jogairól való felvilágosítás céljából ezt szükségesnek tartja. A tanút erről az idézésében tájékoztatni kell.

A törvény lehetőséget biztosít arra, hogy a tanú érdekében meghatalmazott ügyvéd járhat el, ha a tanú ezt szükségesnek tartja annak érdekében, hogy jogairól és kötelezettségeiről folyamatosan felvilágosítást kapjon.

Az ügyvéd feladata tehát ezekben az esetekben kizárólag az, hogy a tanút az őt megillető jogokról és kötelezettségekről felvilágosítsa és tanácsokkal lássa el, illetve a vallomás megtételének vagy megtagadásának célszerűsége szempontjából eligazítást adjon.

Ebből következően az ügyvéd ezt meghaladóan más tevékenységet már nem végezhet, így a tanú vallomását nem befolyásolhatja.

A törvényi szabályozásból következően a tanú kihallgatásánál jelen lévő, a tanú érdekében eljáró ügyvéd a kihallgatást követően megtekintheti a tanú kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet és azzal kapcsolatosan akár szóban, akár írásban észrevételeket tehet.

A tanú érdekében eljáró védőt a tanú vallomásának megtekintési joga akkor is megilleti, ha a kihallgatáson nem volt jelen.

Nyilvánvaló, hogy a tanú nem kérheti a bíróságtól vagy a hatóságtól, hogy számára ügyvédet rendeljen ki jogai gyakorlása végett, ugyanis a törvény megfogalmazása szerint kizárólag a tanú köteles gondoskodni a védő közreműködéséről. Annál is inkább így van ez, mivel a védő eljárása gyakorlatilag ugyanazokra a kérdésekre vonatkozhat, amelyekre nézve a hatóságoknak (rendőrségnek, ügyészségnek, bíróságnak) egyébként is folyamatos kioktatási kötelezettségük van.

Ennek megfelelően, amennyiben a tanú ügyvédet hatalmazott meg, hogy ügyében eljárjon, a hatóságok nem mellőzhetik az ügyvéd megidézését azokra az eljárási cselekményekre, amelyekben a tanú érintett.

Ilyen eljárási cselekmény lehet az, amikor a különösen védett tanút nem az alapügyben, hanem attól függetlenül, a nyomozás során a nyomozási bíró hallgatja meg tanúként.

A Be. 45. § (2) bekezdése szerint a tanú érdekében eljáró ügyvéd ezzel egyidejűleg nem lehet ugyanazon büntetőeljárásban védő.

A tanút erről a jogáról, illetve a törvényes lehetőségről már az idézésben előzetesen tájékoztatni kell.

Amennyiben a tanú kioktatása az idézésben megtörtént, nem tagadhatja meg a vallomástételt arra hivatkozással, hogy szükségesnek tartaná ügyvéd közreműködését a tanúkénti kihallgatása során.

A büntető ügyben eljáró hatóságoknak ebből következően lehetőséget kell biztosítani arra, hogy bizonyos kérdések felmerülése esetén a tanú az érdekében eljáró védőjével szóban érintkezhessék oly módon, hogy magát az eljárást ezzel ne akadályozza.

Ez az eljárás azonban nem mentesíti a hatóságot az alól, hogy az ügyben részt vevő tanút jogairól és kötelezettségeiről az eljárás során folyamatosan tájékoztassa, illetve kioktassa.

A tanú vallomástételének akadályai

81. § (1) Nem hallgatható ki tanúként

a) a lelkész, illetőleg az egyházi személy arról, amire a hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn,

b) a védő arról, amiről mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelttel védői minőségében közölt,

c) akitől a testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás.

(2) Államtitoknak vagy szolgálati titoknak minősülő tényről nem hallgatható ki tanúként az, aki a titoktartási kötelezettség alól nem kapott felmentést.

(3) A (2) bekezdésben meghatározott esetben az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvényben meghatározott minősítő az ügyész, illetőleg a bíróság megkeresésére dönt a felmentés megadásáról vagy a titoktartási kötelezettség fenntartásáról. A felmentésre irányuló megkeresésben azonosításra alkalmas módon meg kell jelölni azokat a kérdéseket, amelyekre a felmentést kérik.

A vallomástétel akadályai két nagy csoportba sorolhatók. Az elsőbe olyan meghatározott személyi kör tartozik, akik tanúkénti kihallgatása kizárt, tehát a törvényben írt feltételek fennállása esetén kihallgatásukra semmilyen körülmények között nem kerülhet sor, míg a második csoportba azok tartoznak, akik ugyancsak bizonyos körülmények fennállása esetén megtagadhatják a vallomástételt.

1. A Be. 81. § (1) bekezdés szóhasználatából következően, miszerint nem hallgathatók ki tanúként az alább felsorolt személyek, következik az, hogy a hatóságnak mérlegelés nélkül kell a kihallgatást mellőzni még abban az esetben is, ha az érintett személy esetleg vallomást kívánna tenni. Az a)-c) pontokban írt feltételeket a hatóságoknak hivatalból kell vizsgálni, amely egyben azt is jelenti, hogy e-személy megidézésétől sem tekinthet el (FBK. 1994. 39.).

Ebből viszont következik az is, hogy az ily módon megidézett tanú még akkor is köteles a hatóság előtt megjelenni, ha egyébként ő maga tisztában van vele, hogy mentességi jog illeti meg a tanúzási kötelezettség alól. A Be. 81. § (1) bekezdés a) pontja a 1973. évi I. tv.-hez képest merőben új tanúvallomás-tételi akadályt állapít meg akkor, amikor kimondja, hogy nem hallgatható ki tanúként a lelkész, illetőleg az egyházi személy arról, amire a hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn. A törvény miniszteri indokolása szerint a titoktartási kötelezettség fennállására a gyónási titkot hívja fel példának.

E vallomástételi akadály azonban nem ismeretlen a magyar büntetőeljárásjogban, ugyanis az 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) 204. §-a szerint tanúként nem volt kihallgatható a lelkész arra nézve, amit vele a gyónásban vagy egyébként a titoktartás egyházi kötelessége alatt közöltek. A hatályos jogi szabályozás gyakorlatilag nem más, mint a gyónásra vonatkozó titoktartási kötelezettség jogszabályi elismerése és deklarálása. Ez olyannyira kivételt nem tűrő szabály, hogy a jogalkotó nem a Be. 82. § (1) bekezdés c) pontja alá tartozó esetekhez sorolta. Ennélfogva tehát ezen titoktartás alól a jogosult sem adhat felmentést.

1/a. Miután új rendelkezésről van szó, a gyónás, a gyóntatás, a gyónási titok részleteire nem haszontalan kitérni. A 81. § (1) bekezdés a) pontja abszolút akadályként kizárja a lelkész, illetőleg az egyházi személy kihallgatását arra nézve, amire hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn.

A hatályos egyházjog legfőbb forrása az 1983-ban készített Codex Iuris Canonici (CIC), amelynek előírásai gyakorlatilag a latin egyházakra vonatkoznak. A törvény megfogalmazása szerint az abszolút kizáró ok a lelkészre, illetve az egyházi személyre terjed ki. A lelkész (capellanus) gyakorlatilag pap, akire a hívők egy meghatározott közösségét, vagy a közösség egy csoportját rábízták és e-rábízás alapján a lelkipásztori teendőket állandó jelleggel ellátja. A hívők külön csoportját alkothatják pl. szerzetesi közösségek, börtönök lakói, katonák, kórházban lévők és bizonyos társulatok tagjai. A lelkész legfontosabb feladata a gondjára bízott hívők gyóntatása. E feladatukat az egyetemes jog felruházása alapján látják el.

Az egyházi személyek fogalmának meghatározása már több problémát is felvet, ugyanis az egyházon belül működnek, tevékenységet fejthetnek ki olyan személyek is, akik hivataluknál fogva semmiféle titoktartási kötelezettségre nem kötelesek. Az egyházi személy fogalmát a kánonjog ilyen értelemben, ilyen megfogalmazásban nem ismeri, ugyanakkor a lényege abban foglalható össze, hogy egyházi személynek tekinthető az a személy, aki az egyházon belül valamilyen hivatali tisztséget tölt be. A kánonjogi szabályok szerint egyházi hivatalt, illetve tisztséget csak olyan személy tölthet be, akit pappá szenteltek, amelyből következik, hogy papi rendben nem lévő személy ilyen működést kívánó hivatalt nem is tölthet be. Az egyházi személyek körébe tartozik maga a pápa, a püspök, a bíboros, a pápai követ, a megyéspüspök, a segédpüspök, a kanonok, a plébános, a káplán, az esperes, a templomigazgató és a lelkész. Figyelemmel arra, hogy a törvény egyházi személyről tesz említést, feltétlenül fontos rögzíteni, hogy egyházon az un. történelmi egyházakat kell érteni, illetve e-történelmi egyházak személyeit.

A 81. § (1) bekezdés a) pontja szerint mind a lelkész, mind az egyházi személy kizárólag arról nem hallgatható meg, amire hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn. A miniszteri indokolás e-titoktartási kötelezettség példájaként a gyónási titkot sorolja fel.

Gyónásnak nevezzük azt, amikor a hívő a törvényes gyóntatónak megvallja és megbánja az általa elkövetett bűnöket és kéri bűnei bocsánatát. Lényeges ebből a szempontból a gyónás helye, amely lehet templom, kápolna és azon belül valamilyen elkülönített gyóntató hely. Ugyanakkor viszont gyóntató helyen kívül is lehet gyóntatni abban az esetben, hogy ha azt valamilyen rendkívüli körülmény indokolja. Hagyományos értelemben tehát nem kizárólag a gyóntatószéket, hanem a gyóntatásra kijelölt helyeket kell érteni. Gyóntatásra kizárólag felszentelt pap, áldozópap és a püspök jogosult. A puszta felszentelés ugyanakkor viszont nem elégséges az érvényes gyóntatáshoz, hanem szükség lehet bizonyos hatóságtól kapott felhatalmazásra is. Az érvényes gyóntatáshoz szükséges felhatalmazást a pap megkaphatja magánál a jogállásánál fogva, illetve az illetékes hatóság külön intézkedésével. Felhatalmazás nélkül a pap nem gyóntathat érvényesen. A jognál fogva általános felhatalmazása van a gyóntatásra a pápának, a bíborosoknak és a püspököknek, halálveszélyben pedig minden pap érvényesen és megengedetten gyóntathat minden körülmények között. Hivatalánál fogva van gyóntatási felhatalmazása a helyi ordináriusnak, a penitenciáriusnak, kanonoknak, a plébánosnak, valamint azok helyettesének.

A kánonjogi törvény (CIC) szerint egyébként a gyónási titok a gyóntató papot egyébként is kötelezi, ezért a Be. ilyetén szabályozása ellenére sem tehetne vallomást arról a tényről, körülményről, amelyről a gyóntatási tevékenység körében szerzett volna tudomást. A gyónási titok megsértése ugyanis a kánoni törvények büntetőjogi rendelkezéseit vonná maga után. Megjegyzendő, hogy a felszentelés során az eskü letételének szövege tartalmazza a gyónási titok megőrzésének kötelezettségét is.

Ez a kötelezettség természetszerűleg kizárólag a katolikus lelkészeket köti, míg a titoktartási kötelezettség azonban a lelkész, illetve az egyházi személy esetében nem csupán a gyónási eljárás következtében állhat fenn, hanem a hivatásánál fogva is olyan tények, körülmények, adatok birtokába kerülhet, amelyek tekintetében titoktartási kötelezettség terheli. E titoktartási kötelezettséget illetően maga a titoktartásra kötelezett személy, egyházi személy dönti el, hogy kijelenti-e, hogy titoktartás egyházi kötelessége alatt jutott valami a tudomására, és ezért nem hajlandó vallomást tenni.

Ebben az esetben a hatóságnak az illető egyházak szabályainak figyelembe vételével kell eldöntenie, hogy az adott körülmények között a lelkész vagy az egyházi személy titoktartásra kötelezett-e vagy sem, titokról van szó vagy sem. Ilyen esetben a kihallgatást megelőzően a hatóságnak meg kell keresnie az illető egyház vezető hivatalát, illetve személyeit atekintetben, hogy a bizonyítási eljárás során felmerülő tények, körülmények titoktartási kötelezettség alá esnek-e vagy sem.

1/b. A 81. § (1) bekezdés b) pontja szerint nem hallgatható ki tanúként a védő arról, amiről mint védő szerzett tudomást vagy amit a terhelttel védői minőségben közölt. A védő kifejezés használatából következően a védő nem azonos az ügyvéddel, ugyanis a Be. 44. § (3) bekezdése szerint ügyvédjelölt ügyvéd helyetteseként a nyomozás során, valamint a helyi bíróságon is eljárhat. Ebből következően a védőn az ügyvédet, illetve az ügyvédjelöltet is érteni kell. A korábbi jogi szabályozáshoz képest változás, hogy nem csupán a tekintetben mentesíti a kihallgatás alól a védőt amiről, mint védő szerzett tudomást, hanem az alól is amelyet, mint védői minőségben közölt védencével.

A kihallgatási tilalom tehát nem az ügyvédi foglalkozáshoz, hanem a védői eljáráshoz kötődik alapvetően.

A törvény megfogalmazásából következik, hogy amennyiben a védő nem védői eljárása során szerzett tudomást a bizonyítandó tényről hanem magánemberként, úgy minden további nélkül kihallgatható, amennyiben az ügyvédi titoktartás alól felmentést kapott. "A terhelt részére a nyomozás során kirendelt védőt helyettesítő ügyvédjelölt a terhelt rendőrségi kihallgatásának a körülményeire nézve az eljárás bármely szakaszában tanúként abban az esetben sem hallgatható ki, ha a terhelt a számára a titoktartás alóli felmentést megadta." (BH1992. 86.)

A törvény megfogalmazásából következik az is, hogy kizárólag a védői és terhelti pozíció esetében lehet szó a tanúságtétel akadályáról, ugyanis abban az esetben, ha az ügyvéd nem, mint a terhelt képviselője, hanem pl. polgári, vagy közigazgatási ügyben érdekelt féllel szemben közölt valamit vagy hozott a tudomására valamit, e tekintetben tanúként kihallgatható, ha az eljárás terheltje a felmentést, mint az ügyvédi titoktartás alá tartozó tényről az ügyvéd részére e-tekintetben megadta [Be. 82. § (1) bek. c)].

1/c. Ugyancsak nem hallgatható ki tanúként, akinek testi vagy szellemi fogyatékossága következtében hiányzik a tanúskodási képessége. A Be. 81. § (1) bekezdés c) pontja úgy fogalmaz, hogy akitől "nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás". A nyilvánvaló kifejezés használatából következik, hogy a tényként megállapított testi, vagy szellemi fogyatékosságból feltételezni lehet, hogy helyes vallomás nem várható el. A testi fogyatékosság nem önmagában alapozza meg a vallomástételi képesség hiányát, hanem csak akkor, ha az szoros összefüggésben van az észlelés módjával és körülményeivel, más esetben a tanú testi fogyatékossága ellenére kihallgatható.

A szellemi fogyatékosság nem az észleléssel, hanem az észlelt események, tények tárolásával, illetve hiteles visszaadásával van szoros összefüggésben. A fogyatékosság meglétének, mértékének, illetve annak a tanúskodásra gyakorolt következményeinek megállapításához a hatóságoknak szükség szerint szakértőt kell igénybe venniük. Az adott esetben még a sértett tanúkénti meghallgatását is mellőzni kell, ha éppen a sérelmére elkövetett cselekmény során maradandó szellemi fogyatékosságot szenvedett el. (BH1995. 84.)

Az esetek többségében azonban a kihallgatás előtt nem, csupán a kihallgatás közben, vagy a kihallgatás végén állapítható meg a kizárási ok, így a törvényi rendelkezés nem abszolút hatályú, hanem a testi vagy szellemi állapot függvényében mindössze viszonylagos akadályt képez a tanúkihallgatás körében.

2. A titoktartási kötelezettség alóli felmentés hiánya kizárólag az érintett tény vonatkozásában jelent kizárási okot. A titoktartási kötelezettség vonatkozhat egyaránt államtitokra és szolgálati titokra. Míg korábban a Btk. 224. §-a adott általános érvényű meghatározást az államtitok, illetve a szolgálati titok fogalmára, körére, terjedelmére jelenleg az 1995. évi LXV. tv. (a továbbiakban: Át.) határozza meg, hogy mi minősül államtitoknak, illetve szolgálati titoknak. A titoktartási kötelezettség alóli feloldást az ügyben eljáró hatóságnak kell megszereznie.

Államtitoknak minősül: az az adat, amely Át. mellékletében meghatározott adatfajta körébe tartozik és a minősítési eljárás alapján a minősítő kétséget kizáróan megállapította, hogy az érvényességi idő lejárta előtti nyilvánosságra hozatala, jogosulatlan megszerzése vagy felhasználása, illetéktelen személy tudomására hozása, továbbá az arra jogosult részére hozzáférhetetlenné tétele sérti vagy veszélyezteti a Magyar Köztársaság honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési vagy bűnmegelőzési, központi pénzügyi vagy devizapolitikai, külügyi vagy nemzetközi kapcsolataival összefüggő, valamint igazságszolgáltatási érdekeit.

Szolgálati titoknak minősül: az Át. 6. § (1) bekezdése szerint minősítésre felhatalmazott által meghatározott adatfajták körébe (szolgálati titokkör) tartozó adat, amelynek az érvényességi idő lejárta előtti nyilvánosságra hozatala, jogosulatlan megszerzése és felhasználása, illetéktelen személy részére hozzáférhetővé tétele sérti az állami vagy közfeladatot ellátó szerv működésének rendjét, akadályozza a feladat- és hatáskörének illetéktelen befolyásolástól mentes gyakorlását.

A minősített adat kezelésének rendjéről szóló 79/1995. (VI. 30.) Korm. rendelet 22. § (1) bekezdése szerint a minősítő a minősítéssel egyidejűleg a minősített adat különleges kezeléséről is rendelkezhet, amelyet az adathordozón, illetve a mellékleten fel kell tüntetni, míg a (2) bekezdés c) pontja szerint a "Nem másolható!" különleges kezelési utasítás alkalmazható.

3. A Be. 81. § (2) bekezdése a tanú vallomástételének akadályai között határozza meg azt az esetet, amikor a tanút olyan államtitoknak vagy szolgálati titoknak minősülő tényre kellene kihallgatni, amelyre nézve a tanú a titoktartási kötelezettsége alól nem kapott felmentést.

Az államtitok és szolgálati titok tekintetében a titoktartási kötelezettség alóli felmentést jól meghatározhatóan, az Át.-ben meghatározott minősítő adhatja meg. Éppen ezért a törvény úgy rendelkezik, hogy a (2) bekezdésben meghatározott esetben az államtitokról és szolgálati titokról szóló törvényben meghatározott minősítő az ügyész, illetőleg a bíróság megkeresésére dönt a felmentés megadásáról vagy a titoktartási kötelezettség fenntartásáról.

Rendkívül lényeges, hogy a törvény külön kiemeli a (2) bekezdést, amely azt is jelenti, hogy ez a rendelkezés kizárólag az államtitokra és szolgálati titokra, mint minősített titokra vonatkozik és nem terjed ki arra, amit adott esetben az illető tanú hivatásánál fogva köteles titoktartási kötelezettségre.

A törvényi szabályozásból egyértelműen kiderül, hogy az Át. szabályai szerint a minősítő megadhatja a titoktartás alóli felmentést, de el is utasíthatja a kérelmet, amely egyet jelent a titoktartási kötelezettség fenntartásával.

A titoktartási kötelezettség fenntartása azt eredményezi, hogy a tanú erre a tényre nem lehet kihallgatni. Ez gyakorlatban általában a vád érdekkörében jelenthet problémát, mivel ebben az esetben a vád egyik olyan bizonyítási eszközétől fosztja meg a minősítő az ügyészt, amely adott esetben a terheltnek a felelősségre vonás alóli mentesüléséhez is vezethet.

A felmentésre irányuló megkeresésben a törvény megfogalmazása szerint azonosításra alkalmas módon kell megjelölni azokat a kérdéseket, amelyekre a felmentést kérik.

E meghatározásnak azért van kiemelt jelentősége, mert a minősítő kizárólag a kérdések körének ismeretében tud dönteni afelől, hogy az államtitokra vonatkozó felmentést részben vagy egészben megadja-e vagy a titoktartási kötelezettséget fenntartja.

Ez azt jelenti, hogy a felmentésre irányuló megkeresésben a bíróság vagy a hatóság nem a konkrét kérdéseket fogalmazza meg, hanem kizárólag azokat a kérdésköröket körvonalazza, amelyek keretében a kérdéseket kívánja feltenni. Az így megfogalmazott kérdéskör a továbbiakban már köti a bíróságot és amennyiben újabb kérdéseket kíván feltenni, úgy ismételt megkeresésben kell kérni a további titoktartási kötelezettség alóli felmentést.

Más a helyzet természetesen akkor, ha a bíróság megkeresésére a hatóság, a minősítő teljes körű felmentést ad a titoktartási kötelezettség alól.

82. § (1) A tanúvallomást megtagadhatja

a) a terhelt hozzátartozója,

b) az, aki a (4) bekezdés esetét kivéve magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben, akkor is, ha a tanúvallomást az a) pont alapján nem tagadta meg,

c) - a 81. § (2) bekezdésében foglalt titoktartási kötelezettség esetét ide nem értve - az, aki a foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással a titoktartási kötelezettségét megsértené, kivéve, ha ez alól a külön jogszabály szerint jogosult felmentette, vagy külön jogszabály szerint a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megkeresésére a titoktartási kötelezettség alá eső adat továbbítása a felmentésre jogosult számára kötelező.

(2) A tanút a kihallgatása elején a mentességi okokról tájékoztatni és a jogaira figyelmeztetni kell. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmeztetés elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

(3) A megtagadás jogosságáról az eljáró bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság határoz.

(4) A tanúvallomást az (1) bekezdés b) pontja alapján nem tagadhatja meg az, aki a kérdésre adott válasszal önmagát olyan bűncselekmény elkövetésével vádolná, amelyre nézve vele szemben a feljelentést a 175. § (1) bekezdése alapján elutasították, vagy a nyomozást a 192. § (1) bekezdése alapján megszüntették. A tanúvallomást az (1) bekezdés b) pontja alapján nem tagadhatja meg az sem, akivel szemben a nyomozást megszüntették [190. § (1) bek. f) pont], illetőleg a büntetőeljárást a bíróság megszüntette [332. § (1) bek. e) pont], ha a kérdésre adott válasszal önmagát olyan bűncselekmény elkövetésével vádolná, amelynek büntethetősége a Btk. 147. §-ának (4) bekezdésében, 255/A. §-ában, 263/C. §-ának (2) bekezdésében, 283/A. §-ának (2) bekezdésében, 300/E. §-ának (3) bekezdésében, 303. §-ának (4) bekezdésében vagy 329/B. §-ának (4) bekezdésében meghatározott ok miatt szűnt meg.

(5) A (4) bekezdés alapján tett tanúvallomásban közölt bűncselekmény miatt az eljárás folytatása [191. § (2) bek.] nem rendelhető el, és a tanúvallomás nem tekinthető a perújítás szempontjából új bizonyítéknak [392. § (1) bek. a) pont]. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni arra a tanúvallomás során feltárt bűncselekményre is, amely nem képezte a tanú ellen korábban folyamatban volt büntetőeljárás tárgyát, de a feljelentés elutasításának, a nyomozás, illetőleg az eljárás megszüntetésének a tanúvallomással feltárt bűncselekmény esetén is bármely okból helye lenne.

1. A tanúvallomás megtagadása csupán lehetőség az egyébként tanúskodásra kötelezettek személyes érdekvédelemmel körülhatárolt részére. Olyan kivétel az általános tanúskodási kötelezettség alól, amellyel bizonyos, a törvényben felsorolt feltételek fennállása esetén a kihallgatandó személy saját belátása szerint élhet, külső befolyástól mentesen dönthet, hogy vallomást tesz, vagy sem. A kihallgatandó személy nyilatkozata előtt a hatóság nem dönthet a kihallgatás mellőzése felől még akkor sem, ha a nevezett korábban már élt mentességi jogával, ugyanis a döntés joga a tanút az eljárás során mindvégig megilleti. "A még ki nem hallgatott tanú mentességi joga, érdekeltsége, vagy elfogultsága az eljárás során előzetesen nem vizsgálható." (BH1995. 694., FBK. 1994/39.)

E szabályozásból kitűnően a bírósági tárgyalásra azt a személyt is tanúként kell megidézni, aki egyébként a nyomozás során törvényes alapon megtagadta a vallomástételt. Amennyiben a tanú él a mentességi jogával, az azt megelőző valamennyi vallomását, nyilatkozatát figyelmen kívül kell hagyni, a bizonyítási eszközök köréből egyértelműen és felismerhetően ki kell rekeszteni.

Ugyanakkor viszont tanúként hallgatható ki az a személy, aki mentességet élvező személytől nem hivatalos eljárása során, vagy azzal összefüggésben szerzett tudomást a bizonyítandó tényről. "Ha a sértett a vádlott hozzátartozója, és a tárgyaláson mentességi jogával élve nem tesz vallomást, annak a rendőrnek - a sértett által a cselekményről előadottakat tartalmazó - tanúvallomása sem használható fel bizonyítékul, aki hivatalosan járt el a bűncselekmény helyszínén, és hallgatta meg a sértettet" [Be. 66. § (1) a), Be. 83. § (3)] (BH1999. 241.).

A vallomás megtagadásának tényét viszont semmilyen formában nem lehet bizonyítékként értékelni. A megtagadás okát csupán a törvényes feltételek fennálltának mértékéig lehet vizsgálni.

2. A vallomást megtagadhatja a terhelt hozzátartozója. A hozzátartozók körét a Btk. 137. § 6. pontja taxatíve sorolja fel. Ezek szerint hozzátartozó az egyeneságbeli rokon és ennek házastársa, az örökbefogadó és a nevelő szülő, az örökbefogadott és a nevelt gyermek, a testvér, a házastárs, az élettárs és a jegyes, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, valamint a testvér házastársa. A hozzátartozói viszonyt akkor is figyelembe kell venni, ha az akár a bűncselekmény elkövetésekor, akár azt követően a kihallgatáskor állt fenn [Be. 83. § (1) bek.]. Ugyanakkor ezen belül vannak olyan esetek, mint pl. a jegyesi, élettársi viszony, amelyeket a hatóságnak hivatalból is körültekintően kell vizsgálnia, vagyis nem elegendő a kihallgatandó személy egyoldalú nyilatkozata. (Nem tagadhatja meg viszont a vallomást a tanú olyan terheltek vonatkozásában, akiknek a vád tárgyává tett cselekménye nem áll összefüggésben a hozzátartozójának a magatartásával. BED 999.)

A fiatalkorúak elleni büntetőeljárás szabályai az általánostól eltérő rendelkezést tartalmaznak, ugyanis a Be. 453. § (1) bekezdése szerint a fiatalkorú egyéniségét, értelmi fejlettségét és életviszonyait jellemző körülmények felderítése érdekében a fiatalkorú gondozóját tanúként kell kihallgatni. Ezek közlésére a Be. 82. § (1) bekezdésében meghatározott mentesség értelemszerűen nem terjed ki.

3. A törvény rendelkezése szerint a tanúvallomást megtagadhatja az, aki a (4) bekezdés esetét kivéve magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná az ezzel kapcsolatos kérdésekben akkor is, ha a tanúvallomást az a) pont alapján nem tagadta meg.

A vallomás megtagadásának joga tehát azokat a tanúkat illeti meg, akik a vallomás megtételével önmagukat vagy hozzátartozójukat bűncselekmény elkövetésével vádolnák, de csak az ezzel kapcsolatos kérdésekben.

Kivétel ez alól az az eset, amikor a tanú a (4) bekezdés alapján köteles a tanúvallomás megtételére még akkor is, ha önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolja.

A törvény lehetőséget ad a tanúnak a vallomás megtagadására abban az esetben is, ha egyébként mentességi jog illetné meg a 82. § (1) bekezdés a) pontja szerint, tehát mint a terhelt hozzátartozója, de a vallomástételt ez okból nem tagadta meg.

Ennek magyarázata az, hogy az a) és b) pontban meghatározott vallomástételi akadályok két különböző akadálycsoportot képeznek.

A terhelt hozzátartozója nem csak a terhelt ellen, hanem mellette is, érdekében is tehet vallomást.

Ez utóbbi esetben természetszerűleg nem fog élni a törvényben biztosított lehetőséggel és vallomást fog tenni az ügyben. Ugyanakkor a kihallgatás során előfordulhat, hogy olyan kérdések hangzanak el, amelyekre történő válaszadással már önmagát vagy hozzátartozóját vádolná bűncselekmény elkövetésével.

A törvény ebben az esetben lehetőséget biztosít a tanúnak, hogy a vele egyébként hozzátartozói viszonyban lévő terhelt javára vallomást tegyen, ugyanakkor viszont azokra a kérdésekre, amelyekre a válaszadással önmagát vádolná esetleg bűncselekmény elkövetésével, a vallomást megtagadhatja.

Ugyancsak megtagadhatja a válaszadást azokban az esetekben, amikor az a hozzátartozója számára lenne kedvezőtlen, illetve hátrányos.

Vádoláson bármely, valamely bűncselekménnyel összefüggésbe hozható kijelentést kell érteni és mivel a törvény kifejezetten bűncselekményre utal, nem terjed ki a mentesség a mindössze szabálysértést megvalósító cselekmények vonatkozásában. (BH1996., 1979. III.)

A tanú a figyelmeztetés és kioktatás után a kérdések elhangzása előtt vagy azt követően döntheti el, hogy válaszol-e vagy sem.

Amennyiben a kihallgatás folyamán merül fel ennek lehetősége, a kérdés feltevése vagy elhangzása után ismételten ki kell oktatni a tanút a válaszadás következmények nélküli megtagadásának a jogára, illetve a lehetőségére anélkül, hogy a tanút a hatóság bármilyen formában befolyásolná.

Ugyanakkor a kioktatási kötelezettség arra az esetre is kiterjed, ha a vallomástételt annak ellenére nem tagadhatja meg, hogy önmagát a válaszadással bűncselekmény elkövetésével vádolná.

A kihallgató hatóságnak tehát minden egyes kérdésfeltevés esetében tisztában kell lennie azzal, hogy a tanút e tekintetben mentesség illeti meg vagy sem, illetve, hogy a bűncselekmény elkövetésével történő vádolás esetén köteles vagy nem köteles a válaszadásra.

Az ügyben eljáró hatóságnak a lehetőségekhez képest kerülnie kell az olyan jellegű kérdések feltevését, amelyekre a tanú nem köteles válaszolni, viszont ha feltétlenül szükséges a kérdés feltevése nyomban fel kell hívnia a figyelmét arra, hogy az elhangzott kérdésre nem köteles válaszolni.

Az eljáró hatóságoknak különösen nagy súlyt kell fektetniük arra, hogy az ügyben eljáró más személyek, akik jogosultak a tanúhoz kérdést intézni, ne tegyenek fel olyan kérdéseket, amelyekre a válaszadással a tanú önmagát vádolná, mert a megfelelő kioktatás esetleg elmaradt.

A hatóságoknak folyamatosan kontroll alatt kell tartani a tanúhoz feltett kérdéseket és folyamatosan figyelemmel kell kísérni az esetleges mentességi jog fennállását, illetve a válaszadás megtagadásának a lehetőségét.

A törvény szerint tehát az önvádolás kiváltására alkalmas kérdések feltétele nem tiltott, azonban a válaszadás a tanú belátására van bízva azzal, hogy meghatározott esetekben az önvádolás terhe mellett is köteles a feltett kérdésekre válaszolni.

Abból a tényből, hogy a tanú a kioktatást követően a konkrét kérdésre a válaszadást megtagadta, sem a tanút, sem a terheltet illetően semmiféle következtetés nem vonható le, ebből következően a vallomás, illetve a válaszadás megtagadása bizonyítékként nem értékelhető a bizonyítási eljárás során.

4. A foglalkozásnál vagy közmegbízatásnál fogva titoktartásra kötelezett személy ugyancsak megtagadhatja a vallomást, ha a vallomás megtétele esetén megsértené ez irányú kötelezettségét.

Ilyen személynek tekinthető pl. az orvos, a gyógyszerész, az ügyvéd, az adatkezelő, a pap, a lelkész (kivéve a gyónási titkot), vagyis mindazon személyek, akiknek a foglalkozásához valamilyen formában szorosan kötődik a bizalmi elvből, bizalmi viszonyból fakadó titoktartási kötelezettség.

Természetesen a vallomás megtagadása e körben ugyancsak lehetőség.

Ezért mondja ki a törvény, hogy a 81. § (2) bekezdésében írt tilalom nem vonható ebbe a körbe, ugyanis a 81. § (2) bekezdésében írt államtitokkal, szolgálati titokkal kapcsolatos tényekről felmentés hiányában a tanú nem is hallgatható ki, így nem a mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés, hogy tesz-e vallomást, vagy sem, megsérti-e a titoktartási kötelezettségét vagy sem.

A törvény nem hagy kétséget a felől, hogy a lelkész és az ügyvéd, ha védő volt nem vonható az (1) bekezdés c) pontjának rendelkezése alá, mivel a két személyi kör tekintetében nem a Be. 82. §-a szerinti relatív tanúvallomási akadály, hanem a 81. § szerinti abszolút tanúzási akadály áll fenn, amelyről épp ezért a lelkész és az ügyvéd nem mondhat le.

Az egyéb, foglalkozáson alapuló titoktartási kötelezettség alól a külön jogszabály szerint erre jogosult felmentést adhat. Nincs szükség ilyen felmentésre, ha a titoktartási kötelezettség alá eső adat továbbítása a foglalkozásnál vagy közmegbízatásnál fogva titoktartásra kötelezett személy, illetőleg a felmentésre jogosult számára kötelező.

Ez utóbbi rendelkezés azt hivatott megakadályozni, hogy a tanúvallomást indokolatlanul ne tagadja meg a titoktartásra kötelezett személy abban az esetben, ha külön jogszabály szerint a bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság megkeresésére az adott személy egyébként is jogosult lenne a titoktartással érintett adat továbbítására.

Így pl. nem hivatkozhat a tanúvallomás ezen akadályára az adóellenőr, mivel a reá, illetőleg az adótitokra vonatkozó jogszabályok szerint a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megkeresésére az adótitkot tartalmazó adatot köteles a büntetőeljárást folytatók rendelkezésére bocsátani.

Ha a titoktartással védett személy a felmentést a titoktartásra kötelezett személy részére megadta, úgy a tanú erre hivatkozással már nem tagadhatja meg a vallomástételt, sőt kötelezhető a vallomás megtételére. "A fiktív adásvételi szerződés megkötésénél közreműködő ügyvéd a titoktartási kötelezettségre hivatkozva e körben a tanúvallomást nem tagadhatja meg." (FBK.1994/40.)

5. A tanú kihallgatását megelőzően tisztázni kell, hogy a tanú vallomástételének nincs-e a Be. 81. § (1) bekezdés, illetve a 82. § (1) bekezdésében írt akadálya. A kioktatási és tájékoztatási kötelezettség elmaradása a Btk. 241. § (1) bekezdés a)-b) pontjai szerint a hamis tanúzás miatt büntethetőséget kizáró okot eredményezhet. E-rendelkezésnek megfelelően a tanú kioktatását, illetve figyelmeztetését, valamint a tanúnak erre adott válaszát, miszerint megértette a kioktatást, feltétlenül jegyzőkönyvben kell rögzíteni. A figyelmeztetés elmaradása esetén nem csupán büntethetőséget kizáró ok létesül ha hamis a vallomás, hanem a tanú vallomása az alapügyben bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. Előfordulnak azonban olyan esetek, amikor a mentesség kérdése csak a kihallgatás során vetődik fel, így ez esetben nyomban figyelmeztetni kell a tanút a vallomás megtagadásának a lehetőségére és arra is, hogy amennyiben nem kíván élni mentességi jogával, úgy igazmondásra köteles és ez esetben már a hamis tanúzás bűncselekményét is megvalósíthatja.

6. Amint arról már szó esett a tanú önállóan dönt abban a kérdésben, hogy kíván-e élni mentességi jogával, vagyis megtagadja-e a vallomást, illetve bizonyos kérdésekre a válaszadást, vagy sem. A döntés jogosságáról és megalapozottságáról viszont a hatóság dönt, ugyanis előfordulhat, hogy a tanú nem megfelelően értelmezi saját perjogi helyzetét, vagy a kioktatást, illetve a tájékoztatást félreértette. Amennyiben a bíróság megítélése szerint a tanút a mentességi jog nem illeti meg, úgy határozatot hoz a vallomás megtételét illetően, amely ellen a tanú halasztó hatályú fellebbezést jelenthet be. (Be. 94. §)

Ennek megfelelően a döntés elbírálásáig a tanú kihallgatása nem kezdhető meg. Előfordulhat, hogy a tanú az elbírálás után sem ért egyet a vallomásra kötelező határozattal, vagy egyéb okból megtagadja a vallomástételt. Ez esetben a tanúval szemben rendbírság szabható ki és a költségekre kötelezhető. (Be. 93. §)

Amennyiben a tanú e kényszerintézkedések alkalmazása után sem tesz vallomást, további kényszerintézkedésnek már nincs helye, viszont ha és amennyiben rendelkezésre áll korábbi vallomás, az felolvasható és a tárgyalás anyagává tehető, amely után már bizonyítékként felhasználható, természetesen kizárólag abban az esetben, amennyiben a vallomás megtagadása alaptalan volt.

7. A főszabályhoz képest, amely szerint megtagadhatja a vallomást, aki magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, kivételt állapított meg a 2002. évi I. tv. 54. § (2) bekezdése. Bizonyos esetekben a tanú nem hivatkozhat a mentességi jogára. Ennek magyarázata az, hogy ugyancsak a 2001. évi CXXI. tv. a Btk. különös részében speciális büntethetőséget kizáró okokat fogalmazott meg az alábbiak szerint

A Btk. 255/A. § (1) bekezdése szerint nem büntethető a 250. § (1)-(2) bekezdésében, a 251. § (1) bekezdésében, a 252. § (1) bekezdésében és a 255. § (2) bekezdésében meghatározott bűncselekmény elkövetője, ha a cselekményt, mielőtt az a hatóság tudomására jutott volna, a hatóságnak bejelenti, a kapott jogtalan vagyoni előnyt vagy annak ellenértékét a hatóságnak átadja és az elkövetés körülményeit feltárja.

Ugyanezen paragrafus (2) bekezdése szerint nem büntethető a 253. §-ban, a 254. §-ban és a 255. § (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmény elkövetője, ha a cselekményt, mielőtt az a hatóság tudomására jutott volna, a hatóságnak bejelenti és az elkövetés körülményeit feltárja.

A Btk. 263/C. § (2) bekezdése szerint bűnszervezetben részvétel miatt nem büntethető, aki a cselekményt, mielőtt az a hatóság tudomására jutott volna, a hatóságnak bejelenti és az elkövetés körülményeit feltárja.

A 283/A. § (2) bekezdése szerint nem büntethető, aki - mielőtt a kábítószer készítését elősegítő tevékenysége a hatóság tudomására jutott volna - a cselekményét felfedi, az elkészített dolgokat, illetőleg a (3) bekezdésben meghatározott anyagot a hatóságnak átadja, valamint lehetővé teszi a kábítószer készítésének elősegítésében részt vevő más személyek kilétének megállapítását.

A 329/B. § (4) bekezdése szerint nem büntethető az (1) bekezdés a) pontja esetén, aki - mielőtt a szerzői, vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok védelmét szolgáló műszaki intézkedés megkerüléséhez szükséges eszköz, termék, berendezés, felszerelés készítése, illetőleg előállítása a hatóság tudomására jutott volna - tevékenységét a hatóság előtt felfedi és az elkészített, illetőleg az előállított dolgot a hatóságnak átadja, valamint lehetővé teszi a készítésben, illetőleg előállításban részt vevő más személyek kilétének megállapítását.

Ezekben az esetekben a büntetlenség feltétele tehát olyan bejelentés, amely a még felderítetlen, vagy a hatóság tudomására nem jutott bűncselekmény elkövetésére vonatkozik. Ebben az esetben azonban a feljelentésen túlmenően az elkövetőnek az elkövetés körülményeit is fel kell tárnia, így nyilvánvaló, hogy e körből saját tevékenysége sem mellőzhető. Ugyanakkor viszont sajátos perjogi helyzetbe kerül az elkövető, ugyanis amikor a bejelentést a hatóságnak ezekben az esetekben megteszi, ő mint tényleges elkövető csupán bejelentést tesz a hatóságnál és ebben az esetben még nem tanúként szerepel.

A tanúvallomásra csupán egy későbbi időpontban kerülhet sor, amikor is a bejelentése és a bűncselekmény körülményeinek feltárása után a törvényben meghatározott egyéb feltételeknek eleget téve a hatóság vele szemben a feljelentést a Be. 174. § (1) bekezdés c) pontja alapján elutasította, vagy a 192. § (1) bekezdés alapján megszüntette. Csak ezen határozatok meghozatala után kerül az elkövető, adott esetben terhelt, (gyanúsított vagy vádlott) tanúi pozícióba, amikor már a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontja értelemszerűen vonatkozhat rá. Ezekben az esetekben nyilvánvaló, hogy a büntetlenséget kizárólag az eredményezheti, ha a tanú az elkövetés körülményeinek feltárása során saját tevékenységéről is számot ad.

A Btk. 255/A. § (1)-(2) bekezdés, 263/C. § (2) bekezdés, 283/A. § (2) bekezdés és a 329/B. § (4) bekezdés csupán azt írja elő, hogy az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetésének körülményeit és saját tevékenységét is fel kell fednie a hatóság előtt.

Összességében tehát mindez azt jelenti, hogy a tanú ezekben az esetekben, amikor az anyagi jogi és az eljárásjogi feltételek találkoznak, a tanúvallomást az (1) bekezdés b) pontja alapján nem tagadhatja meg.

E büntetlenséget biztosító jogszabályhelyek egyfelől a bűncselekmény leleplezését, folytatásának megakadályozását szolgálják. A bejelentést tevő a tevékenységet felfedő elkövető szerepe azonban ebben még nem merülhet ki. Ugyanis jelentős érdek fűződik ahhoz, hogy bizonyítékként szolgáljon a tanúvallomása. Ezt hiúsítaná meg, ha a bűncselekmény elkövetésével önmagát vádolás jogcímén megtagadhatná a tanúvallomást éppen az ő közreműködése folytán megindult büntetőeljárásban.

8. A Btk. 255/A. §-a, a 263/C. §-a, a 283/A. §-a és a 329/B. §-a speciális büntethetőséget megszüntető okot létesített azon elkövetők számára, akik a hatósággal együttműködve bejelentik a bűncselekmény elkövetését, felfedik a bűncselekmény elkövetésének részleteit, feltárják az ügy körülményeit, az adott előnyt vagy a dolgot, amelyre a bűncselekményt elkövették a hatóságnak átadják.

Ezért cserében ezen elkövetőkkel szemben a nyomozást megtagadják, az eljárást megszüntetik vagy a bíróság szünteti meg velük szemben az eljárást, vagyis büntetlenséget élveznek, cserébe viszont a (4) bekezdés szerint a vallomástételt az (1) bekezdés b) pontjára hivatkozással nem tagadhatják meg.

Ebből következően e bűncselekmények elkövetőinek, akik akár tettesei, akár részesei voltak az adott cselekménynek, részletes vallomást kell tenniük a későbbiekben, amelynek következtében kétségtelenül önmagukra nézve egyértelműen terhelő vallomást kell tenniük.

Az (5) bekezdés kifejezetten ezen tanúk védelme érdekében beiktatott garanciális rendelkezés, amely kizárja azt, hogy e vallomás alapján a későbbiekben ezen elkövetőkkel szemben újabb büntetőeljárást indítsanak.

A Be. 191. § (2) bekezdése szerint ugyanis a megszüntetett nyomozás folytatható abban az esetben, ha az ügyész a nyomozást megszüntető határozatot hatályon kívül helyezi, vagyis önmagában a nyomozás megszüntetése nem akadálya annak, hogy ugyanabban az ügyben utóbb eljárást folytassanak.

A 191. § (1) bekezdés hozzáfűzi, hogy a nyomozás megszüntetése akkor nem akadálya az eljárás folytatásának, ha ez alól a törvény kivételt nem tesz.

Az (5) bekezdés megfogalmazása jelenti azt a kivételt, amely kizárja, hogy a megszüntetett nyomozást utóbb, adott esetben a vallomás alapján folytassák.

A Be. 392. § (1) bekezdés a) pontja szerint perújításnak van helye, ha az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre vonatkozóan új bizonyítékot hoznak fel a bizonyítási eljárás során.

Nyilvánvaló, hogy a hatósággal együttműködő elkövető a későbbi tanúvallomása során olyan részleteket is feltárhat a cselekményéről, amelyek korábban a bejelentésben még nem szerepeltek, így a hatóság számára ismeretlenek voltak. A törvény kizárja erre az esetre, hogy az utóbbi tanúvallomás során feltárt új bizonyítékok alapján az elkövetővel szemben perújítási eljárást kezdeményezzenek.

Az új bizonyítékok köréből tehát a későbbi tanúvallomás teljes egészében kizárt.

Az (5) bekezdés szerint ugyanezen rendelkezést kell alkalmazni a tanúvallomás során feltárt bűncselekményre is, amely nem képezte a tanú ellen korábban folyamatban volt büntetőeljárás tárgyát, de a feljelentés elutasításának, a nyomozás illetőleg az eljárás megszüntetésének a tanúvallomással feltárt bűncselekmény esetén is bármely okból helye lenne.

Ez további garanciális szabályt jelent a tanú részére, mégpedig abból a szempontból, hogy ennek ismeretében őszintén feltárhassa a hatóság, bíróság előtt a korábban elkövetett bűncselekmény valamennyi részletét, körülményét, adott esetben azzal összefüggésben további bűncselekmények elkövetéséről vagy előkészítéséről is számot adjon.

Ha tehát az elkövetővel szemben a feljelentést vesztegetés bűntette miatt utasították el, illetve az emiatt indult büntetőeljárást szüntették meg, a későbbi tanúvallomása során következmények nélkül számot adhat bűnszervezetben való részvételről, kábítószerrel kapcsolatos cselekményekről vagy adott esetben szerzői jogok megsértéséről, mivel az (5) bekezdés kategorikus rendelkezése szerint emiatt vele szemben büntetőeljárás újólag már nem indítható.

Ezen túlmenően e körbe nem tartozó bűncselekményekről is számot adhat abban az esetben, ha az eljárási törvény szerint vele szemben bármely okból helye lehet a feljelentés elutasításának, a nyomozás illetőleg az eljárás megszüntetésének pl. abban az esetben, ha olyan bűncselekményről ad számot, amely ugyan a korábbi eljárás tárgyát nem képezte, azonban vele szemben a hatóságokkal való együttműködés címén a Be. 175. § (1) bekezdése szerint a feljelentés elutasítása vagy a Be. 192. (2) bekezdése esetén a nyomozás megszüntetése lenne indokolt, mint együttműködő személlyel szemben.

83. § (1) A tanú vallomástételének akadályát figyelembe kell venni, ha az akár a bűncselekmény elkövetésekor állt fenn, akár a kihallgatáskor áll fenn. A 82. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti mentességi ok fennállása esetén a tanú a vallomástételt - a 82. § (4) bekezdésében meghatározott kivétellel - akkor is megtagadhatja, ha a kérdéses bűncselekmény elkövetését már jogerősen megállapították, vagy vele szemben az ügyész a vádemelést elhalasztotta. A vallomástétel megtagadása nem akadálya annak, hogy a tárgyaláson tanúként kihallgatandó személynek az eljárás korábbi szakaszában terheltként történő kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet a bírósági eljárásban felolvassák.

(2) A tanúnak a 81. § (1) bekezdése a) és b) pontjában meghatározott mentessége - ha a titoktartási kötelezettség alól nem kapott felmentést - az annak alapjául szolgáló viszony megszűnése után is fennmarad. Ebben az esetben a tanú a titoktartási kötelezettségének körébe tartozó bizonyítandó tényre nem hallgatható ki.

(3) Ha a tanú a 82. § (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott titoktartási kötelezettség alól nem kapott felmentést, az a külön jogszabályban meghatározott ideig áll fenn.

1. A Be. 83. §-a a tanú vallomástétele akadályának figyelembe vételéről rendelkezik, ugyanis a vallomástételi kötelezettség alóli mentesség, illetve a megtagadás joga meglehetősen tág időbeli határok között érvényesül.

A törvény rendelkezése szerint a tanú vallomástételének akadályát figyelembe kell venni, ha az akár a bűncselekmény elkövetésekor állt fenn, akár a kihallgatásakor áll fenn.

A Be. 81-82. §-ban írt okokat az eljárás során mindvégig folyamatosan figyelembe kell venni függetlenül attól tehát, hogy azok az elkövetéskor, illetve a kihallgatáskor álltak-e fenn.

Az elkövetéskor fennálló viszonyok, családi állapot, közmegbízatás, foglalkozás a büntetőeljárás megindulásáig, illetve annak jogerős befejezéséig megváltozhatnak, azonban a mentességet biztosító hatásuk tovább él. Ebből következően a vallomástételi akadályokat az eljárás folyamán a hatóságoknak hivatalból figyelemmel kell kísérnie, amely egyrészt annak vizsgálatát jelenti, hogy nem állnak-e fenn a Be. 81. § (1) bekezdés a) és b) pontjában, illetve a (2) bekezdésében írt kizáró körülmények, vagy a 82. § (1) bekezdés c) pontjában írt foglalkozási, közmegbízatási viszony.

A tanút minden kihallgatása előtt figyelmeztetni kell a mentességi jogára, hiszen következik ez abból, hogy a tanú pozíciója, jogállása az eljárás során bármikor megváltozhat, akár két kihallgatás között is.

A tanú bármikor élhet mentességi jogával, akár külön kioktatás nélkül, vallomástétel közben is.

Ez utóbbi esetben a tanú korábban, illetve az azt megelőzően tett vallomása már nem vehető figyelembe.

Ugyanakkor viszont nem korlátlan ez a jog annyiban, hogy a már kihallgatott tanú utóbb nem jelentheti be kihallgatását követően mentességi jogát, ezáltal mintegy visszavonva korábbi vallomását.

Viszont ha a tanú a tárgyaláson él a mentességi jogával, a korábban akár a tárgyaláson, akár a nyomozati eljárás során tett vallomása már nem olvasható fel és nem használható fel törvényes bizonyítási eszközként.

Amennyiben a tanú meghallgatására a fellebbezési eljárásban vagy a megismételt eljárásban kerülne sor, ugyanúgy megilleti a vallomástételi joga és ugyan így a korábbi első, illetve első és másodfokú eljárásban tett nyilatkozatai sem vehetők figyelembe.

A törvény rögzíti, hogy a tanú a vallomástételt akkor is megtagadhatja a 82. § (1) bekezdés b) pontja esetén, ha a kérdéses bűncselekmény elkövetését már jogerősen megállapították, vagy vele szemben az ügyész a vádemelést elhalasztotta.

Bár a törvényszöveg ezt nem mondja ki, de egyértelműen a tanú büntetőjogi felelősségének jogerős megállapításáról van szó.

Ugyanakkor viszont ebbe a körbe vonható az is, hogy ha a vallomással érintett bűncselekmény elkövetését a terhelten és a tanún kívülálló személlyel összefüggésben állapították meg jogerősen, ugyanis ebben az esetben is a tanú - amennyiben a cselekmény elkövetésében érintett -, önmagára terhelő vallomást tenne.

Kérdésként merül fel, hogy abban az esetben, hogy ha a tanú az adott bűncselekmény elkövetésének vádja alól jogerősen felmentették, megtagadhatja-e a vallomástételt ezen paragrafusra hivatkozással, ugyanis ebben az esetben vallomása alapján már amúgy sem indítható ellene újabb büntetőeljárás.

Mivel a törvény egyértelműen rendelkezik a vallomás megtagadás lehetőségéről az önvádolás esetére, így nyilvánvaló, hogy ha büntetőeljárás nélkül is megtagadhatja a tanú a vallomástételt, ha az ránézve terhelő, fokozottabban így van az, hogy ha vele szemben ez okból már büntetőeljárás is volt folyamatban és adott esetben azt jogerősen befejezték függetlenül attól, hogy annak eredménye miként alakult.

Ugyanez a kérdés vetődik fel abban az esetben, ha az ügyész a tanúval szemben a vádemelést a Be. 222. § (1) bekezdése szerint meghatározott időre elhalasztotta és a vádemelés elhalasztásának határideje eredményesen eltelt és az ügyész a Be. 226. § (1) bekezdése alapján az eljárást megszüntette.

Nem tagadható meg a vallomás abban az esetben, ha a Be. 82. § (4) bekezdésében szabályozottak szerint a tanúval szemben kifejezetten a hatósággal való együttműködésére figyelemmel szüntették meg az eljárást.

a) A törvény rendelkezése szerint a vallomástétel megtagadása nem akadálya annak, hogy a tárgyaláson tanúként kihallgatandó személynek az eljárás korábbi szakaszában terheltként történő kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet a bírósági eljárásban felolvassák.

A törvény ezen rendelkezése arra az esetre vonatkozik, amikor az alapeljárás során a tanút terheltként (gyanúsítottként vagy vádlottként) hallgatták ki, majd ezt követően akár az ügyek elkülönítése miatt, akár más okból a korábbi terhelt az újabb büntetőeljárás során már tanúként szerepel. Ebben az esetben a törvény rendelkezése szerint önmagára nézve nem köteles terhelő vallomást tenni, ezért a vallomást megtagadhatja. Ebben az esetben a korábbi nyomozati vagy tárgyalási vallomása a tárgyaláson bizonyítékként felhasználható és felolvasás útján tárgyalás anyagává tehető, mivel azt nem hogy a törvény nem zárja ki, hanem kifejezetten lehetővé teszi, amikor a terheltet figyelmezteti, hogy a vallomás megtétele esetén a nyilatkozata a továbbiakban bizonyítékként használható fel.

A vallomás megtagadása esetén kizárólag a tanúi minőségben tett korábbi vallomások felhasználását zárja ki a törvény.

Az ilyen módon felolvasott vallomás bizonyítékként történő értékelése során azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a terhelt a hamis vád kivételével szabadon védekezhet az ellene felhozott vádakkal szemben, míg a tanú igazmondási kötelezettség terhe mellett köteles vallomást tenni.

Ebből következően a tanú korábbi terhelti nyilatkozatának valóságtartalma bizonyos esetekben igen alapos vizsgálatot igényel és a bizonyítékok értékelése körében igen alapos mérlegelő tevékenységre szorul.

b) Gyakorta előfordul az előzőekhez képest fordított eset, hogy a büntetőeljárás során a későbbi terheltet előbb tanúként hallgatják meg, amelynek során igen részletes, aprólékos vallomást tesz.

Ezt követően kerül sor a gyanúsítottá nyilvánítására, adott esetben nem kizárhatóan épp a korábbi részletes tanúvallomására figyelemmel, amelynek során a nyomozó hatóság a gyanúsítás tényének közlése után a terhelt ismételt, részletes kihallgatását már mellőzhetőnek tartja abban az esetben, ha a terhelt kijelenti, hogy a korábban tett tanúvallomását minden tekintetben fenntartja.

A törvény ezzel kapcsolatosan mindössze a terhelti kihallgatásáról készült jegyzőkönyv felolvasására ad lehetőséget.

c) A harmadik esetkör, amikor első ízben tanúvallomás megtételére kerül sor, majd gyanúsítottként való kihallgatásra. Ekkor a gyanúsított akként nyilatkozik, hogy a korábban tett vallomásában foglaltakat fenntartja. Ez lényegében azt jelenti, hogy gyanúsítottként is azonosul a tanúként elmondott tényekkel, körülményekkel. Amikor pedig e- személlyel szemben a büntetőeljárást megszüntetik, merül fel a probléma, hogy újból tanúként való kihallgatása esetén használható-e az előző terhelti nyilatkozat.

Álláspontom szerint igen, mert ha a gyanúsított e perbeli helyzetében a kihallgatáson a korábbi tanúként való vallomását lényegében megismétli azzal, hogy azt ekként is fenntartja, ezzel maga hatalmazza fel a hatóságot, hogy felhasználhassák ekként tett nyilatkozatát, vallomásának tartalmát.

2. Bizonyos titoktartási kötelezettséget létesítő foglalkozás, mint pl. a lelkész vagy az ügyvéd megszűnése után a vallomástételi akadállyal kapcsolatos szabályok változatlanul fennállnak annak ellenére, hogy bizonyos esetekben az idő múlásával a hozzá fűződő érdek is gyakorlatilag megszűnik.

Ebből következően a titoktartási kötelezettséget létesítő munkaviszony megszűnése után is, amennyiben szükségessége felmerül, be kell szerezni a titoktartással védett személy esetleges felmentő nyilatkozatát, hogy az ő tanút a bíróság törvényes keretek között kihallgassa. Ez a felmentés azonban csupán a titoktartást létesítő jogviszony megszűnése után adható, ugyanis a lelkészt a papi hivatás, az orvost pedig az orvosi esküje, illetve az egészségügyi törvény kötelezi a titoktartásra és ez alól az érintett személy - hívő, vagy a beteg - sem adhat felmentést. Az alapul szolgáló viszony megszűnése után azonban a titoktartással védett személy már felmentést adhat a titoktartási kötelezettség alól.

A titoktartási kötelezettséget szolgáló jogviszony megszűnte után a tanú kihallgatható, de a mentességi jog megadásának hiányában a titoktartás körébe tartozó kérdésekre nézve nem hallgatható ki, a mentességi jog változatlanul megilleti, ami egyben azt is jelenti, hogy a titoktartás körébe eső kérdések nem intézhetők a tanúhoz, mivel nem hallgatható ki.

Más a helyzet az államtitok és szolgálati titok esetén. Ezek esetében ugyanis nem az a lényeg, hogy e titok megismerését lehetővé tevő munkaviszony (szolgálati viszony) megszűnését követően is fennmarad a titoktartási kötelezettség, mert az államtitok, illetőleg a szolgálati titok minősítési idejét a törvény alapján a minősítő határozza meg. Ebből következően a foglalkozási viszony megszűnése és a titoktartási kötelezettség egymástól időben elválik, ugyanis előfordulhat, hogy a munkaviszony (szolgálati viszony) hamarabb szűnik meg, mint a törvényes keretek között megállapított minősítési idő, de előfordulhat az is, hogy a minősítési idő hamarabb telik le, viszont a titoktartási kötelezettséget létesítő munkaviszony (szolgálati viszony) továbbra is fennáll.

3. A Be. 82. § (1) bekezdés c) pontja szerint aki foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra köteles megtagadhatja a vallomástételt, ha a vallomásával a titoktartási kötelezettségét megsértené.

A törvény rendelkezése szerint ebben az esetben, ha a titoktartási kötelezettség alól a tanú nem kapott felmentést, akkor az a külön jogszabályban meghatározott időig fennáll. Ezekben az esetekben általában a foglalkozási szabályok rögzítik azt az időtartamot, amelynek elteltéig a foglalkozáson alapuló titoktartási kötelezettség fennmarad.

84. § A 83. § rendelkezése ellenére kihallgatott tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

Előfordulhat, hogy a hatóság a tanút az őt megillető mentesség vagy tilalom ellenére hallgatja ki. Ez esetben a törvény rendelkezése szerint a vallomás bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. Bizonyos esetekben azonban orvosolható az eljárási szabálysértés, nevezetesen az ismételt kioktatással, vagy a felmentés utólagos beszerzésével.

A Be. 81. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjaiban megfogalmazott abszolút kizárási okok ellenére történő tanúkihallgatás utóbb természetszerűleg semmilyen formában nem orvosolható, amelynek egyenes következménye, hogy a bizonyítási eljárás során az így nyert bizonyíték már nem használható fel.

A Be. 84. § megfogalmazása olyan általános tilalmat állít fel, amely szoros összefüggésben áll a Be. 77. § (1) bekezdésében írt bizonyítás törvényességével, illetve annak szabályozásával, amely szerint e-törvény rendelkezéseivel ellentétesen nyert bizonyítási eszközök értékelése kizárt. Mindebből következik az is, hogy ha a tanú a törvényes kioktatás után a 82. § (1) bekezdés a) és b) pontjában írt mentességi joga ellenére vallomást tesz, így az már bizonyítási eszközként figyelembe vehető, mivel a kihallgatására törvényes keretek között került sor.

Ugyanakkor a tanú a nyilatkozatától az eljárás bármely szakaszában eltérhet, amely természetszerűleg érintheti a bizonyítás törvényességét.

Az, hogy a vallomás bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tanú addig tett valamennyi nyilatkozatát úgy kell tekinteni, mintha meg sem történt volna. Arra sem hivatkozni, sem utalni nem lehet.

A tanú kihallgatása

85. § (1) A tanúkat egyenként kell kihallgatni.

(2) A kihallgatás kezdetén meg kell kérdezni a tanútól a nevét, a születési idejét és helyét, anyja nevét, a lakóhelyének és tartózkodási helyének címét, a foglalkozását, a személyazonosító okmány számát, valamint azt, hogy a terhelttel vagy a sértettel rokoni viszonyban van-e, vagy hogy az ügyben más okból érdekelt vagy elfogult-e. Ezekre a kérdésekre a tanú akkor is köteles válaszolni, ha egyébként a vallomástételt megtagadhatja.

(3) A kihallgatás elején tisztázni kell, hogy nincs-e a tanú vallomástételének akadálya (81-82. §). Ha a tanú vallomástételének nincs akadálya, figyelmeztetni kell arra, hogy köteles a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat vallani, továbbá figyelmeztetni kell a hamis tanúzás következményeire. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni.

(4) A tanú kihallgatásánál jelen lehet az érdekében eljáró ügyvéd, aki a tanúnak felvilágosítást adhat a jogairól, de más tevékenységet nem végezhet, és a vallomást nem befolyásolhatja. A kihallgatást követően az arról készült jegyzőkönyvet megtekintheti, és észrevételeit írásban vagy szóban előterjesztheti.

(5) A bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság engedélyezheti, hogy a tanú a szóbeli kihallgatását követően vagy helyette írásban tegyen vallomást. Ebben az esetben a tanú a vallomását saját kezűleg leírja és aláírja, az elektronikus okirat formájában elkészített vallomását minősített elektronikus aláírással látja el, vagy a tanúnak a más módon leírt vallomását bíró vagy közjegyző hitelesíti. Az írásbeli tanúvallomás megtétele nem zárja ki, hogy utóbb a tanút, ha ez szükséges, a kihallgatása céljából a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megidézze.

(6) Ha a tanú szóbeli kihallgatás nélkül vagy a szóbeli kihallgatást követően írásban tesz vallomást, az írásbeli vallomásból ki kell tűnnie, hogy a tanú a vallomást a vallomástétel akadályainak (81. és 82. §), valamint a hamis tanúzás következményeinek ismeretében tette meg. Erre a tanút az írásbeli vallomás megtételének engedélyezésével egyidejűleg, a vallomástétel akadályainak és a hamis tanúzás következményeinek ismertetésével figyelmeztetni kell.

1. A törvény rendelkezése szerint a tanúkat egyenként kell kihallgatni. Ez gyakorlatilag a tanú vallomástételének zavartalanságát hivatott biztosítani, amely a büntetőeljárás egészére irányadó. E szabályozás gyakorlati értelme abban áll, hogy a kihallgatandó tanút a vallomás megtételében lehetőség szerint még jóhiszeműen se befolyásolja az előtte kihallgatandó személy az általa elmondottakkal. Következik e-szabályból, hogy a tanúk együttes kihallgatására semmilyen körülmények között nem kerülhet sor. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a már kihallgatott tanúk ne lehetnének jelen a később kihallgatandó tanúk vallomásának a megtételénél, sőt bizonyos esetekben az ellentétek feloldása végett ez kötelező is. Másrészt viszont a már kihallgatott tanúk a tárgyalás nyilvánosságára figyelemmel, amennyiben szembesítésük nem szükséges, úgy hallgatóként a bírósági tárgyalás későbbi szakaszában jelen lehetnek.

2. Amennyiben a megidézett tanú megjelent és kihallgatásának nincs akadálya, az első lépés a személyi adatok felvétele, a tanú személyazonosságának tisztázása érdekében. A törvény taxatíve felsorolja azokat az adatokat, amelyeket minden körülmények között meg kell kérdezni a tanútól. Ennek megfelelően meg kell kérdezni a tanútól még a kihallgatás kezdetén a nevét, a születési idejét, helyét, anyja nevét, lakóhelyének és/vagy tartózkodási helyének címét, a foglalkozását, a személyazonosító okmányának számát, valamint azt, hogy a terhelttel, vagy a sértettel rokoni viszonyban van-e, vagy hogy az ügyben más okból érdekelt lehet-e, vagy elfogult-e.

A törvény megfogalmazása szerint a felsorolt személyi adatokat a kihallgatás kezdetén kell megkérdezni. Ez felveti azt a kérdést, hogy a személyi adatok felvétele a tanúkihallgatás részét képezi-e, vagy sem, ugyanis e-kérdéskörben kell a tanúnak nyilatkoznia, hogy az ügyben érdekelt-e, vagy elfogult-e. Kétségtelen, hogy az érdekeltség, vagy elfogultság önmagában nem létesít vallomásmegtételi akadályt. Ugyanakkor viszont annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a terhelttel rokoni viszonyban van-e, vagy sem, bizonyos szempontból a Be. 82. § (1) bekezdés a) és b) pontjában írt relatív mentességi okot képezhet. Ennek megfelelően a tanú - amennyiben szabadulni kíván a vallomástételi kötelezettség alól - úgy alaptalanul állíthatja a terhelttel vagy a sértettel való rokoni, hozzátartozói viszonyt. Amennyiben ugyanis a személyi adatok megállap